Jelbeszéd – Morvai Katalin publicisztikája

MINDIG IS FÚRTA AZ OLDALAMAT a kíváncsiság, mit jelent az a labdarúgásban, amikor a szögletet végző játékos magasba nyújtja az egyik karját, majd leejti. Merthogy nem véletlen tornagyakorlat, az biztos. Csak hát nem olyan könnyű az ilyesmit megfejteni. Hiszen ha egyértelmű lenne a jel, akkor az ellenfél is tudná, s mit sem érne a ravaszkodás, ha viszont csak a támadók ismerik – nyert ügye van a sarokrúgáshoz készülő csapatnak. (Feltéve, hogy a labda tényleg oda megy, ahová „megbeszélték”.)

A pályán a futballisták a szavakon túl mindig is használták a jelbeszédet. Például arra, hogy hány tagú védőfalat szeretne maga előtt a kapus szabadrúgáskor, valamint hogy ide vagy oda kellene passzolni a labdát, netán éppenséggel a pantomimező játékosnak (két nyújtott kar földre mutatása). Az a jel sem ismeretlen, ahogy cserét kér egy megsérült labdarúgó (fonalgombolyító mozdulatsor), és a fájdalommal nem biztos, hogy egyenes arányban van, amikor a földre került focista tenyerével és a lábával a gyepet veri-rúgja. Nyilván ezek is üzenetek. Ha másnak nem, a játékvezetőnek, hogy lesz kedves komolyan venni az esetet. Ilyenkor nem ritkán a sértettek a hüvelyk- és mutatóujj összeérintésével imitálják a sárga lap felmutatásának vágyát. Néha bejön, néha nem.

E sportágban a kézjelek külön „csomagját” jelenti – s ezt a televíziós közvetítésekben jól lehet látni –, amikor a vezetőedző a kezével mindenfélét mutogat, kettőt, hármat, olykor ugyanezt lefelé, és a másik kezével is hozzátesz a jelhez. Nem világos. Tán annyi kihámozható, hogy a védőknek hogyan kellene helyezkedniük… De elképzelhető, hogy ezek a jelek meccsenként változnak. Hiszen a lényeg, hogy csak azok értsék, akikre tartozik, ezáltal ők kapnának egy kis stratégiai útmutatást.

Természetesen a bekiabálás is játszik, és élnek ezzel is a trénerek meccs közben, de ezek inkább csak feszültségoldó egyszerű utasítások. Meglehetősen sűrűn lehet látni, ahogyan a cserére készülőnek a pálya szélén laptopon vagy más segédeszközön megmutatják, milyen szerepkörben milyen játékot várnak tőle, és nagy ritkán előfordul, hogy kis papírkán valamilyen üzenetet is beküldenek vele. Vicces, de abban a hatalmas hangzavarban, ami egy profi labdarúgó-mérkőzésen van, ez az egyik legbiztosabb módja a félreérthetetlen személyes edzői utasításnak. A lényeg, hogy mindez a fociban engedélyezett segítség, amelyre szükség is van, hiszen a minimum negyvenöt perces félidők túl hosszúak, hogy ne lehessen „belenyúlni” egy kicsit a meccsbe. A futballban használt nem verbális jelek egész tárházát tárta fel John C. Harves amerikai szakíró és labdarúgóedző, korábbi focista. Akit érdekel, rákereshet a coachingamericansoccer.com oldalon.

Más csapatsportban sem ismeretlenek a kézmozdulatok. Kosár- és kézilabdában az irányító mutatja fel és kezdi el a figurát. A trénerek elsősorban az időkérések során tudnak beleavatkozni a mérkőzés menetébe, illetve arra is van lehetőségük, hogy testmozgásukkal emlékeztessék a játékosokat a védekező sáncmunkára. Női kézilabda-válogattunk szövetségi kapitánya, Golovin Vlagyimir (a legutóbbi Év edzője-díj nyertese) jellemzően sokat ugrál és hadonászik a kispadnál, mutatva, mit kellene csinálniuk a játékosoknak, ugyanakkor a jelenleg a világbajnokságon csatázó férfiegyüttesünk szakvezetője, Chema Rodríguez visszafogottabb e téren, beéri egy-egy beintéssel. Ahány ház, annyi szokás.

Vannak egyéni számok, amelyekben kifejezetten tilos a szóbeli edzői utasítás, a kézjeleknek pedig nincs értelmük, úgyse látnák a versenyzők. Ilyen például a birkózás vagy az ökölvívás. A menetek közt, amikor sűrű legyezéssel, gyors gyúrással próbálják felfrissíteni a delikvenst, természetesen minden tanácsukat „ráönthetik” tanítványukra.

