Aranylabda, mivé lettél? – N. Pál József publicisztikája

Szerethetett az Isten, hisz az első Aranylabdát, amiről tudtam már, magyar játékos, Albert Flórián nyerte el az 1967-es esztendő végén. A tényt a Népsport december 28-i száma közölte – meglehetősen szűkszavúan, se főcím, se fotó, se semmi! – az olvasóval. Később kiderült, a döntésről a Császár már szenteste hírt kapott, méltón lett gyönyörű karácsonya és éve – ifjabb Albert Flórián december 12-én született – a családnak tehát.

Sosem lett a díjazott honi labdarúgó ezután, s mert a sportág hazai pozíciója, rangja épp a következő években kezdett süllyedni egyértelműen, nem is gondolhattunk komolyan reá. Albert nemzedéke után a legjobb helyig (többször volt jelölt, s egyszer hetedik lett) Nyilasi jutott '77-ben még, rajta kívül Törőcsik kapott szavazatot kétszer (tizenegyedikként végzett '81-ben), legutóbb meg Détári került föl a listára, s lett '85-ben huszonegyedik. Azóta magyarnak nincs esélye, így az Aranylabda is a külhon futballjelenségeiért rajongani kezdő szurkolói érzelmek erőterébe került. A miért ez nyert, miért nem amaz kérdés alapján óhajtjuk egymás épelméjűségét kétségbe vonni, máskor meg egymás torkát átharapni kíméletlenül.

Magam játéknak (jelentős játéknak!) igyekeztem fölfogni az egészet, ha volt favoritom, akkor is. Gondoljuk meg: egy-egy újságíró voksolt országonként öt-öt focistára, az első öt (ma hat) az ötödik egy pontot kapott, ezt összeadták s kijött „valami”, aminek a szurkolók (ma inkább rajongók) vagy örültek, vagy nagyon nem, s csalást kiáltottak menten és jó hangosan. A valaminő „fölsőbb akarat” érvényesítésében, a szavazók befolyásolásában, az „egyeztetésben” nem hittem soha, a végeredményt (akadt, hogy örömmel) tudomásul vettem, volt, hogy meglepődtem némileg, ám a sorrend a kedélyemet nem befolyásolta semennyire.

Úgy emlékszem, Igor Belanov ('86), Matthias Sammer ('96) meg Andrij Sevcsenko (2004-ben Ronaldinhóra gondoltam) győzelmén csodálkoztam leginkább, Andrés Iniesta (2010) és Franck Ribéry (2013) „lemaradásán” is talán, de a gyanú, hogy előre megfontoltan, a szavazókat utasítva vagy a végeredményt manipulálva osztják a díjat, sosem vetődött föl bennem.

Egy másik, a voksolást így vagy úgy befolyásoló törvényszerűség létezését azonban nem tagadom. Ez arról szól, hogy e díjnak az immár hatvanöt esztendős története a labdarúgás és a hozzá való ilyen-olyan – gazdasági, társadalom-lélektani, reklámpszichológiai, szóval az egyre globalizálódóbb világ elhozta – viszony históriáját kivédhetetlenül leképezi valamiképp. Nemcsak a szavazás változása (kevesebb mint húsz európai újságíró voksolt 1956-ban, legutóbb 186 az egész világról, s volt, hogy a szövetségi kapitányok meg a csapatkapitányok is osztották a pontokat), hanem az üzleti, a kommunikációs meggondolások, s a hozzájuk „érdekből” vagy akár öntudatlanul igazodott hozzáállások is.

Amikor a történet elkezdődött (1956), Európa a második nagy háború sokkját kezdte maga mögött hagyni éppen. A technológiai fejlődésnek is köszönhetően egyre jobban kezdtek élni a (nyugati) népek, a légy sikeres parancsa újra az agyakba kúszott, jött a minden mintát sugárzó televízió – nálunk kissé későbben! –, új remények, vágyak kerekedtek, kinyílni látszott a világ, átalakult az élet, s át a lassan sztárokká lett (már személyes kontaktus nélkül is „ismert”, így nem az identitásformáláshoz kötődött!) sporthősökhöz való viszony. A sport – nyugaton is! – e folyamatban lett egyre fontosabb, a siker, a „karrier” alkalma, dobbantódeszkája is. S tettek is érte, hogy így legyen, edzéselméleti (orvosi!), reklámszakmai és szervezeti-szervezési értelemben egyaránt. Az összeurópai szemlélet addig nem is nagyon létezett (a nemzetközi tornák regionálisak – Közép-európai Kupa, Latin-kupa, Balkán-kupa – voltak csupán), Európai Labdarúgó-szövetség alakult '54-ben, '55 őszén indult a BEK, a VVK, s 1960-tól a KEK (nemkülönben a válogatottak számára kiírt Nemzetek Európa-kupája – '68-tól Európa-bajnokság) is, a térségünkben népszerű KK meg elvesztette fényét.

