Behálózott klubok – Moncz Attila publicisztikája

A Brazíliával nyert két világbajnoki cím ide, a klubtulajdonosként a spanyol Valladoliddal négy hónapja megünnepelt feljutás oda, Ronaldo helyi idő szerint szerdán olyan boldogan rohant le a Cruzeiro díszpáholyából a gyepre, mintha ez lenne élete sikere. Pedig „csak” annyi történt, hogy a kétszeres Libertadores-kupa-győztes – semmiség, majdnem 60 ezer néző előtt! – 3–0-ra megverte a Vascót, így három év után visszatérhet a brazil élvonalba. Csakhogy a feljutás Ronaldo számára már nem csupán érzelmileg jelentett sokat (29 évvel ezelőtt ennek a csapatnak a mezében mutatkozott be a profik között), hanem üzletileg is, hiszen április óta hivatalosan is ő jegyzi többségi tulajdonosként a Belo Horizonte-i gárdát. Ezzel ő is belépett abba az egyre gyarapodó klubba, amelynek tagjai legalább két futballcsapatot működtetnek a világ különböző pontjain, kihasználva az ebben rejlő lehetőségeket. Amelyek ma már nem csupán a játékosáramlásban és -megfigyelésben, a tudásmegosztásban, a szinergiahatások kiaknázásában, hanem a bevételekben is rejlenek.
A Brazíliával nyert két világbajnoki cím ide, a klubtulajdonosként a spanyol Valladoliddal négy hónapja megünnepelt feljutás oda, Ronaldo helyi idő szerint szerdán olyan boldogan rohant le a Cruzeiro díszpáholyából a gyepre, mintha ez lenne élete sikere. Pedig „csak” annyi történt, hogy a kétszeres Libertadores-kupa-győztes – semmiség, majdnem 60 ezer néző előtt! – 3–0-ra megverte a Vascót, így három év után visszatérhet a brazil élvonalba. Csakhogy a feljutás Ronaldo számára már nem csupán érzelmileg jelentett sokat (29 évvel ezelőtt ennek a csapatnak a mezében mutatkozott be a profik között), hanem üzletileg is, hiszen április óta hivatalosan is ő jegyzi többségi tulajdonosként a Belo Horizonte-i gárdát. Ezzel ő is belépett abba az egyre gyarapodó klubba, amelynek tagjai legalább két futballcsapatot működtetnek a világ különböző pontjain, kihasználva az ebben rejlő lehetőségeket. Amelyek ma már nem csupán a játékosáramlásban és -megfigyelésben, a tudásmegosztásban, a szinergiahatások kiaknázásában, hanem a bevételekben is rejlenek.

A jelenség nem új keletű, a Parmalat-csoportnak már a kilencvenes években voltak világmegváltó tervei, többek között a Parmával, a Palmeirasszal és a Videotonnal (1993 és 1995 között Parmalat FC) próbálkoztak csúcsra jutni, de bedőltek. Aztán jött az ENIC (a Rangersszel, a Slavia Prahával, a Vicenzával, az AEK Athénnal, az FC Basellel és a Tottenhammel), amely miatt 1999-ben már az UEFA-nak is lépnie kellett, és meghozta a szabályt, hogy két olyan csapat nem indulhat ugyanabban a kupasorozatban, amelynek megegyezik a többségi tulajdonosa. Ezt persze nem kellett komolyan venni, hiszen papírmunkával néha pusztán rutinból is kijátszhatóak a paragrafusok, ahogyan láttuk 2016-ban a Red Bull Salzburg és az RB Leipzig esetében. Az osztrák csapatnak attól kezdve hivatalosan „csak” névadó, illetve mezszponzora az italkonszern, cserébe mindkettő a Bajnokok Ligájában is termelheti a bevételt. Így aztán adminisztrációs visszatartó erőről nehéz lenne beszélni, nem csoda, hogy egy 2021 végi kimutatás szerint a világon 156 csapat (benne két magyarral, az Újpesttel és a Puskás Akadémiával) tartozott a multiklubmodellt követő 60 cégcsoporthoz. Ez a modell lett a játék globalizációjának szimbóluma, a céghálókhoz tartozó klubok száma folyamatosan nő (itthonról a Győri ETO és a Debrecen is beszállt már a „buliba”), ráadásul mintegy háromnegyedüknek többségi tulajdonosa lesz a cégcsoport.

Ahogyan nagyon sok piaci szegmensben, ebben is a vakmerőtől az óvatosig, a nagyhaltól a kishalig megtalálunk minden szereplőt. A legirigyeltebb kétségkívül a City Football Group, amely több mint egymilliárd fontból működteti 11 országban (a 12. is hamarosan meglesz: Brazília) a Manchester City nevével fémjelzett társaságát. A leghatékonyabb talán a Red Bull-birodalom, amely sokkal kevesebb pénzből dolgozik, élén a zászlóshajó RB Leipziggel. Dietrich Mateschitz tulajdonos „Az eredmény tervezhető és megvásárolható” szlogenje mentén építkeztek, természetesen követtek el hibákat is (Giovanni Trapattoni és Lothar Matthäus például sokat nem tett hozzá a projekthez a nagy fizetésért, míg a ghánai és az első brazil fiókcsapat gyorsan „fejre állt”), de aztán a hagyományok kiirtásával, viszont a csoporttudat erősítésével (a névválasztás, a címer és a logó minden partnernél erősen jelzi, hova tartozik) megvetették a lábukat a piacon. Aligha véletlen, hogy Christian Heidel, a Mainz sportigazgatója erős kritikai éllel illette a térhódítást: „Ez is azt mutatja, egyre inkább az üzlet felé megy el a labdarúgás, nem a pályán dőlnek el a legfontosabb ügyek. Nekünk jegyeket és játékosokat kell eladnunk, hogy befektethessünk, másoknak elég autókat és italokat. Tényleg ez az, amit akarunk?”

