Beteljesedett! – N. Pál József publicisztikája

Mert Anglia volt az aktuális világbajnok, Bobby Charlton, Jackie Charlton, Bobby Moore nevét hallottam 1967–1968-ban kezdő futballimádóként állandóan, ám nagy áhítattal mégis Peléét ejtették ki néhány évvel idősebb társaim, hiszen legjobbként a brazilt tartották számon, ez nem volt vitás. Látták-e játszani, nem tudom – vélem, mozi- vagy tv-híradós villanásokon kívül aligha, hiszen sem a külhoni bajnokságok, sem a brazil válogatott meccseihez nem jutottunk hozzá akkor –, a magabiztos kijelentésekre mégis nagyon emlékezem. Mintha a mítoszok formálódásának természetéhez igazodtak volna az ifjú lelkek, aminek a nem látott dolgokban való bizonyosság embervoltunk kezdetétől a lényege. Nem láttuk Pelét, ahogy Zeuszt sem a régi görögök, lénye mégis átjárta a futballról való tudásunkat, kezdetleges értékválasztásunkat, fantáziálásainkat is alighanem.

Az határozottan „megvan”, milyen izgalommal forgattam az újságot '69 novemberében, Pelé ezredik góljára várva, ami a hónap 19. napján meg is esett egy Santos–Vasco da Gama találkozón, s a tizenegyest nézhettem a híradóban, meg a meccset félbeszakító ünneplést is aztán. Ekkor láttam őt mozgóképen először, azt hiszem. Majd a '70-es mexikói világbajnokság jött, amit (a '68-tól elterjedt műholdas adásoknak köszönhetően) már a történettel egy időben bámulhattunk idehaza is. Hol a helyi kocsma, hol a szomszédék televízióján néztem a tornát, s – főleg kezdetben – Pelére voltam kíváncsi módfelett. Csodaváró gyermekként nyilván úgy képzeltem, a brazilnak minden pillanatban csillognia kellene, s mert nem így történt persze, néha még csalódott is voltam bizonyára.

A minket Marseille-ben lealázó Csehszlovákia elleni csoportmeccsen brazil szurkolóvá lettem menthetetlenül, s örömömre éppúgy 4–1-re nyertek a dél-amerikaiak, mint szomszédaink fél évvel korábban ellenünk. Pelé fenomenálisan elegáns gólt rúgott, de nem e jelenet maradt meg bennem igazán. Hanem egy másik, midőn saját térfele kezdőkörét átlépve hatvanról a kint ácsorgó Viktor kapujára ívelt, s a labda a bal kapufát tán 40-50 centivel kerülte el. Igen, a zseniális fölismerés semmi mással össze nem keverhető villanása a technikai és rúgóképességgel párosulva, amiről nem volt tudatosnak nevezhető véleményem akkoriban még, de már megérezhettem belőle valamit.

S még egy pillanat, ami belém égett, úgyannyira, hogy az egyetemes futballtörténelem (egyik) legnagyobb alakításaként gondolok reá azóta, noha nem lett gól a vége. (Ezt az „eredmények” megszállottjainak is mondom.) A Brazília–Uruguay elődöntőben Tostao ugratta ki Pelét laposan, meredeken. A nyargaló tízes és Mazurkiewicz, az uruk világválogatott kapusa a tizenhatosnál találkozott. Tán megtolhatta volna a labdát a brazil, ám átlépte váratlanul, így az a megkövülten leülő kapus mellett gurult tovább, míg a csatár őt a másik oldalról megkerülve utánaszaladt. El is érte, a kapu üresen tátongott, ám az egyik védő rohanva a gólvonalhoz közeledett. Pelé érzékelte ezt, így – hogy a lövés el ne akadjon –, a hátvéd sarka mögött gurított a kapura kisodródva már, s a labda a jobb alsót tán fél méterrel kerülte el. Esküszöm, ennél zseniálisabb jelenetet labdarúgópályáról jó öt évtizede nem tudnak mutatni nekem. Lehet, mert első világbajnokságomon láttam, lehet, azért, mert idejétmúlt modorban szemlélem ezt a játékot azóta is, lehet azért, mert a futball eredeti csodájának tanúságtételét keresem ma is minduntalan. Hősünket a '70-es vb-ről (akkori meccseiből négyet láttam „egyenesben”, de többet érettebb fővel is megnézhettem aztán, a döntőt többször is) az említett két mozzanat őrzi nekem igazán.

Nem kertelek. Bár az utóbbi évtizedekben reánk tört „ki minden idők legjobbja” kezdetű gerjedelmet tamáskodva nézem (értelmetlennek tartom a fölvetést), nálam Pelé az örök első, ha lesz négyszeres világbajnok, nála jóval több gólt szerző, több trófeát, „rekordot” begyűjtő játékos e földtekén, akkor is. Leírtam már: Beckenbauert, Cruyffot, Maradonát és – elsőként az egyenlők között – őt szoktam e „buta” kérdésre megnevezni, s most azt is megkísérlem elmondani, miért. (Hozzáteszem: Puskást, Di Stefanót vagy mást nem láttam kortárs­ként és fölvételeken sem eleget, őket nem illik választanom tehát.)

