Az utolsó kívánság – Moncz Attila publicisztikája

BEVALLOM, FOGALMAM SINCS, milyen érzés, amikor valaki hosszabb, nagyjából behatárolható ideig készülhet a halálra. A szeretteim esetében, legyen szó szülőről vagy nagyszülőről, a nagy baj után sajnos gyorsan felpörögtek az események, olykor nemhogy felkészülni, de nekünk elköszönni sem maradt idő. Nemhogy azon gondolkodni, miképp teljesítsem, teljesítsük valakinek az utolsó kívánságát. Ezért is különösen megérintett a Liverpool minapi közleménye. Az angol klub bejelentette, a március 23-án az An­field Roadon esedékes Liverpool Legends–Ajax Legends találkozón a csapat menedzseri stábjának tagja lesz – a klub olyan korábbi klasszisai, mint Ian Rush, John Barnes és John Aldridge mellett – Sven-Göran Eriksson, az angol válogatott egykori szövetségi kapitánya, a Manchester City, a Roma, a Benfica és még egy sor más gárda korábbi vezetőedzője.
A szakembernél januárban diagnosztizáltak végstádiumú rákot, és tudatták vele, legfeljebb egy éve van hátra. Nem sokkal ezt követően az angol Sky interjút készített vele, amelyben elmondta: „Még az édesapám is él, és még mindig Liverpool-szurkoló. Én is Liverpool-szurkoló vagyok, mindig is az voltam. Mindig is szerettem volna a Liverpool menedzsere lenni, ami már biztosan nem jön össze, ettől még a csapat híve maradok.” Jürgen Klopp, a Liverpool menedzsere azonnal felajánlotta, egy mérkőzésre bármikor átadja a helyét, ha a svéd szakember készen áll. Az lehet, senkinek sem lett volna igazán jó, talán arra Eriksson szervezete sem reagált volna már megfelelően (azért lett volna rajta teher, hiszen a Premier League-ben az aranyra hajt a csapat, az Európa-ligában és az FA-kupában nyolcaddöntős, a Ligakupában finalista, így klasszikus tét nélküli fellépése ebben a szezonban már nem igazán lesz), viszont a jótékonysági találkozóval sikerült megtalálni a szerintem mindenki számára ideális megoldást. Az edzősködéssel 2019-ben a Fülöp-szigeteken felhagyó svéd Sven-Göran Eriksson leülhet a vágyott kispadra, a Pool teljesíthet egy utolsó kívánságot úgy, hogy közben jó ügyet is szolgál. Merthogy a bevétel az LFC Foundationt illeti meg, és nem elhanyagolható összegről van szó, a legendák legutóbbi fellépésén 1.45 millió font gyűlt össze. És azért most sem lesz hiány sztárokból, hiszen visszaigazolta már a részvételét a 2005-ös BL-döntő hőse, Jerzy Dudek, valamint Martin Skrtel és Fábio Aurélio is.

Korábban már ezeken a hasábokon is jeleztem, a Heysel- és a Hillsborough-tragédiától sújtott klub elképesztő érzékenységgel reagál az ilyen esetekre, mintha benne lenne a DNS-ében. Lehet, most többen az Eriksson-történeten is meghatódnak, ami nem csoda. Viszont ha valaki meg akarja érteni, hogyan is működik a Liverpool, annak inkább azt ajánlom, üsse be az internetes keresőbe a Dáire és a Liverpool szavakat, majd nézze meg az elsőként „kidobott”, csaknem tízperces videót. Azt könnyek nélkül nem lehet kibírni. A Crommelin-szindrómában (könyöktől lefelé nincs karja, illetve mindkét lábából hiányzik a combcsont, így élete végéig speciális tolószékhez kötött) szenvedő ír kisfiúnak a Liverpool a mindene. Aztán tavaly szeptemberben eljutott az Anfield Roadra. Már az odaúton sírt, amikor pedig felcsendült a klubhimnusz, a You’ll Never Walk Alone, végképp elöntötték az érzelmek. Az esetről készült egy videó, ami eljutott Kloppig, aki személyes hangú videóüzenetben hívta meg a családot a klub edzőközpontjába, ő volt az idegenvezető, sorra bukkantak fel Dáire kedvenc játékosai (Luis Díaz, Diogo Jota, Mo Szalah), sőt, Klopptól még az egyik tárgyalóban telefonáló magyar klasszisnak is jutott egy kiszólás („Á, Mr. Szoboszlai! Magánügy…”), tényleg elképesztő volt. És még csak nem is egy utolsó kívánság, hanem egy álom beteljesülése.

