Mit ér a kétszáz? – N. Pál József publicisztikája

Örvendek, hogy a labdarúgó Európa-bajnoki selejtező utóbbi fordulójának fő híre nem Cristiano Ronaldo 200 válogatottságának világgá kürtölése lett, meg az újabb rekord fölötti csodálat (szinte csöndben esett meg a dolog), ám hiszem, hogy a tény mégis a futball történetéről való meditáció alkalma lehet. Emlékszem, a múlt év végi, CR7 számára kudarcosnak nevezhető világbajnokság után azon morfondíroztak számosan, hogy az önmagán túlnőtt „brand”, a vesztes negyeddöntővel a 196. válogatottságát „jegyző” játékos eléri-e a 200. mérkőzését, avagy ki merik-e hagyni végleg, szükség van-e reá még, segíti vagy akadályozza-e immár a többieket – és így tovább.

Egy szó, mint száz: szövetségikapitány-csere lett a portugáloknál, az új edző számít rá, a kétszáz összejött, s hol a történet vége, nem tudható. „Addig maradok, amíg úgy gondolom, megérdemlem!” Még az izlandi, a 200. mérkőzése előtt mondta ezt emberünk, s a mondat csipetnyi rosszindulattal öntelt kijelentésként is olvasható (tudniillik: meddig van helyem a csapatban, én mondom meg majd!), mert hogy ő nem fog félreállni, lemondani, abban biztosak lehettünk mindannyian. Lelke rajta, hiszen lassuló játéka láttán nem nekünk, magyaroknak kell mérgelődnünk, ameddig meg címekben, trófeákban, mindenféle meccsszámban, gólokban (számszakilag) eljutott, senki emberfia nem veheti tőle el. Azt sem, hogy ő a futball históriájának első hivatalos kétszázszoros (férfi, mert a nők közt van, aki a háromszázat is jócskán meghaladta) válogatott játékosa, s ez így is marad mindörökre.
Másvalami érdekelne engem. Biztos-e, hogy egy pályafutás (trendi szóval: karrier) értékéről, minőségéről a legtöbbet mindig, minden körülmények között a számok mondják el? Biztos-e, hogy aki több gólt szerzett (sőt, több gólpasszt jegyzett, osztott ki), több trófeát gyűjtött be csapatával (inkább: csapataival, illetve: topcsapataival), több BL-meccse van, több válogatottságig ért, az jobb is (volt) a másiknál egyértelműen? Tudom, az utóbbi három, s főleg egy-másfél évtized labdarúgása az informatikai robbanás uralmának köszönhetően mindent „statokban” mér, s e trendbe belenőttek hisznek is az egészben, ha e sodor törvénye – pláne az előrejelzésre, a tervezhetőségre nézvést – eléggé relatív, akkor is. A ki hányat, hányszor, mennyit és mennyiért (transfermarkt) lett az egyedüli módi, ami igaz is meg nem is természetesen, ahogy a játék újabb históriája bizonyíthatja bármikor, ám hogy ez az agresszív szemlélet úrrá lett rajtunk, még a nyelvünkben is tapasztalható, az említett karrier, a motiváció vagy a „büszke vagyok” mániákus ismételgetésében például.

Megvallom: amikor Dzsudzsák Balázs búcsúmeccse kapcsán irgalmatlan vita kerekedett, igen elszomorodtam. Mert az alkalmat természetesen megérdemelte, ám nem lehetett nem érzékelni, hogy a 109. válogatottság esélye (amivel egyedüli magyar csúcstartó lett) mennyire fontossá vált. Hát ennyivel több a 108-nál a 109, a „rekord” a méltóságnál is többet ér? Fantáziálni kezdtem. Mi lenne, ha Dzsudzsák előállna, s azt mondaná: nem, köszönöm, nem akarok így Király Gábornál többnek látszani! Nyilván elképzelhetetlen ma ez, de a nyírlugosi srác igen nagyot nőtt volna a szememben, ha megteszi. S mi történt aztán? Dzsudzsák neve mellett a magyar válogatottsági rekorder szókapcsolat, mint valami ephitheton ornans jelenik meg rendre azóta. Mintha ez a szám (109) érdembeli többlet lenne, pedig nem az, tény csupán, ami a statisztika illetékességének körébe tartozik.

Lehet-e akár abszolút, akár relatív értékmérő egy nemzeti válogatottban játszott mérkőzések száma tehát? Az általam látott „legjobbakra” nézve azt tapasztalom, hogy Pelé 92-szer, Beckenbauer 103-szor, Maradona 91-szer, Cruyff pedig – ezért meg azért – mindösszesen 48-szor volt válogatott. A négyből három még a százat sem érte el, a szememben – az emlékeimre, a tőlük kapott élményre és futballtörténeti szerepükre nézve – mégis meghaladhatatlanok ők, noha, mondjuk, egyetlen BL-meccset sem játszhattak ugyebár.

