Büntető büntetők – Bobory Balázs publicisztikája

A tizenegyest védeni nem lehet, csak rosszul rúgni. Ez a közhelyszerű mondás menti fel leginkább a felelősség alól a kapusokat, amikor büntetőhöz jut az ellenfél, és helyez még nagyobb terhet az ítéletvégrehajtókra. Pedig aki került már ilyen helyzetbe, tudja, hogy szaporább lesz a pulzus, megváltozik a tudatállapot, beszűkül a tér és az idő, a kapu kisebbnek, a kapus óriásnak, a távolság pedig nagyobbnak tetszik tizenegy méternél. Mégis úgy vehetjük a tizenegyest, mint az egyik lehető legnagyobb ziccert, amikor nincs zavaró ellenfél, a labdát állított helyzetből kell jól eltalálni, a kapus pedig nem szűkítheti a gólvonal és a labda közötti területet, hogy minél nagyobb szöget védjen.

Mégis gyakran hagynak ki tizenegyest. Az elmúlt hétvégén például a Chelsea-ben Jorginho rontott büntetőt, de aki ismeri az olasz futballista stílusát, nagyjából tudhatja is általában, mi szokott következni. A londoniak középpályása a West Ham elleni derbin 0–0-s állásnál állhatott oda a 87. percben a labda mögé, lassan nekifutott, közvetlenül a lövés előtt lassított és szökkent egyet, közben várta, hogy valamelyik irányba elmozduljon a kapus. Ezt a szívességet Lukasz Fabianski nem tette meg, ahogyan a nyári Eb döntőjében az angol válogatottban Jordan Pickford sem, mindketten a végletekig kivártak, hiszen a mozdulatsorból, Jorghinho szokásaiból tudták, nem következhet erős lövés. Bár Pickford júliusban csak kiütni tudta a labdát, Fabianski most úgy fogta meg, mintha este tízkor csak az ágyába dőlne le, és húzná magához a feleségét vagy a plüssmaciját. A Chelsea mélységi irányítója az Eb-fináléban azért lélegezhetett fel, mert Gianluigi Donnarumma közvetlenül utána megfogta Bukayo Saka kísérletét, míg a múlt hét végén Christian Pulisic „mentette meg” a 90. percben.

Jorginhónak egyébként sincs jó szériája a tizenegyesekkel: az olasz válogatottnak lényegében a világbajnoki szereplése ment rá a Svájc ellen kihagyott két büntetőjére, és talán el kellene gondolkodnia az edzőinek, hogy érdemes-e továbbra is rá hárítani a felelősséget kiélezett, sorsdöntő helyzetben, mert nagyon úgy tűnik, e rúgásfajta terén nem olyan széles a repertoárja, hogy a kapusok ne ismerjék ki könnyedén. Aki türelmes, s remek „rugói” vannak, jó eséllyel néz farkasszemet Jorginhóval, aki biztosan megcsappant önbizalommal áll majd labda mögé a közeljövőben – már ha alkalma lesz rá.

Régen egyébként nem volt ennyi esély a trükközésre, az ítéletvégrehajtó nem torpanhatott meg nekifutás közben, így aztán sokkal kevesebb volt a könnyedén lepasszolt labda vagy éppen a löbbölés, a szakzsargon szerinti „panenkázás”. A rúgók többsége kinézte magának valamelyik sarkot, és megpróbált oda lőni, ám ha nem volt kellően pontos vagy erős a lövés, a kapus pedig eltalálta az irányt, akkor hárítani tudott. Új módi, mert már meg van engedve, hogy a tizenegyest rúgó játékos sokat toporog, mielőtt ellövi a labdát, ám a próbálkozás sokszor kudarcba fullad. Szintén a múlt hétvégén a Manchester United portugál sztárja, Bruno Fernandes, aki rendre így „fut” neki, a kapufát találta el a labdával az Arsenal elleni bajnokin.

Természetesen a jó rúgók sokszor találják el úgy a labdát, hogy a velük szemben állónak nincs esélye, de még a jól helyezett vagy kellő erővel meglőtt labdánál is lutri, hogy a kapuba kerül-e. Nem véletlen, hogy a legnagyobb sztárokat is láttuk, látjuk hibázni. A legemlékezetesebb ilyen szempontból Roberto Baggio égbe lőtt labdája az 1994-es világbajnoki döntő tizenegyespárbajában Brazília ellen. Az olasz sztár még a nyolcvanas években ígérte meg édesapjának, hogy egyszer a vb-döntőben az ő vezérletével verik meg Brazíliát; ezt az ígéretét igyekezett megtartani az Egyesült Államokban megrendezett tornán, és a fináléig lényegében egyedül cipelte a hátán válogatottját. „Copfocska” Claudio Taffarellel szemben tehette volna fel a pontot az i-re, és varázsolhatta volna büszkévé nemzetét és felmenőit is. Erőből a léc alá akarta bombázni a labdát, a kivitelezés azonban rendkívül rosszul sikerült, hiszen a labda a pasadenai Rose Bowl stadion kapu mögötti szektorának körülbelül 42. soráig repült... Baggio álma szertefoszlott, a brazilok nyertek, és a világ egyik nagyszerű játékosára sokan kihagyott tizenegyese kapcsán asszociálnak...

