ÚGY TŰNIK, a Borussia Dortmundnak különös tehetsége van ahhoz, hogy nagy Bajnokok Ligája-menetelések után nagy bajba kerüljön. A gárda 1997-ben BL-t nyert, utána viszont a költségvetésében rendre olyan bevételekkel kalkulált, amelyeket sohasem sikerült realizálnia. A klub történetének legnagyobb diadalát követően címvédőként még sikerült bejutni az elődöntőbe, az utána következő három sorozatban viszont az egyenes kieséses szakaszt sem érte meg. Ugyanakkor a vezérkar úgy költött és ígérgetett, mintha rendre legalább az elődöntő lett volna a minimum. Ez vezetett odáig, hogy 2003-ban a BVB „fű alatt” fizetésképtelen lett (a játékosok, valamint az alkalmazottak bérére sem futotta), és csak a Bayern Münchentől titokban kapott kétmillió eurós kölcsön tartotta életben. 2024-ben „csak” BL-ezüstérmes lett a Borussia, akkor már nem is úgy költött, mintha nem lenne holnap (pedig lett volna miből, hiszen az előző három átigazolási időszakból kettőből is vastagon 50 millió eurós profittal szállt ki), viszont a várakozáson felüli jó eredmény – megspékelve a 2023-as „majdnem” bajnoki címmel – fátylat borított minden gondra.
Most pedig egyszerre ömlik minden „lyukból” a fekália. Mert senki se higgye, hogy Nuri Sahin vezetőedző kirúgása mindent megold. A Borussia jelenleg egy állatorvosi ló, amelyen szinte minden olyan betegséget diagnosztizálni lehet, amit annyira gyűlölök a labdarúgásban. Természetesen a szakember helyzete tarthatatlan volt, ha egy véleményes ősz után a tavaszt négyből négy vereséggel (Leverkusen 2–3, Kiel 2–4, Frankfurt 0–2, Bologna 1–2) kezdi egy „győzelemre ítélt” csapat, akkor ritkán rúgnak ki „tizenegy” játékost és tartják meg egyedüliként a vezetőedzőt. Dortmundban is a „rutinból” felírt receptet követték – Jürgen Klopp 2015-ös távozása után immár kilencedik (!) alkalommal. Thomas Tuchel, Peter Bosz, Peter Stöger, Lucien Favre, Edin Terzic, Marco Rose és Sahin sem bizonyult hosszú távon jó megoldásnak. Részsikerek akadtak, de egyikükből sem lett itt korszakos egyéniség.
Pedig Sahin tényleg a „mi fiunk” volt, Dortmundban, Dortmund-szurkolóként nőtt fel, több mint kétszáz meccset játszott a fekete-sárgáknál, kinevezésekor bírta a vezetők és a szurkolók bizalmát. Beleillett abba a sorba, hogy a Borussiánál megbecsülik a korábbi játékosokat, hiszen Sebastian Kehl, a hajdani csapatkapitány volt a sportigazgató (az elődje, Michael Zorc meg az örökös Nummer 1 arrafelé), Lars Ricken, az 1997-es BL-döntő hőse az idén szeptemberben nyugdíjba vonuló nagyfőnök, Hans-Joachim Watzke utóda, az egykori aranylabdás Matthias Sammer tanácsadó, mellettük természetesnek hatott Sahin megjelenése. Aztán több mint fél év alatt a bizalmi tőke úgy tűnt el, mint közepes napjain a válogatott Julian Brandt szokott a mezőnyben.
Alapigazság, amit Adi Preissler, a BVB legendája mondott anno: „A pályán dől el minden”. Csak ha ott az olyan tapasztalt profik, mint a már említett Brandt vagy Emre Can úgy bolyonganak, hogy iránytű nélkül a kijáratot sem találják meg, akkor az edző eszköztára is véges és hatástalan. Hiába szeretik a játékosai a trénert, ha egy bevallottan „élet-halál mérkőzésen” olyan lélek- és ötlettelen futballal rukkolnak ki, mint amilyennel a Dortmund Bolognában, akkor nincs miről beszélni. Szó sincs akarati tényezőkről, ez rendszerszintű probléma. Persze, Sahin is sokat hibázott, de most szinte csak sajnálni lehet, az ő menesztése ugyanis a kollektív csőd látványos beismerése.
