Statisztikai csodafegyver – Bodnár Zalán publicisztikája

Csodálatos az emberi test. A fül például képes ketté állni. A fej pedig képes a háromszorosára nőni. Az én fülem például akkor szokott ketté állni, a fejem pedig akkor szokott háromszorosára nőni, amikor a futballközvetítésekben vagy a meccsek stúdiós elemzésében meghallom azt a szót, hogy: xG. Olyankor a futballba vetett minden illúzióm darabjaira hullik.

Az elmúlt években már fel-felbukkant imitt-amott, mostanra azonban mintha kötelező eleme lenne a szakértésnek, mintha parancsba lenne adva a kommentátoroknak és a szakkommentátoroknak, hogy hány percenként kell legalább egyszer kiejteniük a szájukon az xG-t. Az NHL-közvetítéseknél van egy kommentátor, aki lényegében többször számol be az xG állásáról, mint magáról az eredményről, folyamatosan terheli a nézőt azzal, hogy melyik csapatnak hogy áll az xG-mutatója. Vagyis hogy hány gólja volna, ha az a volna ott nem volna...

Remélem, olvasóink között még vannak, akik nem ismerik ezt a szót, viszont most elveszítik az ártatlanságukat, ha tovább olvassák ezt az írást, mert ha már ez a témája, be kell őt mutatni kicsit.

Nos, az expected goal ratio (xG), a labdajátékokban, de főleg a futballban a játékosok teljesítményének értékelésére egyre gyakrabban használt, valószínűségszámításon alapuló teljesítménymutató, amely egy gólt eredményező gólszerzési lehetőség valószínűségét jelöli. Vagyis várható gólszámot mutat a gólhelyzetek „minősége” alapján. Még érthetőbben: azt mutatja meg, egy csapatnak egy adott meccsen hány gólt kellett volna szereznie a lehetőségei alapján.

Az eredetéről annyit, hogy először a brit Vic Barnett és kollégája, Sarah Hilditch használta a „várható gólok” (xG) kifejezést egy 1993-as tanulmányukban, amelyben az angol kluboknál a műfüves pályafelületek hatását vizsgálták a csapatok teljesítményére. Szerencsére sokáig nem is jött ki a kifejezés a belterjes tudományos közegből, de aztán megjelent az észak-amerikai profi jégkorongban statisztikai adatként, és 2012-ben a labdarúgásba is bevezette Sam Green, amikor a Premier League góllövőinek értékelésében a „várható gólokról”, xG-ről írt. Azt a kérdést tette fel: „Hogyan számszerűsíthetjük tehát, hogy a pálya mely területei vezetnek a legnagyobb valószínűséggel gólhoz, és ezért mely lövéseknek van a legnagyobb valószínűsége, hogy gólt eredményeznek? Ha meg tudjuk határozni ezt a mérőszámot, pontosan és hatékonyan növelhetjük a gólszerzés és ezáltal a mérkőzések megnyerésének esélyét. Hasonlóképpen a védekezés szempontjából is felhasználhatjuk ezeket az adatokat ahhoz, hogy a pálya kulcsfontosságú területeinek védelmével erősítsük a minél jobb esélyeket.”

Az xG egy mutató tehát, de nem csak egy modell létezik a számítására, az egyes statisztikai adatbázisoknak általában van saját számítási rendszere (a tv-közvetítésekben általában az InStatét veszik alapul). Ezek abban különböznek egymástól, hogy más-más változókkal számolnak a lehetőségek minőségének számszerűsítésekor. Ami viszont mindegyikben alap: a leadott lövés helye. Sok-sok zónára osztják a kapu előtti területet, de vizsgálják a lövést megelőző passz jellegét is, vagy a testrészt, amellyel gólt próbál szerezni a támadó, illetve a védők helyezkedését, sőt a védők által kifejtett nyomást is.

Már amennyiben ezt valaki tényleg képes lefordítani a számok nyelvére, amit erősen kétlek. Általánosságban elmondható, hogy minél kisebb a lőtáv a kaputól és minél nagyobb a lövésszög, annál nagyobb az xG, tehát annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy gól születik.

Ez az egyik nagy bajom az egész xG-vel, hogy egy kalap alá vesz mindenkit. Pedig egyértelmű, hogy mindenkinek más a gólhelyzet. Hogy azt ne mondjam: ha én állnék az ötösön, és üres a kapu, lehet, hogy nekem még az sem lenne minőségi gólhelyzet, nem lehetne elvárni tőlem, hogy gólra is váltsam a lehetőséget. Míg mondjuk Karim Benzema a Bajnokok Ligájában tavaly tavasszal több olyan gólt szerzett, ami senki másnak sem lett volna gólhelyzet, ő viszont ösztönös tehetsége révén felismerte, mit kell tennie. De egyáltalán nem szükséges ilyen nagy kontraszt, mint Benzema és én, hiszen egészen más a gólhelyzet Benzemának és teszem azt, Junior Tallónak, holott mindketten élvonalbeli, profi labdarúgók. Vagy ott van mondjuk Zlatan Ibrahimovic évekkel ezelőtt az angoloknak huszonöt méterről ollózott gólja. Az xG szerint vajon az mennyire volt „minőségi” gólhelyzet? És ugyanannyira Zlatannak, mint Junior Tallónak? Vagy említhetnénk Ibra gólját a 2004-es Eb svéd–olasz meccséről, amikor a testét felfoghatatlanul kicsavarva sarkazott gólt Gianluigi Buffonnak. Az a világon senki másnak nem volt gólhelyzet, csakis neki. Vagy: mi van akkor, ha valaki egy centivel lecsúszik egy beadásról üres kapunál, mint Paul Gascoigne a Wembleyben az 1996-os Eb-elődöntő hosszabbításában? Nem történt kapura lövés, labdához sem ért, az xG-nek fel sem tűnt volna, mégis egy centin múlott, hogy döntőbe lője hazája válogatottját a németek ellen.

