A műanyag nem pótanyag – Malonyai Péter publicisztikája

Az utcán hever a téma, ám nem mindig. Van, amikor ezeken a hasábokon. Jeles kollégám, Csillag Péter arról írt nemrégiben (szeptember 11.: Futballpályák vonatablakból), hogy a tokaji vonalon utazva mi jutott eszébe a még látható s az eltűnt pályákról. Amiről persze nálam is előjöttek azok a helyek, ahol gyerekként beleszerethettem a futballba. A továbbiakban ne várjanak tőlem mély(ebb) gondolatokat, ha úgy tetszik, szerkesztői engedéllyel elmerülök az emlékeimben.Futballpályák vonatablakból), hogy a tokaji vonalon utazva mi jutott eszébe a még látható s az eltűnt pályákról. Amiről persze nálam is előjöttek azok a helyek, ahol gyerekként beleszerethettem a futballba. A továbbiakban ne várjanak tőlem mély(ebb) gondolatokat, ha úgy tetszik, szerkesztői engedéllyel elmerülök az emlékeimben.

Kezdem a Marczibányi térrel... Ahol annak idején vasárnaponként reggeltől estig meccsek voltak. Serdülők, ifik, nagyok a Statisztikából és a házigazda Vasas Turbóból. Porfészek a zöldövezetben – írta a Népsport, én pedig a kisgyerekek érzékenységével megsértődtem. Mert kétségtelen, hogy a fekete kohósalak már akkor sem volt szép látvány, amikor az Aranka utcán lefelé tartottam a pályához, de hát labda pattogott rajta, rúgták a srácok, ez azért több mint mentő körülmény.

A Vasas Turbóról Lakat szerkesztő úr napokon át tud mesélni, idősebb nálam, több élménye van. Abban persze egyetértünk, hogy Rütyü nem volt akárki. Jobbszélső görbe lábakkal, egyszer szögletből is rúgott gólt, s legenda már huszonévesen. Nem véletlenül, hiszen a csapatot fenntartó gyárban, a Ganz Villanyművekben (egy ideig Klement Gottwald) rendre kinn volt a neve a dicsőségtáblán, 1945-ben lépett be, 22 esztendősen már művezető, s mint egy másik Népsport-cikkből (1961) kiderül, „nemcsak a zöld gyepen csapatkapitány, hanem fenn a negyedik emeleten is, ahol a nagy gyár egyik fontos üzemegységének, a dróthúzó és drótszigetelő üzem 46 tagú »csapatának« üzemvezetője”.

Hattól kettőig letudta a műszakját, aztán irány a pálya. Amíg csak bírta erővel. Örökifjúként tért meg a Teremtőhöz 69 esztendősen, egykori rajongói közül sokan csak a gyászhírből tudták meg, hogy Bíró Antalnak hívták.

De nemcsak a futball volt jeles a „Marczin”, a pálya gyár felőli oldalán egy gödörben a röplabdázó lányokat is figyeltük egy-egy nagy foci után. Nem voltak akárkik, legyen elég csak annyi, hogy a valaha volt legjobb edző, dr. Kotsis Attiláné is dolgozott velük, többek között Bánhegyiné Radó Luciával, aki örök nagymestere a játéknak.

Az pedig történelmi szál, hogy amikor én beleszerettem a pályába, már jelentős múltja volt, hiszen a lövészegylet 1921-ben engedte át a területet a BAFC-nak, a pályaavatón pedig a Budai SC–BAFC futballmeccs előtt atléták versengtek, a szünetben pedig az ökölvívók tartottak bemutatót. Az öregek azt mesélték, hogy az öltözőül szolgáló fabarakk már akkor is megvolt.

Mielőtt továbbmegyek, örömmel mondom, hogy a tér ma is sportközpont, és nem toronyház. Kohósalakról pedig szó sincs szerencsére, mert mindent tudó korunkban már a radioaktivitás miatti veszélyeiről is cikkeznek.

Hát én kaptam eleget belőle kisgyerekként a Marczibányi téren, de aztán az Erdért-pályán kiszellőzhetett belőlem minden kártékony anyag. A Népfürdő utcában ugyanis gyönyörű füves pálya volt, persze csak a nagyoknak, mert mi, gyerekek a mellette lévő gödörben (már megint), a földes, gyomos kopogóson játszottunk.

Erdért-hívő azért lettem, mert a nagyapám volt a csapat tiszteletbeli szakosztályvezetője. A tiszteletnek két oka is volt. Az egyik, hogy annak idején elnökhelyettese volt a híres debreceni Bocskainak, a minisztériumban pedig a faipari főosztályt vezette, így hozzátartozott az Erdért vállalat is.

Az első meccs, amelyre a nagyapám kivitt, idegenbeli volt, a HPSE (Hazai Pamutszövő SE) elleni, 1964-ben. És máris botrány! A második félidő közepén, a HPSE 1:0-s vezetésénél a Pamut kapusa fojtogatni kezdte a centerünket, Molnár Gyurit, aztán belerúgott egy másik játékosunkba is, mire az edző, Kocsmár Feri bácsi lehívta a csapatot a pályáról, féltette a fiúkat.