Lehet a válogatottság számának jelentősége, sőt némi mitológiája is, ezt persze elismerem. Gyermekkoromban, a játékra csodálkozásom idején a száz volt a bűvös határ, s még sokáig így maradt. Tudtam például, hogy Bozsik Cucu személyében nekünk is van százasunk – a később hivatalossá „ütött” Libanon elleni 1956. februári meccset nem figyelembe véve –, örültem ennek, s még a külföldi százasokat is próbáltam számontartani alighanem. Azt, hogy az angol Billy Wright (akit Puskás a cselével '53-ban a lelátóra küldött) volt '59-ben az első, s hogy Bozsik e sorban a harmadik, tudtam tizenkét évesen, de hogy ez értékmérce lenne, nem jutott eszembe akkor se már. Magyarul: nem gondoltam, hogy Bozsik – csak ezért – Puskást vagy Kocsist a legjobbak sorában is megelőzi.
Annak, ki hány válogatottságig vitte – egy magas szint fölött – igen sok oka lehet. Mert mondjuk – ha nincs '56 s ami utána jött – a százat Puskás elérte volna alighanem (még ha hamarabb befejezi, akkor is), s a társai közt legifjabb Kocsis is talán. (Félve mondom, mert tiszteletlenségnek tetszhet: Bozsik századossá avatása – több be- és lecseréléssel '61-ben – egy „összetettebb” terv része is lehetett. Nevezetesen a '60-ban nagy idényt futó, „majdnem” aranylabdás Puskás és a körülötte kialakuló mítosz ellensúlyozásának honi óhaja.)

S emlékezhetünk: Grosics (86), akit előbb egy, később jó másfél évre elmeszelt a politika, vagy Albert (75), aki '69-ben sérült meg végzetesen, mennyit sóhajtozott az elmaradt száz miatt, no meg a huszonháromnál brutális lábtörés miatt elakadó Rudas Ferenc korosabb szurkolói is, noha az utóbbi esély inkább a fantáziálás világába tartozott. (Ehhez – egy meccset sem mulasztva – '58 nyaráig, harminchét éves koráig kellett volna játszania.)

Volt hát a száznak az ötvenes-hatvanas évektől rangképző mítosza, aztán néhány évtized múltán – a játék első nagy üzleti-mediális szökkenését követően meglódult a százasok száma – egyre kevesebb. Egyre többen lettek a vébére, majd a '60-ban startoló Eb-re nevezettek, főleg '90 után (a világbajnokságra '54-ben 45, '74-ben 99, 2010-et követően 200 csapat nevezett), nőtt a mérkőzésszám, s tágult a világ közben. Én – egyre fegyelmezetlenebb futballimádóként – csak Matthäus 150-e nyomán, 2000-ben figyeltem föl arra, hogy ez az irdatlan mennyiség az első helyre már nem elég, s hogy valamely arab labdarúgó vezeti a rangsort, akinek a nevét se hallottam addig. S mi van azóta? A százasok az ötszázat is meghaladják, sok a 160-170-es, s egyre több a „nem szakosnak” ismeretlen afrikai, ázsiai futballista. Jellemző, hogy a most kétszázig érő CR7 mögötti helyeket nem európai (de nem is dél-amerikai vagy ott játszó) futballista foglalja el, az ismertebbek közül a spanyol Sergio Ramos 180-nal hatodik a listán.

Mi, magyarok, akik történeti folyamattól is determináltan képtelenek lettünk a hatvanas évekbeli fordulatra reagálni, ebben is lemaradtunk. Nálunk máig mitikus magasságot jelent a száz, amit elfogadok, csak értékmérőnek ne tekintsük, ezért fohászkodom. Hogy a húsz több, mint a kettő, a hetven, mint a harmincvalahány, igaz persze általában, de hogy ki érte, éri el a százat (a kétszázat), ki nem, ezen viaskodni nem érdemes. A ki a (magyar) rekorder problémán meg főleg nem! Garaba Imre (82) és Fazekas László (92) szavait olvastam jó érzésekkel egykor. Legyen csak Bozsik százas, hiszen hol vagyok én attól, amit ő képviselt!

Ha az ember a pőre számokkal mérhető sikerrel szakítani tudna (nem tud, a fizetésben sem) tán így illene gondolkodnia. Balczó András mondta régen, a Vigilia 1978. nyári számának hasábjain a nagy sikerű film (Küldetés) tapasztalatai kapcsán. A cél csak egy lehet: a centikkel, pontokkal, forintokkal mérhető eredménytől eljutunk-e a centikkel, pontokkal, forintokkal (s gólokkal, trófeákkal, eurómilliókkal, válogatottsági számmal, teszem hozzá) nem mérhető eredményig. A mondat metafizikai telítettségét nem tudom, hányan érzékelték akkor, de hogy mi, az e világi rekordok bűvöletében élő, a vitákban egymást gyilkolni képes gyarló utódok elgondolkozhatnánk a szavakon, abban biztos vagyok.

Cristiano Ronaldo legújabb csúcsa (ahogy Dzsudzsáké is) pedig legyen a kvízjátékok tárgya csupán. A futball csodája – változzék bár az idő – nem a „statok” dimenziójában búvik meg ugyanis.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!