Kisvakond álmodik – Csillag Péter publicisztikája

MINDEN MŰFÜVES FUTBALLPÁLYA otromba plasztiktapasz a levegőért kapkodó természet száján, de ez csak szerény magánvélemény. Nem értek a szakterülethez, ellentétben Gyuricza Csaba talajtani mérnökkel, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem rektorával, aki a Nemzeti Sportnak adott interjújában (Képes Sport, 2024. október 5.) nemrég világossá tette álláspontját a kérdésben: „Én minden ellen vagyok, ami a természettel szembemegy. Ha léteznek természetes megoldások, nekünk nem a műanyag irányába kell elmozdulnunk, hanem olyan növénykeverékeket összeállítanunk, olyan technológiákat kidolgoznunk, amelyek a megváltozott feltételek mellett is alkalmassá teszik egy pálya fenntartását.” Jelezte, infrastrukturális vagy terhelési körülmények indokolhatják a mesterséges borítás megfontolását is, alapvető törekvésnek nevezte ugyanakkor a tudatformálást. Mások mellett az egyetem élén álló agrártudományi szakember is évek óta kongatja a vészharangot, a talajkezelés reformját sürgetve tavaly ősszel így fogalmazott a 24.hu oldalnak: „A kiszáradás elsősorban nem azért történik, mert kevés vagy egyenetlen eloszlású a víz, hanem azért, mert a föld egyre kevesebb nedvességet tud megtartani. A talaj ugyanis csak akkor tud sok vizet elraktározni, ha olyan aggregátumok, szerkezeti elemek, úgynevezett agyaghumusz komplexek vannak benne, amik képesek megkötni a nedvességet. […] Úgy kell elképzelni az évente a talajból fölöslegesen elpárolgó vízmennyiséget, hogy az körülbelül a Balaton teljes vízmennyiségének háromszorosa. […] Az emelkedő hőmérséklet eltolja az éghajlati öveket, egy Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés már 300 kilométerrel. A mai Magyarország éghajlata az ötvenes évek Bulgáriájának felel meg.”

Az ötvenes évek Bulgáriájában is kitűnő sportolási lehetőségek kínálkoznak persze, azt azonban józan paraszti ésszel gyanítom, hogy a műfüves borítású futballpályákon viszonylag kevés a professzor úr által hiányolt agyaghumusz komplex, a jövő zálogaként emlegetett aggregátum. Granulátum bezzeg annál több, egy-egy meccs után nem győzi az ember kiütögetni a cipőjéből, kipiszkálgatni a sportszárából, köpködni a szájából a fekete gumiőrleményt, amely a polipropilénből vagy polietilénből gyártott hamis fűszálak közötti részt hivatott kitölteni, rugalmasan stabilizálni. A BBC nyáron közzétett összeállítása szerint egy szabályos méretű nagypályáról évente átlagosan mintegy 1.5 tonnányi szemcsét hordanak szét a játékosok és az időjárási hatások, az építésnél pályánként szétterített 120 tonna 1.25 százalékát. A javarészt kiselejtezett autó- és kamiongumikból darált anyag jelentős része bejut a csatornahálózatba, onnan pedig a folyókba, tengerekbe, fokozva a mikroműanyaggal telítődő vizek amúgy is aggasztó szennyezettségét.

A hivatkozott angol cikk szerint Európa-szerte 51 ezer műfüves futballpálya van manapság használatban, vagy úgy is mondhatjuk, 51 ezer pályányi műfűborítás nem engedi lélegzethez jutni a természetes talajt. Irgalmatlanul nagy szám, és ebben vastagon benne vannak az itthoni fejlesztések is. Miközben előrelépésnek tartjuk, ha mozogni vágyó gyermekek, felnőttek korszerű feltételek között gyakorolhatnak, érdemes felvetni az alapvető kérdést: biztosan a műfű jelenti a legjobb, legfelelősebb megoldást? Az időjárásbiztos, télen-nyáron használható és többé-kevésbé gondozásmentes változat nyilvánvalóan roppant praktikus, de vajon a klímaváltozás fenyegető jelei nem arra szorítanak-e, hogy mentsünk mindent, ami a föld eredeti ajándékaként megmaradt még nekünk? Lehet, hogy a labdarúgásban több mint egy évszázadon át alapkörülménynek tekintett füves, földes vagy salakos pálya fenntartása macerás, esőben sárosodik, száraz időben kopik, porzik, locsolást, hengerelést igényel, ám tényleg érdemes kényelmi szempontból rádobni élő sportpályák ezreire a hullazsákot? Ahogyan a régi csehszlovák rajzfilmklasszikusban jöttek az okos városi mérnökök, kiirtották Kisvakond és barátai körül az erdőt, majd bekísérték őket a felfújható műfenyővel és zöldre festett gumigyeppel berendezett emeleti panelszobába. Egy ideig vidáman ugráltak az állatkák a mesterséges terepen, aztán kidurrant a gumi, leeresztett a hazug anyag, és maradt a kiábrándító felismerés: a kipusztított erdő már sohasem jön vissza.

