Így kell ezt! Így kell ezt? – Cselőtei Márk publicisztikája

„Elképzelhető, hogy mi vagyunk a Manchester United történetének legrosszabb csapata. Úgyis szalagcímet akarnak. Itt van a szalagcímük!” – üzente az újságíróknak másfél hete a világ egyik legnagyobb klubjának vezetőedzője, Ruben Amorim a Brighton elleni 3–1-es Premier League-vereséget követő sajtótájékoztatón. Az állítás igazságtartalmáról felesleges értekezni, nincs értelme átnyálazni az elmúlt csaknem 150 évet emiatt, de így is értékes számunkra ez a részlet, hiszen egyből három témát is érint. Mondhat-e ilyet egy ekkora egyesület első számú szakembere? Hogyan birkózik meg a sajtóval és a rá nehezedő nyomással Amorim? Miért nem lép továbbra sem előre a Manchester United?

Kezdjük az elsővel, ami biztosan nem a legfontosabb, mégis lehet, hogy a legérdekesebb kérdés. Az ominózus mondat elhangzását követő órákban, napokban számos korábbi PL-játékos, MU-legenda, tévés szakértő rontott rá a portugál szakvezetőre, mondván: ilyen klubóriás vezetőedzője sosem nyilatkozhat ilyet. A támadást a szurkolók egy részétől is megkapta, miközben sokan kiálltak mellette és méltatták a szókimondásáért. Úgy vélem, az igazság – mint szinte minden esetben – ezúttal is félúton van. Először is a tényekkel nehéz mit kezdeni, a Manchester United továbbra is alsóházi csapat a PL-ben a 12. helyen áll, több mint tíz ponttal lemaradva az európai kupaindulást érő hatodik helytől. Amorim érkezése óta ugyan elért néhány bravúrt (legyőzte a Manchester Cityt és ikszelt a Liverpoollal a PL-ben, kiejtette az Arsenalt az FA-kupából), a kisebb csapatok ellen rendre gyengén teljesít, nagyon sokszor kikap. Másodszor: a portugál szakvezető nem kategorikus kijelentést tett, úgy kezdte a mondatot, hogy „elképzelhető”, majd rögtön a szalagcímekkel folytatta, tehát egyértelmű, hogy főként nem csapatának, hanem az újságíróknak üzent. Az érem másik oldalán persze ott van, hogy mennyire hangzik ez rosszul egy alig három hónapja kinevezett, hatalmas reménnyel várt edző szájából, s milyen érzelmeket vált ki ez a megnyilvánulás az öltözőben, a játékosok között. Mondhatnánk, hogy ez csak egy mondat, egy nyilatkozat volt, nem érdemes felfújni, főleg annyira, hogy másfél héttel később is ez legyen a téma, de Amorim ezt megelőzően és azóta sem marad adós az erős szövegekkel. Eleinte tisztán és világosan fogalmazva leszögezte, szenvedni fognak, de nem változtat a játékstílusán, majd most, a Fulham 1–0-s legyőzését követően is „alkotott”. Először negyvenedik születésnapjára kitérve elmondta, amióta itt van, tíz évet öregedett, inkább ötvennek érzi magát, másrészt durván beleszállt Marcus Rashfordba, akinek a hozzáállásával a kezdetek óta nincs megelégedve, így hiába a klub egyik legnagyobb saját nevelésű sztárja, már átadólistán van.