Abból a szempontból egyébként értem az xG életre hívásának szükségességét, hogy a hagyományos statisztikai mutatóknak gyakran nincs sok hasznuk, és nem lehet belőlük sok mindenre következtetni. Ilyen például a kapura lövések száma, hiszen hiába lő egy csapat mondjuk tízszer kapura egy meccsen, ha abból nyolc csak amolyan kamu lövés, amelynél semmi esély a gólra, és a labda épphogy elvánszorog a kapusig. Arról nem is beszélve, hogy valamilyen felfoghatatlan okból a kapufát vagy a lécet eltaláló lövés nem is számít kaput eltaláló lövésnek, holott nyilvánvalóan sokkal veszélyesebb, mint egy erőtlen távoli lövés középre. Minden korszaknak megvannak a maga új statisztikai „csodafegyverei”, amelyektől mindenki sokat vár, de ahogy korábban a futómennyiség, majd a tiki-taka aranykorában a labdabirtoklási arány, az xG sem mond valójában semmi fontosat. Mit is mondhatna? Hogy melyik csapatnak voltak nagyobb helyzetei? Ezt bárki maga is láthatja, aki nézi a mérkőzést. Aki nem tudja megkülönböztetni, hogy melyik a nagy helyzet és melyik nem, az nézzen inkább dartsot vagy sznúkert.

Már csak azért sem hiszem, hogy az xG-mutató helyesen tudja felmérni egy gólhelyzet „minőségét”, mert az adott szituáció fizikai paraméterein kívül mást nem képes figyelembe venni. Ismerheti a lövőtávolságot, a lövés szögét, a tizenhatoson belül tartózkodó játékosok számát és helyzetét, még azt is, a jobbik vagy a rosszabbik lábára jön-e a támadónak a labda, de csak azt a pillanatnyi állapotot tudja modellezni. Pedig másodpercről másodpercre döntéseket hoznak a játékosok, és az, hogy a védő kilép-e a támadóra vagy hátrál, hogy besegít-e neki a társa, vagy egy az egy elleni szituáció alakul ki, és így tovább – ezek mind-mind befolyásolják azt, hogy milyen kimenete lesz a támadásnak vagy a helyzetnek. Továbbá kihagyja a számításból az olyan fontos faktorokat, mint az önfeláldozás, a hősiesség, no meg a szerencse.

Érdekességként olykor jól jöhet az xG-mutató, de semmilyen fontos következtetést sem lehet belőle levonni. A futball célja ugyanis továbbra sem a „minőségi” vagy bármilyen helyzet kidolgozása. Az, hogy néha feltüntetik, amikor nagyon szélsőségesen kileng a mutató, például az egyik csapatnak 9.8 az xG-je, a másiknak 0.3, mégis utóbbi nyeri meg a mérkőzést, az még jópofa lehet. De az, hogy folyamatosan az xG-vel foglalkoznak, mutogatják a meccsen belüli alakulását, elsődleges statisztikai adatként hivatkoznak rá, és az eredmény után azonnal azt mutatják meg második legfontosabb adatként, az igencsak idegesítő.

Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy minél uniformizáltabb a futball, minél kevesebb a csel, az ötletes, kreatív megoldás, az egyéni varázslat, minél inkább hasonlít gépies munkára leleményes játék helyett, annál inkább próbálják tudományosnak álcázott statisztikai flikflakokkal görcsösen bizonygatni, mennyire bonyolult dolog ez, csak a „beavatottak”, a kockák és a videóelemzők érthetik, mi zajlik a pályán.

És a divat gyűrűzik tovább: vannak, akik már használják az xA (azon passzok száma, amelyeknek csapattárshoz kellett volna mennie), az xGa (a várható kapott gólok [xGa] száma, ami az xG hányadost [xG/xGa] adja meg) vagy az xP (ahány pontja kellene, hogy legyen egy csapatnak a tabellán) fantázianevű mutatókat is – kész agyrém.

Tizennyolc éven felülieknek szóló példával zárom rövidre a témát, fiatalkorúak ne is olvassák tovább a cikket, csak saját felelősségre.

Szóval, ennyi erővel bevezethetnénk a szerelmi együttlét értékelésére is az xOrg-mutatót. A nászéjszaka során megkérdi az ifjú férj újdonsült aráját. „Neked jó volt, drágám?” A hölgy válasza: „Hát, sajnos nem.” Férj: „Hogyhogy? Hát az xOrg-mutató szerint neked 2.56-szor jó kellett, hogy legyen!” „Sajnálom, de egyszer sem volt jó.” „Na, de...”

Mondjuk, hogy mit tehet ilyenkor a férj az xOrg-mutatójával, vagy kitalálták maguktól is?

Már bocsánat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!