Ha egy utolsó kívánság beteljesülése valakit megilletett a labdarúgásban, az Pelé volt. A világ egyetlen háromszoros világbajnoka Brazília kiesésese után a halálos ágyán azt kívánta, Lionel Messivel a soraiban Argentína nyerje meg a 2022-es világbajnokságot. A lánya, Kely Nascimento annyit elárult, édesapja már nem tudta nézni a döntőt, de még felfogta, hogy Messi december 18-án felért a csúcsra. Tizenegy nappal később pedig Pelé örökre megpihent.

Az elmúlt években egyébként többször is előfordult, hogy valaki már gyógyíthatatlan betegségben szenvedve a profi futballal kapcsolatos utolsó kívánságot fogalmazott meg, ami teljesült is. Tavaly például a szintén végstádiumú rákkal küzdő Jay Fear szeretett volna találkozni egyik kedvenc klubja, a Wrexham új résztulajdonosával, Ryan Reynoldsszal, akit két évtizede, a Buliszerviz (angol címe: Van Wilder) című film megjelenése óta nagyon kedvelt. Az amerikai színész a profi ligába jutásról döntő, Boreham Wood elleni osztályozóra (3–1) hívta meg, és a találkozóról utóbb elárulta, összeszorult szívvel élte meg. Fear viszont így fogalmazott: „Az emberek azt gondolhatják, hogy ez az egész nekem szólt. Valójában ez a családomért van, mert ők azok, akik egész életükben emlékezni fognak a történtekre. Remélem, ez egy olyan közös emlék, amit sohasem felejtenek el.”

Vélhetően ugyanígy volt ezzel Patrick Lawler famíliája is, amely a közösségi médián keresztül próbálta meg elérni 2016-ban, hogy a Manchester United játékosai meglátogassák az ágyhoz kötött családfőt. Végül egy edzés, illetve az említett poszt 1015 megosztása után, mint kiderült, egy órával Mr. Lawler halála előtt, Ashley Young, Jesse Lingard, Marcus Rashford és Timothy Fosu-Mensah megérkezett.

Amit viszont az Egyesült Államokban az amerikaifutball-rajongók sokkal nehezebben felejtenek el, az Jeffrey Clayton Riegel története. Riegel óriási Philadelphia Eagles-drukker volt, és szintén kapott elég időt odafentről, hogy felkészüljön az elkerülhetetlenre. Az egyébként állítólag abszurd humorú úr ezt többek között arra használta fel, hogy elkészítse a saját gyászjelentését. Az Eagles az ő életében nem sok örömöt szerzett neki (jellemző viszont, hogy néhány hónappal a halálát követően Super Bowlt nyert…), és ugye tudta, milyen eseményre írja a szöveget, így a „let down” igét használta a szövegben. Amit egyszerre lehet használni cserben hagyni (esetleg csalódást okozni) és le­ereszteni értelemben is… „Isten megadta Jeffreynek a felkészülési idő csodáját, ami lehetővé tette neki, hogy megfogalmazza az utolsó kívánságát. Azt kérte, hogy a Philadelphia Eagles nyolc játékosa vigye a koporsóját, hogy kedvenc csapata még egyszer, utoljára cserben hagyhassa” – állt a szövegben. Az Eagles végül nem küldött játékosokat az eseményre, mert aznap játszott a Miami Dolphins csapatával az előszezonban.

Abban ugyanakkor nagyon bízom, hogy nem fog „elüzletesedni”, elértéktelenedni, teljességgel értelmetlenné válni az utolsó kívánság fogalma. Az elkötelezett, az életüket valóban egy-egy csapatnak szentelő szurkolók esetében egy-egy ilyen természetesen elfogadható. Ugyanakkor családtagok médiafigyelem miatti túlkapásai olyan mértékben értékteleníthetik el az egyébként valós tartalmú eseményt, ami sokkal inkább árt mindenkinek. És itt nem csupán a családra, de magára a sportra is gondolok.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!