Rátérve a bevezetőben említett második témára, a kérdés az, hogy Amorim a nyomás alatt kissé megtörve nyilatkozik, nyilvánul meg az említett stílusban, vagy ez jól meghatározott stratégia a részéről? Az utóbbi álkérdésnek tetszik, pedig nem az, szentül hiszem, hogy a portugál tudja, mit csinál. Kommunikációja megvizsgálásának legjobb módja, ha összevetjük elődjéével, Erik ten Hagéval. Az októberben menesztett holland szakember évekig ugyanazt hajtogatta: a csapat fejlődik, a játék rendben van, a taktikája működőképes, a fejlődés hamarosan látható lesz, de futballistái sokat hibáznak a pályán, ami meglátszik az eredményességen. Ten Hag megszólalásai azt tükrözték, vele, a munkájával minden rendben van, kizárólag képességbeli hiányosságok miatt csúsznak folyamatosan lefelé a tabellán. Bár eredményszinten egyelőre Amorim sem jobb, a játék mellett az is teljesen más, amit kifelé sugároz, nyilatkozik. A portugál szakember arra törekszik, hogy győzelem esetén ostorozza, a vereségek után pedig dicsérje csapatát, kiemelve a pozitívumokat. (Mondjuk ezen írást ösztönző nyilatkozata épp egy vesztes meccs után hangzott el.) Emellett fontos, hogy minden alkalommal, amikor kritizálja a csapatot, nem a labdarúgókra mutogat, hangsúlyozza, hogy az adott dolgot „mi” rontottuk el, tehát nem hárítja másra saját felelősségét. A harmadik, talán legnagyobb különbség a két vezetőedző között a játékosokkal kapcsolatos kommunikáció. Míg Ten Hagtól azt láttuk, hogy csak a sajtó szivárogtatott információkat arról, miért maradt ki éppen a keretből, kezdőből Cristiano Ronaldo vagy Jadon Sancho, Amorim világosan, a meccsek előtt és után kijelenti, miért döntött úgy, ahogy. Ezt tette Rashford és Alejandro Garnacho esetében is korábban, mert nyilvánosan tudatni akarja velük, hogy a jövőben nincs szüksége rájuk. Más kérdés, hogy ezzel mindkettejük értékét csökkenti az esetleges eladás előtt, de ez már nem az ő szakterülete. Kommunikációja tehát erős, egyenes és világos, ráadásul úgy tűnik, meghatározott, megtervezett. Úgy vélem: így kell ezt! De tényleg így kell ezt? Majd kiderül…

De mi a helyzet a játékkal, az eredményekkel? Amorim érkezése óta a Manchester United 16 meccséből hatot nyert meg, háromszor játszott döntetlent és hétszer kapott ki – nem jó mutató, sőt. Az látszik, hogy a portugál tényleg nem enged az elképzeléseiből, 3–4–3-as formációjából, játékfelfogásából, még akkor sem, ha nincsenek meg hozzá a játékosai. Az MU ezt a rendszert gyakorolja és játssza minden edzésen, meccsen, s bár a labdarúgók továbbra is sokat hibáznak, már gördülékenyebben megy, mint az elején. Persze, lehet Amorimot hibáztatni azért, mert cseppet sem simulékony, de sokaknak Ten Haggal éppen az volt a legnagyobb bajuk, hogy Manchesterben két mérkőzés után kidobta a kukába az Ajaxnál sikerre vitt pozíciós futballját, s inkább beállt kontrázni. Tény, az MU jelenlegi keretében sok a jó minőségű játékos, azonban stílusuk nem illeszkedik sem egymáshoz, sem Amorim elképzeléseihez. Ezen a ponton persze felvetődik a kérdés, akkor miért éppen őt nevezték ki, ráadásul idény közben, de erre már csak az MU vezetősége tudja a választ. Ha azért, mert hosszú távon jól működő projektet akarnak látni és türelmesek is, akkor nem kell még a vészharangot kongatni.

Nem állítom, hogy már látszik a fény a manchesteri alagút végén, sőt, egyelőre szinte teljes a sötétség, mégis, továbbra is úgy gondolom, hogy Ruben Amorim a megfelelő vezetőedző az MU-nak. Nagy munkával, kemény kitartással, a sajtó és a csapat előtti határozottsága megtartásával évek alatt kirángathatja a csapatot a Sir Alex Ferguson 2013-as távozásával keletkező hatalmas gödörből. Az biztos, hogy ehhez az illetékesek helyes szakmai döntéseire és ezzel együtt új játékosokra is szüksége lesz. Patrick Dorgu (szélső védő, 20 éves, Lecce) érkezése már biztosra vehető a télen, ám a további átigazolások jó eséllyel a nyárra maradnak, addig legfeljebb távozóból lesz néhány. Ami ezt az évadot illeti, a sorsolás hamarosan könnyebb lesz, de hatalmas javulás aligha várható, ezzel a keret-játékrendszer kombinációval könnyen lehet, hogy a szurkolóknak le kell mondaniuk az európai kupaindulásról, bízva benne, hogy a következő évad jobban sikerül – persze a BL-szereplést érő Európa-liga-trófeát még mindig meg lehet szerezni…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!