Szenvedély mindhalálig – fejezetek a magyar lábtenisz történetéből

„Az utolsó játék nagyon szomorú volt. Máskor három-négy órán keresztül lábteniszezett az RTK-pályán, és amikor a társaság többsége már elindult hazafelé, ő még akkor is, zárásig vívta az estébe nyúló csatákat. Azon a szeptemberi napon nem ment neki, a labdáit elrontotta, az egyik szervánál majdnem összeesett. »Nem tudom, mi van velem, fiúk! El kell mennem orvoshoz...« – mondta másfél óra küszködés után, be is sétált az öltözőbe, búcsúzóul csak annyit szólt: »Majd találkozunk!« Akkor láttam utoljára.”

Dárdai Ervin (nem rokona Dárdai Pálnak) neve fogalom volt magyar lábteniszkörökben, a játék szenvedélyes követői a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján emlékeznek a végtelenül szerény, a fiatalokat türelmesen segítő, megszállott veteránra, akinek búcsúfellépését egyik társa, Juhász Csaba részletezte lapunknak adott fenti beszámolójában (a kulcstanú az 1957-es, Bécsben szerveződő magyar menekültválogatott kapusa, a néhány éve elhunyt Juhász Andor fia). A civilben taxisként dolgozó lábteniszkirály hírét és tekintélyét megalapozta az 1991-ben – Zoufal Nándorral párosban – nyert Európa-bajnoki aranyérme, a cím azonban csak alátámasztásául szolgált annak, amivel tavaly ősszel diagnosztizált súlyos betegségéig ámulatba ejtette társait és nézőit. A 2021. december 23-án elhunyt sportember alakját régi játszótársa, Hámori László így idézte meg: „Kiemelkedő egyénisége volt a lábtenisznek, a cipőjét sem köthetnék be sem kortársai, sem a mai játékosok. Hiába változott, gyorsult a sportág, a módosult szabálykeretek között is olyan egyedi, kiszámíthatatlan megoldásokkal élt, hogy nézni is élményt jelentett. Szabadságszerető ember volt, nem bírta a túlzott kötöttségeket, talán ezért is választotta a neki testhezálló taxis szakmát.”

És talán a felszabadultság, a leleményesség, a trükkök és a stílus játékaként ismert lábtenisz is így vált élete meghatározó terepévé. Rá­adásul igen korán, ha abból indulunk ki, hogy a Nemzeti Sportnak már 1991-ben így adott számot a sport sikerreceptjéről: „Labdarúgóalkat, akaraterő, sportszerű életmód és hosszú évek gyakorlása. A versenyszerű lábtenisz ugyanis nem egyenlő azzal a játékkal, amelyet a grundokon, a strandokon művelnek. Én tíz esztendeje nap mint nap ezt csinálom, de még mindig van mit tanulnom.”

Dárdai Ervint (és a vele együtt Eb-aranyérmet szerző Zoufal Nándort, valamint az ugyanakkor egyéniben győztes Farkas Jánost) nyugodtan tekinthetjük a magyar lábteniszsport úttörőjének, hiszen az első ízben kiírt, Szolnokon és Kaposváron rendezett kontinensverseny szűz terepet kínált nekik. Bár a sport a labdarúgás kiegészítő játékaként futballcsapatoknál már a két világháború között népszerű volt, később pedig klasszikus strandszórakozásként tömegeket mozgatott meg, hivatalos kereteket csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján öltött, a Nemzetközi Lábteniszszövetség 1989-es megalakulását két évvel követte a magyar szervezeté. Azóta bőven akadtak sikerek – ezeket a cikk mellett közölt összeállításunkban listáztuk –, a már említett Farkas János 1994-ben világbajnok lett, a sportág aktuális királynője pedig Lepsényi Boglárka, az 1977-ben született veszprémi sportoló, aki tavaly októberben sorozatban a hetedik egyéni világbajnoki címét ünnepelte, és sikerlistáján szerepel három Európa-bajnoki elsőség is.

„Óriási lelkesedést, eltökéltséget éreztem magamban arra, hogy én ezt játszhassam. Magával ragadott az abszolút tisztasága, hogy nincs benne test test elleni küzdelem, hiszen az ellenfelek hálóval el vannak választva egymástól. És az is, hogy ebben a játékban minden rajtam múlik. Tetszett az összetettsége, hogy sokféle képességet igényel, kihívást láttam benne” – idézi a Veszprém kispályás női csapatából induló, ám lábteniszben sokáig női szakág híján a férfiak között versenyző játékos vallomását a Magyar Lábteniszszövetség honlapja. Telefonos megkeresésünkre a sportoló örömmel beszélt pályafutása állomásairól. A 2001-es indulást annak köszönhette, hogy az esztergomi sporttelepen jókor, jó helyen labdázott édesapjával és Katalin húgával, és a szomszéd pályán játszó fiú megkérdezte tőlük: „Ti ezt versenyszerűen csináljátok?” Az alapot pedig a fövenyesi nyarak jelentették, amelyek során a helyi autóskemping alkalmazottjaként két mosogatás között húgával türelmetlenül leste, akad-e a strandolók között végre partner a lábteniszezéshez. Aztán megkapták a Lepsényi lányok a veszprémi egyetem betonos teniszpályáját gyakorlásra, és lassan megvetette lábát Boglárka a férfiaknak kiírt versenyeken is, belépett a Szentendrei Kinizsi Honvéd SE lábtenisz-szakosztályába (ma ő vezeti), 2008-tól pedig elkezdődött a nemzetközi menetelés, a vb-címek sora. Adódik a kérdés: vajon a sportág még mindig alábecsült jelentősége az oka annak, hogy a széles közvélemény alig-alig tud a hétszeres magyar világbajnokról?