Lehet, azért e döntés, mert az ő pályája (inkább a vége) az én szerelembe esésemmel volt egyidős, s – hiszem – az első elementáris élmény mindig meghatározó. Tán így van ez, s mert a mitológiák említett természete is hasonlatosan működik, s mivel tovatűnt ifjúságomról van szó, az elfogultság e formáját vállalom. De hadd legyek „szakszerűbb”! Carlos Alberto, ama '70-es válogatott kapitánya (ő volt a cséká közös klubjukban, a Santosban is) mondta egyszer róla, számomra megvilágító módon. „Pelé volt a legkomplexebb, mindent világszínvonalon tudó játékos.” Hadd „fordítsam le” így, évtizedek után. Lehet, akadt, akad a futball elemeiben „kicsit jobb” még nála is. Nagyon gyors volt, de lehet, Blohin vagy Mbappé nála is gyorsabb valamivel. Kivételesen rúgott, de Platini, Beckham nála is jobban talán. Bravúrosan cselezett, de Garrincha vagy Ronaldinho még nála is kiismerhetetlenebb módon. Kiválóan fejelt, de Kocsis Sándor esetleg még jobban. Akrobatikus technikai képességekkel bírt, de – mondják – Varga Zoltánhoz azért nem volt ebben hasonlítható. Gólerős volt, remekül érezte a kaput, de Gerd Müller, Marco van Basten még jobban talán. És így tovább…! De olyan játékost, akiben a futballhoz szükséges összes képesség ennyire magas színvonalon volt meg együtt, aligha tud valaki mondani. S mi tagadás, az eredményessége is káprázatos. A három világbajnoki cím inkább az ország futballjának erejét bizonyítja, ezt elismerem, de csoda volt a föllépése 17 és fél évesen – két gólt szerzett csak a döntőben, az első a valahai legemlékezetesebbek közé tartozik –, s legendák keringenek ama tetteiről, amiket nem láthattam én. A világ akkor egyik legjobb klubjában játszott, hazája sokszoros bajnokaként, két Világkupa-diadal után (a BEK-győztest kellett megverni ehhez), miért vágyott volna – nem volt ilyen szó! – európai „topcsapatba” hát?

Mintha két modell egyesült volna benne. Pelé a fölkészültségére kényes, folyvást gyakorló lélek, aki rendkívüli technikai, tanulhatatlanul ösztönös képességeket is kapott a sorstól. A küzdés és a játék mint művészet megszállottja volt egy emberben ő. Történt mindez akkor, midőn a foci a „régi” örömjátékformáját őrizte még, ám a vizuális média terjedésével a futballglobalizáció első nagyobb ugrása is bekövetkezett. Pelé a játék nagy fordulatának a legfontosabb alakja alighanem, aki úgy lett a „régi” őrzője, hogy az „új” minden parancsának is megfelelt.

S ami fontos nekem! A „Csak a foci” című könyvet idézem. 1950 júliusa van, a „Maracanazó” napja, s az alig tízéves fiú látja, hogy apja szeméből folyik a könny. „Brazília vesztett” préseli a szavakat a férfi, s áll némán, a semmibe nézve. „Semmi baj, apa – mondja a gyermek –, megígérem, hogy egy nap megnyerem neked a világbajnokságot.” Így volt-e pontosan, nem tudjuk meg soha, de a nyolc év múltán játszott döntő utáni perceket bárki megnézheti. Mert ahogy a káprázatosan játszó nagykamasz a társai vállán katartikusan zokog, mindent elmondhat arról, mi járt az eszében, mi szorította a torkát ama pillanatban. Ott, akkor beteljesedett, aminek be kellett teljesednie, ahogy életünkben minden beteljesedik egyszer.

2022. december 29-én a falum kocsmájában ültünk, este kilenc óra tájt, s a fiam a telefon képernyőjét fordította felém szótlanul. „Nem tudta megvárni hát” (az új évet!), ezt akartam mondani, de nemigen jött ki hang a torkomon. Kimentem rágyújtani. 1971 nyara jutott eszembe, hogy miért nem négy nappal később búcsúzott a válogatottól, hiszen hittem akkor, hogy ellenünk kellett volna elköszönnie, azon a nekünk bravúrral véget érő riói találkozón (0–0). Maradj velünk, Isten gyermeke, skandálták tízezrek a sírva körbefutó játékos felé, majd – akkor is, most is – minden elcsendesedett. Megtörtént, aminek meg kellett történnie!

Hiszem, futball, az Isten rendelése szerint való játék addig lesz e földön, amíg Pelé emléke él. Múlt csütörtökön új föladat zuhant reánk. Beteljesedett, és elkezdődött valami az életünkben.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!