A Magyar Labdarúgó-szövetség 2012-ben indította el országos pályaépítési programját, amelynek keretében – a szövetség közleménye szerint – az első évben 72, a másodikban 115 műfüves kis- vagy nagypályát alakítottak ki, és a mesterséges borítású sportterek azóta is százszámra épülnek (az MLSZ oldalán elérhető évenkénti kimutatások más adatokkal szemben a felület típusát nem jelölik). A nyilvánosan elérhető, ajánlott műszaki dokumentumlistán szereplő legkisebb pálya 364 négyzetméter, a nagypálya 7992 négyzetméter felületű. Bár a pontos számokat nem ismerjük, országosan több száz hektár földterületet bizonyosan futball célra leterített műfű, vagyis a talajt napfénytől, esőtől, levegőtől elzáró műanyag borít (a magyarfutball.hu oldal országos viszonylatban csak műfüves nagypályából 193-at tart számon, ám ebből a kimutatásból ellenőrizhetetlenül sok edzőpálya hiányzik). Nem megkérdőjelezve a sportinfrastruktúra fejlesztésének pozitív szándékát és nem tagadva a műfű mellett szóló racionális érveket, klímavédelmi szempontból mégiscsak nehéz másként értelmezni a jelenséget, mint szisztematikus környezetkárosításként. De mit mond a műfű divatos terjedéséről Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze?

„Rémisztő jelenségnek tartom az elszaporodását – olvassuk 2023-as helyzetértékelését a telex.hu-n. – A műfűvel az az egyik legnagyobb gond, hogy hazudik. Nem biotikus felszíni burkolat, miközben a küllemével ezt hazudja magáról. Imitálja a zöldfelületet, de ennél még a gumiburkolat is őszintébb. A műfű a greenwashing legfölsőbb kategóriája. […] Műholdas, egyméteres pontosság alatti infrafelvételekkel szokták rendszeresen figyelni, hogy mennyi zöldfelület van Budapesten. Az elemzésekből az látszik, hogy a 2000-es évek első évtizedében tűntek fel az első műfüves focipályák. Az elemzéseket végző ember kezdetben nem értette, hogy a zöld felületek fölött miért szűnt meg a fotoszintetizálás, aztán kiment a területre, és látta, hogy a focipálya füvét lecserélték műfűre. Azt is látjuk, hogy a műfű ugyanolyan hősziget lesz, mint bármely más burkolt felület. Egy burkolt műfű és díszburkolat felszíni hőmérséklete között nincs nagy különbség.”

A szakember a háztáji műfüvesítés kapcsán is élesen fogalmazott: „Aki nem szeret a kertjével, azon belül is a gyeppel bajlódni, annak a legjobb megoldás, ha egy felhőkarcolóba költözik, ott garantáltan nem fogja zavarni a természet.” És odafent biztosan szót ért majd azokkal is, akik a füves futballpályát mint organikus terepet csak problémák forrásának látják. A műfű sportinfrastrukturális hasznosítása körül hosszú ideje környezetvédelmi és egészségügyi viták zajlanak nemzetközi fórumokon, az esetleges rákkeltő hatást vizsgáló tanulmányok egyelőre nem tudták maradéktalanul eloszlatni az aggályokat. ­Ökológiai megközelítésből a legtehetősebb megrendelők által mostanság preferált, az élő fűszálakat a szintetikus felületen áteresztő hibrid pályák is legfeljebb fél-, de inkább negyedmegoldásnak tűnnek – mintha Kisvakondék plasztikrétjére betettek volna egy váza virágot. Az Európai Unióban környezetbarát megfontolásból 2031-től már nem engedélyezett a gumigranulátum beszerzése, ha maradnak is a műfüves pályák, a fedőréteg kialakításánál alighanem át kell állni az organikus anyagok – parafa-, kókusz- vagy olivamag-őrlemény – használatára. A legjobb lenne azonban egyszerűen feltekerni a szőnyeget, visszatérni a természeteshez, már amennyiben Kisvakond gumiszobájában szabad még megfogalmazni ilyen álmokat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!