Hiába Németország második legdrágább csapata a Borussia Dortmund, a Bundesliga tabelláján csak tizedik, ami nagyjából pontos képet ad az elmúlt időszakról. A Bayern Münchennél, a Leverkusennél, a Frankfurtnál, a VfB Stuttgartnál, a gyűlölt RB Leipzignél évek óta sokkal tervszerűbb munka folyik, de mostanság a Mainz, a Wolfsburg, a Freiburg és a Werder Bremen is lekörözi a BVB-t. A Borussia szakmailag és szervezetileg is olyan mélyen van jelenleg, mint nagyon régen nem. Az edzőválasztás elhibázott volt, ez ma már nem kérdés, hiába volt Sahin jó és kedvelt asszisztense Terzicnek. A korábban a török Antalyaspornál vezetőedzőként eltöltött két éve alatt semmi olyat sem tett le az asztalra, ami azt mutatta volna, igen, ő lesz, aki visszahozza a régi csillogást Dortmundba. Ugyancsak elhibázottnak tekinthető a 2024–2025-ös idényre összerakott keret. Amennyire drága, annyira nem kiegyenlített, fontos posztokról (bal- és középhátvéd, középpálya) hiányoznak minőségre és „darabra” is a megfelelő labdarúgók. Elég csak a Leverkusen elleni bajnokira gondolni, amelyen Yannik Lührs és Almugera Kabar játszott a védelem tengelyében. Ketten együtt 39 évesek, korábban egyikük sem kezdett még a Borussiában, naná, hogy egyszerre és a bajnok ellen kellett átesniük a tűzkeresztségen. Persze, fel lehet mutatni a legújabb „százmilliós” tehetséget, Jamie Bynoe-Gittenst, lehet jönni Felix Nmecha jelentős ívű fejlődésével (éppen Magyarország ellen szerezte meg az első gólját a német válogatottban), csak elfogyott körülöttük a csapat.
Ez pedig nem Sahin bűne, hanem a struktúrában felette állóké. A főképp Watzke és Zorc által már-már tökéletessé épített brand mára szinte semmissé lett, nincs, ami a Borussia Dortmundot megkülönböztetné a „szimpla” futballcsapatoktól. Talán csak a „Gelbe Wand”, a sárga fal, Európa legnagyobb egybefüggő lelátói tömörülése. Ez a Dortmund már nem az a Dortmund, amelyet megtanultam tisztelni, sőt, olykor még szerettem is. A problémák legkésőbb akkor váltak láthatóvá, amikor Watzke tavaly januárban bejelentette, nem hosszabbítja meg 2025-ben lejáró vezérigazgatói szerződését. Amit Uli Hoeness jelentett a Bayern Münchennek, nagyjából azt jelentette „Aki” Watzke a Dortmundnak. Neki ez volt az életműve.
Csak ő is rálépett a hoenessi útra. A pozíciója az addigi sportigazgatónak, Kehlnek „járt volna”, ő viszont Rickent tette meg örökösének. És bár Kehl kifelé azóta is kellő tisztelettel kommunikál, igazából bizalmatlanság, düh és intrika jellemzi a vezetői szintet. Watzke tudatosan a háttérbe vonult a döntési szintről, Kehl, valamint a technikai igazgató, egyben a kerettervezésért is felelős Sven Mislintat mindent és mindenkit kannibalizál, Rickenre egyelőre, úgy tűnik, túl nagy a kabát, meg aztán szembeszélben sok mindent nem könnyű… Sammer pedig – nos, róla senki sem tudja, miről és milyen tanácsokat ad. Ha a szakértőként, illetve a különböző belső fórumokon tett meglátásai pontosak (márpedig azok), mi lehet az oka annak, hogy senki sem hallgat rá? Ilyen körülmények között nem csoda, hogy sorjáznak az ad hoc megoldások, a tűzoltás az egyetlen, ami fontos. Csak egy felvetés: ha a nyáron a Bayern elviszi Bynoe-Gittenst, mi történik? Szerintem senki sem tudja, miközben például Frankfurtban mindig jött a remek megoldás egy-egy nagy távozó pótlására. Volt belőlük bőven, hiszen az elmúlt néhány évben negyedmilliárd euróért „sikerült” túladni Luka Jovicson, Sebastien Halleren, Ante Rebicen, André Silván, Filip Koszticson, Jesper Lindströmön és Randal Kolo Muanin (néhány órával ezelőtt bővült a sor a Manchester Citybe igazoló Omar Marmussal!), de ez nem ment a minőség rovására. Nem véletlenül az Eintrachtot említettem, hiszen egyre többen vetik fel, hogy az ottani főnök, Markus Krösche lenne alkalmas arra, hogy rendet tegyen Dortmundban.
De ehhez Watzkénak még egyszer kölcsön kellene kérnie egy Bayern-receptet. Münchenben Hoeness és Kalle Rummenigge relatíve időben rájött, az Oliver Kahn, Hasan Salihamdzic kettős alkalmatlan a pótlásukra, így inkább a Max Eberl, Christoph Freund kettősre bízta az életműve gondozását. Látva a dortmundi káoszt, az egymásnak okozott sérüléseket, ott is csak tabula rasa segíthet. Még ha emiatt Watzkénak be is kell látnia a tévedését, illetve el kell halasztania a nyugdíjba vonulását.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!