Nyájimmunitás – Ballai Attila publicisztikája

Újabban elvétve jönnek be az újévi jóslataim, ezért közepes aggodalommal írom e sorokat. Mentségemre szóljon, hogyan láthattam volna előre 2020 első napjaiban, hogy abban az esztendőben Tokióban egyetlen aranyat sem nyerünk, mert olimpia sem lesz, hiszen elsöpri a ránk törő világjárvány? Tavaly pedig a budapesti, a vadonatúj MVM Dome-ban rendezett januári férfi kézilabda Eb-től vártam a beteljesülést, és mellékesen megemlítettem, hogy Fukuoka ad otthont a vizes vb-nek; ehhez képest kézis fiaink már az első lépcsőn elhasaltak, a csoportjukból sem jutottak tovább, Milák Kristóf ellenben nem Japán legdélibb szigetén, hanem a Duna Arénában, a hazai szurkolók gyönyörűségére nyerte meg világcsúccsal a 200 pillangó vb-aranyát, mert a pandémia miatt Fukuoka helyett Budapest ugrott be házigazdának. 2022 februárjában e váltás bejelentése lehetett volna a hónap híre – csakhogy Oroszország ekkor támadta meg Ukrajnát, és a nem valamiféle operettállam, hanem globális hatalom által, a szomszédunkban kirobbantott háború „némileg” átírta a preferenciákat.Nehéz okosnak lenni ebben az egyáltalán nem szép, új világban. Nehéz derűsnek, bizakodónak lenni is. Természetesen nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ha a rajongásig szeretjük a sportot, ha mesterségesen a sportra szűkítjük érdeklődési körünket, életterünket, akkor megszűnik számunkra és körülöttünk az energiaválság, a háborús helyzet, a koronavírus a maga ki tudja már, hányadik mutációjával – de az nem önámítás, hanem lélek­emelő realitás, hogy e csoda egy mérkőzés, egy verseny erejéig igenis bekövetkezhet. Egy fordulatos, eseményekkel és érzelmekkel teli meccsen, amibe játékos és szurkoló egyaránt belefeledkezik, az a sorskérdés, hogy az utolsó percben, döntetlen állásnál a kapufáról ki- vagy befelé pattan a labda. Ez pedig egy varázslatos délutánra, estére védettséget ad a stadionon, a csarnokon kívüli valósággal szemben. A sport is egyfajta nyájimmunitás. Ráadásul egy akolba tereli az egyébként minden tekintetben szerteszét szaladó báránykákat.Lám, e publicisztika írása közben is eljátszhatok azzal az egyszerre bizsergető és andalító gondolattal, hogy egy év múlva, 2023 majdani megítélésekor sarokpont lesz, vajon labdarúgó-válogatottunk továbbjut-e az Európa-bajnoki selejtezőn. Évtizedek óta az első olyan kvalifikációs sorozatból, amelynek esélyesként vág neki. A puszta számok alapján mindenképpen, hiszen csoportunkból ketten lépnek tovább a 2024-es Eb-re, és a legfrissebb FIFA-ranglistán így állnak ötösünk tagjai: 29. Szerbia, 36. Magyarország, 69. Montenegró, 71. Bulgária, 144. Litvánia. Ez persze csupán elmélet, de a nyolc mérkőzést a gyakorlatban kell sikeresen megvívni, és ki merészelné a teljes vagyonát feltenni rá, hogy simán megverjük a több mint száz hellyel mögöttünk kullogó litvánokat Vilniusban? Vagy a március 27-i nyitányon a bolgárokat a Puskás Arénában? Tavaly a Nemzetek Ligájában egyrészt iszonyatosan nehéz volt az olaszok, németek, angolok ellen készülni, másrészt viszont roppant könnyű, mert nem a mieinknek kellett diktálniuk a tempót, megszabniuk a fazont, birtokolniuk és megjátszaniuk a labdát, mindemellett ilyen vetélytársakkal szemben a papírformához képest velünk csak jó történhetett. Történt is, de az idén az előbbi mondat minden elemének az ellenkezője igaz.A fradisták nemcsak a válogatott miatt várják a kikeletet, hanem azért is, mert csapatuk 1975 óta először – egyáltalán, magyar klub a Debrecen 2004-es UEFA-kupa-vitézkedése óta egyszer sem – érte meg az európai futballtavaszt. Akkor egészen a KEK-fináléig hatolt, most a csoportelsőség jutalmaként közvetlenül nyolcaddöntős. Majdani ellenfelének addig még egy akadályt meg kell ugrania a legjobb tizenhat közé kerülésért, és nagyon nem mindegy, hogy a Ferencváros a Barcelona–Manchester United vagy mondjuk a Sahtar Doneck–Rennes párharc túlélőjét fogja ki. Egyesek világsztárokat, mások verhető riválist óhajtanak; az előbbiek inkább a falusi vándorcirkusz nézői, akik szeretnének „igazi” elefántot látni, az utóbbiak szurkolók, akik győzelemre vágynak. A sorsolás időpontja február 24. – e nap a futballhíveknek erről lesz nevezetes, miközben egyben az ukrajnai háború kitörésének első évfordulója is. De a fentiek szellemében kinek jut ez majd eszébe abban a pillanatban, amikor kihúzzák az urnából az FTC ellenfelének nevét rejtő golyóbist? A 2022–2023-as Európa-liga különlegességét a Ferencváros mellett az adja, hogy a döntőt május 31-én a Puskás Arénában rendezik – sokak szemében nyilván ez az esztendő fő attrakciója.Miközben nem az. Mert ne feledkezzünk meg az augusztusi, ugyancsak budapesti szabadtéri atlétikai világbajnokságról! A földkerekség harmadik-negyedik legjelentősebb sporteseményének legutóbb 2017-ben London adott méltó otthont. Azóta 2019-ben a katari hőgutában a versenyzők az ájulással, a kiszáradás veszélyével is megküzdöttek – komolyan felvetődött, hogy az 50 kilométeres gyaloglást és a maratoni futást törlik, az utóbbit aztán éjfélkor merészelték elindítani –, majd 2022-ben az Egyesült Államok északnyugati csücskében, Oregonban, Eugene városában a kulisszák egy profi módon megrendezett, népes cserkészdzsembori külsőségeit idézték. A Duna partján, a Kis-Duna eredésénél épülő új stadion és szabad­időközpont ehhez képest már most, félkészen idilli benyomást kelt, más tekintetben viszont az időrend­ben tizenkilencedik atlétikai vb-n tizenkilencre lapot kérünk. A magyar közönség ugyanis általában a sikert többre tartja a sportnál – ha nem így lenne, a bálványokat felvonultató úszó országos bajnokság előfutamai is rendre csurig telt házak előtt zajlanának –, és kérdéses, milyen lendülettel, lelkesedéssel látogat majd egy olyan viadalt, amelyen a mieinktől nemhogy az érmes, de a döntős pozíciók is nagy bravúrt igényelnek. Márpedig kilenc napon át tizennégy program – öt délelőtti és kilenc esti – és a sportok királynőjének minden felkent uralkodója hívogatja a hazai és a nemzetközi publikumot. Bizakodásra ad okot, hogy az utóbbi időben változni látszik az itthoni közhangulat és közvélekedés: már nem csupán elsőkre és vesztesekre osztjuk a különféle versenyek résztvevőit. A tokiói olimpia idején született meg a felismerés, hogy az ötödik, hatodik helyezett is ember, sőt, még sikeres is.Engedtessék meg, hogy három további világbajnokságot kiemeljek a 2023-as kínálatból. Az atlétika mellett a másik alapsportág, az úszás is újabb vb-t tartogat idénre, ezúttal talán már valóban Fukuokában. (Ha megint nem, Budapest bizonyára ismét készen áll.) Bízom benne, hogy Milák Kristóf mellett-mögött újra lesz úszócsapatunk, mert tavaly a derékhad némileg visszaesett, és azt is remélem, hogy férfi pólósaink is ott folytatják, ahol szeptemberben, a spliti Eb-n abbahagyták. Annál is inkább, mert eddigi három vb-aranyukat 1973-ban, 2003-ban és 2013-ban nyerték, a hármas szám bűvölete most újra aktuális.Miként jégkorongban is, más értelmezésben. Hokis fiaink ugyanis a tavalyi feljutásnak köszönhetően 2009 és 2016 után harmadszor rugaszkodnak neki az elit-vb-nek, és ha először kiharcolnák a bennmaradást, nem kellene a korábbiakhoz hasonlóan újabb hét szűk esztendőt egy szinttel lejjebb tölteni.Ha nem is rangban, de időrendben az év első versenye számunkra a januári férfi kézilabda-vb Svédországban és Lengyelországban. A hazai Eb-fiaskót nemcsak jóvá lehet, jóvá is kellene tenni. Ennek egyetlen módja a legjobb nyolc közé jutás.Miközben persze előfordulhat, hogy futballban, atlétikában, pólóban, hokiban, kézilabdában is beteljesületlenek maradnak az álmok, sőt a jogos elvárások is. Ne legyen így, de ha mégis így lenne, tiszta szívvel kívánom, hogy ennél nagyobb baj ne érjen minket és világunkat 2023-ban. Mert bár sportvereségek jelzőjeként elkoptattuk a „tragikus” minősítést, az ég óvjon minket az idén attól, hogy rá kelljen döbbennünk, mi az igazi tragédia.Ahhoz képest a lehető legrosszabb is üdítően jó, ami a sportban megeshet velünk. Hiszen itt nincs apokalipszis, nincs végítélet. Nemhogy minden esztendőben, de mindennap újra lehet kezdeni.