Ha a klasszikus futballszereplők nem is feltétlenül, de a befektetők tényleg ezt akarják. Elsősorban persze a hasonló körülményeken szocializálódott amerikaiak. Ők ugye már ott vannak a legjobban jövedelmező Premier League-ben (kilenc csapatnál érintettek), 2018 óta pedig az olasz Serie A-ban is nyolc együttesnél megjelentek. Aligha véletlen, hogy az előbbiek közül az egyik „újonc” vetette fel a minap, hogy neki is szüksége lenne egy futballcéghálóra. Persze, Todd Boehly, a Chelsea tulajdonosa esetében ez nem meglepő, hiszen Amerikában a Los Angeles Dodgers baseballcsapatán keresztül négy farmcsapatnak is tulajdonosa, további háromhoz pedig, úgymond, köze van, így ismeri a rendszerben rejlő előnyöket. Ráadásul a Brexit óta a nem brit játékosok számára sokkal nehezebb munkavállalási engedélyt szerezni, ami erős futballországban működő szatelitklubok működtetésével gyorsan megoldható. Az engedélyhez 15 pontra van szükség, ami egy gyengébb bajnokságban kivitelezhetetlen, ugyanakkor egy portugálban, belgában vagy hollandban nem olyan nehéz. Az angol szövetség szabályai szerint itt önmagában a sorozatban való szereplésért jár tíz pont, további öt pedig azért, ha valaki a maximális játékidő felét a pályán tölti. Ha pedig az edző a nagyfőnök alkalmazottja, meg fogja érteni, miért is kell X-et vagy Y-t annyit szerepeltetnie. Az eredmény pedig másodlagos.

Boehly és Neil Bath, a Chelsea akadémiájának főnöke júniusban már találkozott is Jorge ­Mendessel, a nagy hatalmú portugál menedzserrel, akivel nem csupán Cristiano Ronaldo jövőjéről egyeztetett... Ráadásul Portugália nyitott az amerikai befektetésekre, a Wall Streetről jól ismert David Blitzer „viszi” az Estorilt, Robert Platek a céghálóján (amelyben az olasz élvonalbeli Spezia is szerepel) az 1939 óta először az élvonalban szereplő Casa Piát, így senki sem lepődne meg, ha például a Vizela hamarosan Boehly érdekeltsége lenne. Jelenleg kínai a tulajdonos, de manapság minden kínai tulajdonban lévő európai csapat eladó... Papíron egyébként a három nagy (Benfica, FC Porto, Sporting CP) is „vihető”, John Textor (övé a Crystal Palace 40 százaléka, továbbá a belga Molenbeek, a brazil Botafogo és a francia Lyon is) alkudott is például a Benficára, de túl bonyolultnak és ellentmondásosnak érezte a folyamatot, így elállt a vásárlástól. Boehlynak szintén lenne rá pénze, de a nagybevásárlás egyik potenciális kulcsszereplője, a jelenleg a Red Bull Salzburgot irányító Christoph Freund nemet mondott a Chelsea ajánlatára.

Márpedig az ilyen vezetők fontosak, ahogyan azt a többek között a Swansea-val és a dán Helsingörrel is együtt dolgozó Jordan Gardner megfogalmazta: „A több klubot magában foglaló modell sikeres lehet, de mint minden máshoz ebben az üzletágban, ehhez is türelem, alázat és a kormánykeréknél igazán okos emberek csoportja kell. Kérdéses, hogy a nagy geopolitikai szereplőkön, például a CFG-n és a Red Bullon kívül volt-e olyan csoport, amelyik sikeresen menedzselt volna több klubból álló klubportfóliót. A valóság az, hogy hihetetlenül nehéz egy klubot jól működtetni, nemhogy többet különböző külföldi joghatóságok alatt. E modell sikeres megvalósításához jelentős holding szintű infrastruktúrára van szükség, amely garantálja a klubok hatékony működtetését, és ami a legfontosabb, zökkenőmentes kölcsönhatást biztosít egymás között, hogy az egész koncepcióból a lehető legnagyobb hasznot lehessen húzni.”

Akadnak persze olyanok, akik fittyet hánynak szinergiákra meg mindenre, és elsősorban a pénz érdekli őket. Ilyen például Paul Conway, aki 2016-ban elsőként a francia Nice-t vette meg 23 millió euróért, egyből bevitte az Európa-liga csoportkörébe, majd 2019-ben 100 millió euróért (pusztán a vételárat nézve 77 millió eurós profittal!) eladta Jim Ratcliffe-nek. A sikeres üzlettel viszont sikerült befektetőket magához csábítania, így ma már többek között Randy Frankellel, a Tampa Bay Rays és Billy Beane-nel, az Oakland Athletics társtulajdonosával (róla mintázták a Moneyball című film főszereplőjét, ő az, aki alacsony költségvetéssel, a számokra alapozva épített sikercsapatot) keresi a befektetési lehetőségeket.

Alighanem érdemes elgondolkodni Mateschitz szlogenjén, és annyival kiegészíteni, hogy a pénzügyi eredmény tervezhető és megvásárolható.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!