A show nem játék – Malonyai Péter publicisztikája

AZ EGYETLEN JÓ DÖNTÉST hozta meg az UEFA, amikor bejelentette, hogy nem játsszák le a Belgium–Svédország labdarúgó Európa-bajnoki selejtező második félidejét. A svéd futballisták a szünetben tudták meg, hogy két svéd állampolgárt, esetleges, vétlen célpontként terrortámadás ért, és nem akarták folytatni a játékot. A belgák egyetértettek velük, így nem volt nehéz hivatalos döntést hozni arról, hogy maradjon az 1–1. Belgiumban egyébként azóta is terrorveszély van.

Ilyen eset(ek)ben nem kérdéses, hogy a labda a legkevésbé fontos, de ez az én véleményem, a gyakorlat némileg ellentmond neki. Mindenesetre a belga–svéd esetében kockázatmentes döntést hozott az UEFA, hiszen Belgium már befutott a 2024-es Európa-bajnokságra, Svédország pedig biztos nem lesz ott.

Motoszkál bennem a kisördög, mi lett volna, ha még van igazi tétje a meccsnek? Mert jócskán van példa arra, hogy a vészhelyzet (összefoglalóan nevezzük így) nem akadály, gondoljanak akármit a főszereplők, a játékosok, a sportolók.

A kiindulópont, a mindenkori példa a müncheni olimpia, az 1972. szeptember 5-i terrortámadás, a palesztin Fekete Szeptember brutális akciója az olimpiai faluban, amelynek 17 halálos áldozata volt, közöttük 11 izraeli olimpikon. A teljes történetet bárki megismerheti Steven Spielberg 2005 -ben bemutatott München című filmjéből (is), témánk szempontjából fontosabb, hogy a hajnali akció után délelőtt még folytatódtak a versenyek, ekkor lett elődöntős tőlünk az ökölvívó Kajdi János, s jutott a döntőbe a párbajtőröző Fenyvesi Csaba és Kulcsár Győző. Akik aztán csak másnap vívhattak az aranyért (1. Fenyvesi, 3. Kulcsár), közben a versenyeket felfüggesztették, az Olimpiai Stadionban megtartott gyászszertartáson pedig a NOB elnöke tudtán kívül felmentést adott a jövőre.

The show must go on! – „idézik” őt visszatérően, pedig ő nem show-ról (látványosság, mutatvány) beszélt, hanem játékokról (games), szűkebben az olimpiai versenyekről. A ferdítés nem véletlen (lásd: a világ sportja ma). Mert tessék csak megnézni, mit mondott pontosan: „Egy nagy eszme ereje a miénk. Nem engedhetjük, hogy az olimpia kereskedelmi, politikai vagy bűnös tettek forrásává váljon, nem engedhetjük, hogy egy maroknyi terrorista a nemzetközi együttműködés egyik magvát elpusztítsa. A játékokat folytatnunk kell!”

Érdemes kicsit figyelni a részletekre (kereskedelem, politika, bűnös tettek), de témánk szempontjából fontosabb, hogy miközben Csanádi Árpád MOB-főtitkár mindenkit megnyugtatott („Mind az edzések, mind a versenyek rendben folynak”), a magyar versenyzők nem voltak nyugodtak, Fenyvesi és Kulcsár biztosan nem, ezt tőlük tudom, de tették a dolgukat.

Mintha München lenne a példa azóta minden vészhelyzetre. Például 1985-ben, a Heysel-tragédia esetében. A labdarúgó BEK-döntőt a Juventus és a Liverpool vívta, a két csapat, a két szurkolótábor ellentéte korábbi meccsek és összetűzések miatt létezett (létezik). Ezért aztán Albert Marchoul, Brüsszel rendőrparancsnoka bejelentette, hogy az angolok minden lépését figyelni fogják.

Ugyanakkor a Heysel meglehetősen lerobbant létesítmény volt, a liverpooli csapatkapitány, Phil Neal egyenesen építési területnek nevezte. A két csapat 25-25 ezer jegyet kapott, de a semleges szektorokba is nagyrészt olaszok jutottak jegyhez, és kerültek közvetlen kapcsolatba az angol lelátórésszel. Aztán a liverpooliak megindultak, áttörtek a két szektor közötti drótkerítésen, kitört a pánik, mindenki menekült, a tribün fala sem bírta a nyomást, a lehulló betondarabok újabb áldozatokat követeltek, 39 ember meghalt, 400 sérültet kezeltek, többeket vágott, szúrt sebekkel.