Az Aranylabda – mint az év legjobb Európában játszó és európai állampolgár (!) játékosának adott egyéni díj – e sodorban született, az öreg kontinensen kívülről származó „idegenlégiós” (kivéve, ha Alf­redo Di Stéfanóhoz, Omar Sívorihoz hasonlóan – esetükben spanyollá, illetve olasszá – honosították) nem kaphatta meg tehát. Kezdetben nem vette körül nagy fölhajtás az eseményt, ünnepélyes díj­átadót sem rendeztek hosszú ideig – a győztesnek egy, többször hónapok múltán rendezett mérkőzés előtt nyomták kezébe a trófeát rendszerint –, a honi sportsajtó (a Labdarúgást kivéve) például a cseh, tehát „baráti” Masopust '62-es győzelme előtt még a hírről is alig-alig tudatta az olvasót. Aztán a mediális viszonyok, a sport- és a futballforradalom hatvanas évek végétől való meglódulásával párhuzamosan ez a történet is „kiforrta” magát. Rangja addig is volt a díjnak, ám ettől kezdve a piárszempontokat mind magasabbra emelő tétje (!) lett inkább, nőtt a rajongás, a gerjesztett várakozás, a szavazást kísérő őrület, s ennek megfelelően a döntéseket körülfonó vádak, gyanakvások intenzitása is.

E folyamat a kilencvenes évektől pörgött föl, az utóbbi tizenegy-két esztendőben meg csúcsra jár. Jött az informatikai forradalom, majd a közösségi média uralma, mindenki mindent tud, illetve tudni vél, kivéve az igazán fontos információkat persze, mindenki beszélhet, ítélkezhet, minden és minden döntés gyanús lesz módfelett. Lett Bajnokok Ligája ('92), Bosman-szabály ('95) és egyebek, a sport is a „globalizálódó élménytársadalom fontos, libidinózus örömöket kínáló színterévé” (Hadas Miklósé a fordulat) vált, ami megállíthatatlan változásokat generál, hogy a változott viszonyok újabb változásokat követeljenek, s ez a sodor mindenki agyát s érzelmeit fogva tartja, játékosét, szurkolóét, mindennemű vágyakozóét, ítélkezőét egyaránt. Csak a „teljesítmény” számít, hallatszik, így minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot mérni kell (Transfermarkt, Statmania és a többi), egyre több „téttel bíró” torna és mérkőzés szükségeltetik, mert a még több pénz megszerzésének esélyét veszélyeztetni nem szabad. A világfutball csúcsát néhány nyugat/dél-európai gigász jelenti (ők a „topok”), mindenki e hatalmas kupac felé igyekezik, efelé vágyakozik, vagy ehhez illik mérnie a maga helyzetét, s e képletet globalizálnák (hordanák szét) a hatalmasok, Blattertől Infantinóig, bülbülszavú beszédet suttogva a „szegény” fülekbe persze. Vigyük el a focit mindenhova, legyen több esély a részességre mindenütt, legyen vb Katarban, legyenek százmilliós követő- és fogyasztó (!) táborok stb. Az Aranylabda – és az odaítélése – is e tendencia része már, hosszú propagandadömpinggel, „kiszivárogtatással”, monumentális gálával, egyebekkel!

E folyamat startja a választhatóság Európán kívüliekre való kiterjesztése volt 1995-ben. (Azóta huszonhat szavazásból tizennégyszer ilyen futballista végzett az élen.) Akadt – 2010–2015 között –, hogy a díjat a FIFA „év játékosa” címmel együtt ítélték oda, a szavazásra jogosultak száma irdatlanul megnőtt, minden FIFA-tagállamból érkezhet voks, gondolom, ám kizárólag Európában játszóra! Mondják, nevetséges listát adnak egyesek, s ezen még az újabban harminc kiemelt (az idén valamennyi jelölt „topországban” szereplő labdarúgó volt!) sem képes alapvetően módosítani. A 2008 utáni évek leginkább szembetűnő jelensége („torzulása?”) – Lionel Messi hét, Cristiano Ronaldo öt Aranylabdája, 2018 kivételével sorozatban – szerintem ebből (is) következett. Kétségtelen, hogy e két szupersztár az említett időben kiemelkedett, ám kettejük brandje, „globális termék” jellege oly nyomasztóan túlsúlyos, hogy lehetnek térségek, ahol egyszerűen „nem ismernek” másokat – nota bene: a szavazók sem. Mindannak, ahova e játék mára megérkezett, s amit e sikerparancsra fölesküdött világban jelent (ahogy „egyéni sportággá” erőszakolják az egészet például), akarják vagy sem, álljanak e jelenséghez így vagy úgy, ők a legerősebb, szinte minden futballfüggő lélek tudatát, érzelmeit, ösztöneit delejes erővel uraló – a rajongás vagy az utálat felé vonzó-taszító – mágnesei. Egyelőre ők.

Robert Lewandowski – neki adtam volna a „bogyót” – ezzel nem tudott versenyre kelni, gondolom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!