A bíró, Csernefalvy László semmit sem látott (aztán az NB I-ben is fújt, de nem ezért), a partjelző mosta kezeit, de aztán bevallotta, hogy látta, mi történt, de nem szólt, mert nem akarta, hogy megverjék. Jellemző, hogy Kocsmár Feri bácsit eltiltották, igaz, felfüggesztve, Csernefalvy pedig még vezetett nekünk, de amit kapott...

Jó csapat volt. Jellemző történet, hogy Kautzky Norbert (mint később kiderült: író, újságíró, pszichológus) az egyik meccsünk vége felé felállított a pálya melletti padról, mondván: „Add át a helyed, öcsi, nekem itt meccsem lesz...”. Átadtam, de túlzásnak érezve a pedagógiáját, sohasem engedtem fel, pedig később sokszor találkoztunk különféle kispályás tornákon. Mert a futball volt a mindene.

De a csapat... Most is látom magam előtt a jobb-bekk Melicharek Zolit, a centerhalf Tasnádi „Csumeket”, aki a Győri Dózsában NB II-es lett, a jobbszélső Szejle Tibit, Rupprecht Vili bácsit, aki pályagondnokként is legendás volt, nem mellesleg 40 évesen beállt a kapuba, amikor Juhász „Öcsi” megsérült.

Ruza Józsi bácsinak, a későbbi vezérigazgatónak köszönhetően családias volt a hangulat (olyannyira, hogy a lányát Juhász „Öcsi” vette feleségül), a játékosok akkor és később is a cégnél dolgoztak, s ha már itt tartunk, szeretett kollégám, Kamler „Janó” édesapja például már 32 évesen gazdasági igazgató lett. Futballistának pedig szintén remek, egy perbáli 0:0 után az állt a Népsportban, hogy „a kitűnő vendégvédelem jól zárt”, majd a jóknál: „Kamler (a mezőny legjobbja)”.

Sokan vezettek le szívesen a csapatban, így a Bp. Honvédban korábban remeklő Tussinger Antal (mérnökként dolgozott a vállalatnál) és Marosi László, aztán a Dózsa egykori bekkje, Sóvári Kálmán vagy Halápi István – emelem ki őket. De az edzők is szerettek a Népfürdő utcában dolgozni, hiszen a kispadon ült Fenyvesi László (őt a nagyapám ismerte Debrecenből), aztán Zakariás József (nem kell bemutatni) és Balogh II Sándor (szintén Dózsa).

A legtöbbre Jakab János vitte, a Budafok mai tiszteletbeli elnöke a klub neveltje volt, aztán Budafok (NB I B), Tatabánya (NB I), majd a végén újra a Népfürdő utca, de itt fontosabb, hogy mindig azt meséli, hogy az Erdértben olyan társaság jött össze, hogy akkor is jóba lettek volna, ha nem a pályán, hanem mondjuk egy hajómodellező szakkörben találkoznak.

Kedves pályám volt még Kispesten a Lehel utcai. Az Autóbusz játszott ott, amikor először (de nem utoljára) mentem oda. Jó kis másodosztályú csapat volt (ott védett Hajdu Józsi, aki később az MTK-ban és a Fradiban is remekelt), amíg be nem kebelezte a BKV Előre 1968-ban. Nem véletlenül, hiszen a fővárosi közlekedési cégek (FVV, FAÜ, FHV, BHÉV) egyesültek BKV néven. A csapataik persze megszűntek, de az Autóbusz-pályán a nézőt fogadó tábla örök emlék és örök intelem: „Az ellenfél nem ellenség!” És alatta (jóval) kisebb betűkkel: „Rend­zavarás esetén a pályát betiltjuk. MLSZ.”

Fogy a terjedelem, ezért rövidre fogom. A pasaréti Pénzügy-pályáról azért sem írok itt hosszasan, mert akkor lelövöm a közeli, Pözsó néven ismert kávéházban (hívjuk így) havonta esedékes találkozónk visszatérő futballtémáit, főszerepben a zenészklasszisok mellett jelen lévő egykori pénzügyesekkel, a legendás edző Kiss Lacival, Lesti Bélával, és a mindig szívesen látott Menyhárt Ernővel. Akik még tudják, ki volt Boda Feri bácsi, a postás, aki a serdülők edzőjeként a pályára érkezve azonnal labdát kért, és vállán a postástáskával, bakancsban elkezdett beadogatni a jobb szélről. Aki gólt fejelt a labdájából, vasárnap kezdő volt.

Itt állok meg. A múltból ennyi (most) elég. De a futball már csak olyan, hogy a múlt mindig jelen van. Mert emlékezni jó. Remélem, a mai műfüvön felnövő gyerekek is így lesznek vele az egykori reklám szellemében: „A műanyag nem pótanyag”.

Miközben itt is felhívom a figyelmet a szelektív hulladékgyűjtés fontosságára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!