Ez még mindig a kezdés előtt volt. A Juventus másnapi közleményéből kiderült, hogy a játékosok nem akartak játszani, ám a UEFA vezérkara és a belga rendőrség úgy döntött, játszani kell – biztonsági okokból. „Rákényszerítettek minket a játékra” – ez megint Phil Neal. Képzelhető milyen hangulatú meccs volt, a kezdésre kivonuló futballisták letakart holttesteket kerülgettek, a pályára érve pedig hallhatták, hogy a drukkerek sem akarják a futballt. A Juventus 1–0-ra nyert, a focisták a kupával elindultak a tiszteletkörre, de hatalmas füttykoncert kísérte minden lépésüket.

Ami pedig a következményeket illeti, a drukkerek közül sokan pert indítottak, a végén Hans Bangerter UEFA-főtitkárt három hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre és 30 ezer frank pénzbüntetésre ítélték, Brüsszel rendőrkapitányát felmentették. A Heyselben 1990-ig rendeztek még néhány válogatott futballmeccset, 1994-ben teljes átépítésen esett át, akkortól a neve: Stade Roi Baudouin.

Békésebb eset, legalábbis a végeredmény tükrében a két esztendővel ezelőtti futball Európa-bajnokság Finnország–Dánia (1–0) mérkőzése. A 42. percben a dán Christian Eriksen összeesett, több mint tíz percbe telt, míg újraélesztették. Anthony Taylor játékvezető félbeszakította a játékot, a folytatásról sokáig nem lehetett tudni semmit.

A finnek sportszerűek voltak, azt mondták, azt teszik, amit a dánok akarnak. Hogy a futballisták mit gondoltak, nem tudni, de Kasper Hjulmand szövetségi kapitány a folytatás mellett döntött, mert nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen szörnyűség után bárki egy percet is tudjon aludni. Hogy ezen mit változtatott a meccs befejezése és a vereség, elképzelni sem tudom. A dán kapus, Kasper Schmeichel édesapja, a legendás Peter Schmeichel nevetséges döntésnek nevezte az UEFA szándékát (folytatás, újrajátszás), egy krí­zispszichológus szerint a kényszertevékenység ilyenkor nem használ. Sőt.

A lényeg azonban, hogy mire a dánok levonultak a pályáról, Christian Eriksen állapota már stabil volt. Aztán kapott egy különleges szívritmus-szabályozót, amivel Olaszországban nem futballozhatott, így Angliába szerződött a Brentfordhoz, ma a Manchester United játékosa, s játszik a válogatottban is. Ahol még mindig Kasper Hjulmand a kapitány.

Azt mondja néhány hozzáértő, hogy azért kell folytatni a játékot (show-t), mert ez megnyugvást ad a nézőknek. Ki tudja? Ám hogy a futballista, a sportoló lelke mennyire sínyli meg, ezek szerint érdektelen, ő csak teljesítse a kötelességét. Ez persze az én olvasatom, hozzátéve, hogy a hullámok aztán elülnek, az idő nagy úr, ha az adott tragédia – úgy-ahogy – békébe fordul, fő, hogy túl vagyunk az egészen.

De aktuálisan is vannak kételyeim, hiszen háborús világban élünk. Szinte nyomon követhetetlen, hogy az orosz–ukrán krízis nyomán hol indulhatnak és milyen feltételekkel a sportolók. Az ukrán válogatottnak a futball Európa-bajnoki selejtezőben hol Lengyelországban, hol Csehországban, a fehéroroszoknak Magyarországon van a hazai pálya, a kizárt oroszoknak sehol. Izrael pedig – a legutóbbi hírek szerint – éppen Budapesten játssza le a Svájc és Románia ellen kiírt Eb-selejtezőjét. Ide tartozik, hogy az UEFA határidővel szólította fel az izraelieket, mondják meg, hol kívánnak otthon lenni a sorozatban, s nem azt kérdezte, képesek-e játszani.

Persze nálunk is voltak vitatható, nálam furcsa esetek, legalábbis a múltban. Például 1944-ben, amikor Magyarország már harmadik éve hadban állt a második világháborúban, túl voltunk a német megszálláson (1944. március 19.), ám a labdarúgó NB I megállás nélkül pörgött. A megszállás napján például az NB I 19. fordulójában összesen 36 200 nézője volt a meccseknek (átlag: 4525). Másnap a Nemzeti Sportban szó sem esik a történelemről („A Nagyvárad már bajnoknak tekinthető” – ez a főcím), igaz, a hírlapok sem számolnak be a megszállásról.

Leszögezem, a sport tényleg feloldja a feszültségeket, éreztem, érzem sokszor, hogy futás közben minden egyszerűbbnek látszik. Viszont én döntöm el, hogy nekiindulok-e vagy sem, hiába futok már 53 esztendeje, eszembe sem jut, hogy a show-nak kell folytatódnia.

A saját világunk lehet normális.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!