Nekünk, magyaroknak is voltak sorsfordító pillanataink a tizenegyesek miatt, a legemlékezetesebb talán a Videoton Manchester United elleni párharca lehet az UEFA-kupa szép emlékű 1984–1985-ös kiírásának negyeddöntőjében. A fehérváriak az „odavágón”, Angliában mindössze 1–0-ra kaptak ki, otthonukban viszont Wittmann Géza szabadrúgásgóljával gyorsan ledolgozták a hátrányt, és 120 percen keresztül ádáz csatát vívtak Bryan Robsonékkal. Az összecsapás tizenegyespárbajba torkollott, ami a legmerészebb célja volt a szerény vidéki magyar alakulatnak a híres vendég ellen. A piros-kékek drukkerei és persze már az egész ország tudta, hogy Disztl Péter olyannyira jól védi a tizenegyeseket, hogy nála néha meg is dől az írásomat felvezető tétel: vagyis még a jó kísérleteket is képes hárítani.

A videómegosztókon könnyen fellelhető a párbaj, és mindenki meggyőződhet arról is, hogy a kapusoknak és a rúgóknak is extrém körülmények között kellett tenniük a dolgukat, konkrétan sártengerben támasztottak ki lövés, illetve vetődés előtt, amely jócskán közrejátszhatott volna a hatékonyságban. A fehérváriaktól Szabó József, Burcsa Győző, Végh Tibor és Wittmann is kíméletlen végrehajtó volt, egyikük sem gondolkodott vagy cselezett, pontosan megcsinálta, amit tervezett. A United kísérleteiben több volt a rizikó, a második körben a dán középpályás Jesper Olsen lövését majdnem kipiszkálta Disztl, hogy aztán eggyel később Frank Stapleton a léc fölé emelje a labdát. Az ötödik sorozatban így Gömöri Ottóra hárult az a feladat, hogy továbblője csapatát az elődöntőbe, egyes becslések szerint 35 ezer néző előtt. A csatár előző nyáron az NB II-es Hatvantól valódi gólzsákként érkezett Szabó József mögé a kispadra, és a magyar másodosztályban, valamint az edzéseken sem hibázott soha tizenegyest. Azonban a tét Gömörit is „összenyomta”, aki saját bevallása szerint nekifutás közben kétszer is változtatott a döntésén, hova is célozzon, és ennél rosszabb nem is történhet egy játékossal, mert a bizonytalanság hibát szül.

„Mit csináltál, Gömöri?” – vált szállóigévé a tévékommentátor Gulyás László felkiáltása, miután a labda elment a bal kapufa mellett. A Vidi viszont nem szállt el, mert jött Disztl Péter, aki Arthur Albiston félmagas, balra tartó lövését úgy fogta meg, hogy ki sem jött róla, aztán a hatodik rúgónak, Vadász Imrének már elég volt eltalálnia az oldalhálót belülről, és a védhetetlen tizenegyes után a székesfehérvári csapat története legnagyobb sikerét ünnepelhette.

Persze azt is el kell ismerni, hogy manapság már sokkal nehezebb a rúgók dolga, hiszen a kapusoknak és edzőiknek minden eszközük megvan, hogy elemezzék a lehetséges riválist, aki a büntetőpontról szeretné bevenni a kaput. Ahogy az ítélet-végrehajtók, úgy a kapusok is képzettebbek, a labdák, a cipők jobbak, a pályák talajának minősége kifogástalan. És mégis, még a rúgótechnikánál is fontosabb talán az a lelki- és mentális állapot, amelyben odaáll a rúgó a labda mögé.

És hogy ne maradjon az írás személyes párhuzam nélkül: a Sárkeresztes együttesében, a Fejér megyei öregfiúk-bajnokság Nyugati csoportjában ebben az idényben hat alkalommal állhattam oda büntetőhöz, és mindannyiszor sikerrel jártam, igaz, egyszer sem Disztl Péter állt velem szemben, és a tér és az idő is csak azért szűkült be az adott pillanatban, mert esetleg messziről kellett odafutnom a labdához, és elfogyott az oxigén. Az évad során tizenegyest rúghatott más is, konkrétan egyesületünk elnöke, a kispályás válogatott Bánfalvi Balázs, de ő hibázott, így nem kérdés, hogy szombaton ki áll majd a labda mögé az Iszkaszentgyörgy elleni szomszédvárrangadón, ha a játékvezető a tizenegyespontra mutat...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!