Külön érdemes foglalkozni az olyan sportágakkal, ahol az edző – a fizikai távolság okán – eszköztelennek tűnik verseny közben. De még ilyenkor is hozzá tud tenni valamit az eredményességhez. A síugróknál a tréner például a sánc mellett karlendítéssel jelezheti, mikor megfelelő a szélerősség és -irány. Természetesen a szélzsákokat is látja a sportoló. Sífutásban, biatlonban az edzők a pálya fontos pontjainál elhelyezkedve kis táblákon mutatják a részidőket, hátrányokat, amit jónak látnak. Alpesi sízésben kicsit más a helyzet, a szakmai stáb tagjai közül valaki fent a rajtnál, szinte az utolsó pillanatig adhat szóbeli tanácsot a versenyzőnek (az alapján, hogy a korábbi lesiklóknak hol gyűlt meg a bajuk a pályával), sőt, nem tilos walkie-talkie segítségével maguknak a sportolóknak megsegíteniük honfitársukat. Különösen az Egyesült Államok sízőinél bevett gyakorlat, hogy a már célba érő versenyző azon melegében beszámol a rajthoz készülőnek a terep nehézségeiről.

Bizonyos páros sportágakban (asztalitenisz, tenisz, strandröplabda) ugyancsak bevett gyakorlat a jelelés. Szerváláskor van értelme tanácsot adni a társnak, mi nyújtana nagyobb esélyt a pontszerzésre. Ezt az ujjal mutatott jelet természetesen az ellenfelek nem látják, hiszen az utóbbi sportágban a hálóhoz közelebb elhelyezkedő játékos maga mögé tett kézzel jelez. Az előző kettőben rendre beszél is az adogató, mindig eltakarva a száját, hogy ne lehessen leolvasni, mit mond.

Atlétikában az edzői segédkezés szabályai sokat változtak az elmúlt évtizedekben. A hetvenes-nyolcvanas években – jól emlékszem – kizárás fenyegette azt, akit a versenybírók külső segítségen kaptak. Az ügyességi és dobószámokban tilos volt megközelíteni a nézőtéren ücsörgő edzőt, akiknek szintén tiltva volt bármilyen szóbeli támogatás. Persze, nagyobb viadalon, tömött lelátó mellett már nem volt könnyű kiszúrni, ha valaki mégis odamutatott (például az elrugaszkodás ritmusát imitáló jelet) a magasugrószivacs közelében sasoló versenyzőnek. Később ezt a kőkorszaki szigort elsöpörte a technikai fejlődés. A szabályok megváltoztak. Manapság teljesen elfogadott, hogy például a rúdugró olimpiai és világbajnok svéd Armand Duplantis kísérleteit a lelátóról felvegye az edzője, jelesül Greg Duplantis, a papa, majd a teljes mozgássort együtt visszanézzék és elemezzék.

A gyakorlatban ez bármely edző-versenyző kettős esetében úgy néz ki, hogy mindketten odamennek a pálya széléhez, a tréner kézbe adja a laptopot a házi felvétellel, amit akár lassíthatnak, újranézhetnek, ahogy tetszik. A lényeg, hogy ezzel mást nem zavarhatnak, és a szakember nem léphet be a küzdőtérre (a versenyző pedig ki).

Az edzői segítségadás lehetőségei terén szerintem a legizgalmasabb mostanában a profi tenisz. Ebben a sportágban a legnagyobb viadalokon – mint a vasárnap zárult Australian Open esetében is – a stáb- és családtagok külön páholyban kapnak helyet, s ezt a helyet a versenyzők jól látják, akár beszélgethetnének is egymással mérkőzés közben. Csak éppen tilos! Az egyetlen, amit (jelenleg) a szabálykönyv enged, hogy buzdítsák a pályán lévőt. A mérkőzés közbeni „edzősködés” szabályai, vagyis hogy mit tehet a teniszező és a trénere, amíg tart egy találkozó, 2022 közepén változtak (sportingnews.com, Ben Miller). Korábban a női és férfi tenisz-világszervezet sem volt egységes e téren. Például a nők, amennyiben nem GS-ről volt szó, szettenként egyszer kérhettek edzői tanácsot. (A csapatversenyeken, például a Davis-kupában, régóta elfogadott az edzői segítség.) A 2022-es US Opentől kezdve a GS-eken fokozatosan megengedetté váltak a rövid, egyszavas utasítások – amit persze az ellenfél is hallhat –, de társalgás, beszélgetés nem alakulhat ki. Ha bármi szabálytalant észlel a székbíró, először figyelmeztetést kap a teniszező, második alkalommal pontlevonás jár, s ha olyan figyelmetlen az illető, hogy harmadszor is megszegi a szabályt, leléptetik. A tiltott edzői segédlettel kapcsolatos szabály megsértésére (és büntetésére) emlékezetes példa a 2018-as US Open női döntője, amikor Serena Williamstől fontos pontot vett el Carlos Ramos székbíró, amiért az amerikai játékost az edzője, Patrick Mouratoglou egyértelmű gesztusokkal segítette. Később épp Mouratoglou állt az élére a szabályok könnyítésének. A sportág legendája, a hússzoros Grand Slam-győztes Roger Federer viszont mindig is azt vallotta: a profi teniszezőnek a pályán egyedül kell megnyernie a fizikai és szellemi csatát.

Na, ez a meccs még nem dőlt el.

Talán túlságosan naiv vagyok, de jó lenne, ha sportágtól függetlenül egy-egy versenyző felkészítése ott végződne, ahol elkezdődik a küzdelem. Ez elejét venné annak, hogy „fegyverkezési” hajsza legyen abból, ki milyen eszközt talál a remélt siker menet közbeni befolyásolására.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!