„Nem elterjedt, nem ismert sportág, lábteniszről az embereknek a strandon űzött játék ugrik be. Mostoha helyzetének oka az is, hogy nem olimpiai sportág, a teqballal ellentétben nincs mögötte pénz” – adja meg a választ az érintett. Valóban, a lábtenisz azon kevés sportág egyike, amelynek „történelem előtti” korszaka jóval hosszabb és talán ismertebb is, mint a hivatalos időszámítás óta tartó periódusa. A Lévai György szerkesztésében 2002-ben megjelent Magyar Sport Enciklopédia című kiadvány a városi tereken a huszadik század elején játszott királyaftát jelöli meg a sportág elődjének. Idevág Vincze András kollégánk 2019-es, Magyar tengó című írása, amely személyes emlékeken alapuló, sporttörténeti értékű leírást ad a játékról. „A tengó a lakótelepi srácok egyik legegyszerűbb játéka volt: a krétával megrajzolt hatalmas négyszögbe négy mezőt kellett húzni, keresztbe kellett szerválni, majd egy, két vagy három érintés után (lakótelepe válogatta a szabályokat) lehetett pöccinteni, emelni, helyezni a labdát a tetszőlegesen kiválasztott mezőben álló riválishoz. S miután kiesésre ment a meccs, ezért az ügyetlenebbek erős hátrányban voltak – de ez volt anno a grund kemény törvénye. Bevallom, a tengó szabályainak minden egyes részletére már nem emlékszem, arra viszont biztosan, hogy ha a labda a határvonalakat érintette, akkor az »afta« volt, míg a bizonyos »királyafta« a négy pályaszelet középső találkozásának metszéspontját jelentette. Ha »aftát« ért a labda, az plusz két pontot ért, ha »királyaftát«, akkor négyet.”

Egy 1934-es Nemzeti Sport-cikk állítása szerint a lábteniszt (amelynek két térfelét hálóval vagy paddal választották el) a MAFC-pályán kezdték játszani hazánkban, az eredettörténetet azonban azért is bajos ma tisztázni, mert az érintett időszakban számos egyesületnél hódoltak már a szórakozásnak. Lapozzuk fel például a Sporthírlap 1938-as tudósítását: „Egészen természetes, hogy a pénteki Ferencváros-edzés is lábtenisszel kezdődött. (Rossz nyelvek szerint néhány játékos azóta jár pontosan ki az edzésre, amióta a lábtenisz divatba jött a Ferencvárosban. Aki elkésik ugyanis, az már rossz sorszámot kap, és a rövid délutánokon esetleg nem is kerül sorra.) Sárosi Béla és Táncos például már »hajnalban« jönnek, hogy minél előbb sorra kerüljenek. Hamarosan akad is ellenfél: Pósa és Jakab áll ki ellenük. A tét: két korsó málnaszörp.” Olyannyira meghatározta a lábtenisz­őrület a ferencvárosi csapat mindennapjait, hogy egy vezetőségi tag 1939-ben a csatárok gyenge lövési mutatóit így magyarázta: „Rúgószinten kellene rugdosni a csatárainknak. A lábtenisz leszoktatja a csatárokat a lövésekről, a rúgószintet meg egyenesen a csatároknak teremtették.” Egyes visszaemlékezések szerint az 1954-es világbajnokságon Puskás Ferencék lábteniszezéssel is múlatták az idejüket a mérkőzések között, és a későbbi korszakokban is számos neves futballista tündökölt a teniszváltozatban: a teljesség igénye nélkül említhetjük Mészöly Kálmánt, Farkas Jánost, Tichy Lajost, Komora Imrét, Törőcsik Andrást, Ebedli Zoltánt. A hatvanas-hetvenes évektől már tömegek űzték a játékot, főleg a nyári időszakban, jellemző, hogy a Magyar Hírlap és a Népsport 1977-ben saját lábteniszversenyt rendezett a siófoki strandon. A Balaton fővárosához kapcsolódik a nagy lábteniszrajongó író, Karinthy Ferenc élménye: „Bessenyei Feri roppant orgánumára emlékezem, midőn a színház siófoki üdülőjében vívott életre-halálra menő fejelések, lábtengózások közben robusztus testével merészen elvetődve fellökött egy arra őgyelgő kislányt: »Semmi vész, gyereket még tudunk csinálni, de gólt!«”