A mi Eusébiónk – Malonyai Péter publicisztikája

Fordulópont volt 1966 a magyar sporttelevíziózás történetében, hiszen az angliai volt az első futball-világbajnokság, amelyet folyamatosan sugároztak. Aránylag – mert nem jutott minden játéknapra közvetítés, de a fontos(abb) meccsek teljes egészében megérkeztek hozzánk.

Ennek köszönhetően először láthatta a magyar néző meccsegészében a külföldi klasszisokat, például Eusébiót, a portugálok csillagát, aki sokak kedvence lett. Szerzőtársam, Thury Gábor értő cikket írt róla a 75. születésnapjára (Népsport, 2017. január 23.) – napra pontosan ma lenne 80 éves, ez ad aktualitást annak, hogy felidézzük, úgymond, a magyar kapcsolatait.

Életéről, pályájáról itt legyen elég annyi, hogy szülővárosában, a mozambiki fővárosban, Lourenco Marquesben (ma: Maputo) 1952-ben, tízévesen lett a helyi Sporting játékosa, 1961-ben szerződtette a Benfica, amelynek színeiben 1962-ben BEK-győztes lett, 1965-ben az Aranylabda, 1968-ban és 1973-ban pedig az Aranycipő lett az övé. A válogatottban az 1966-os vb-n bronzérmes és gólkirály volt. Még életében szobrot kapott (1992), film is készült róla, címe Ruth, alcíme Sua Majestade o Rei, azaz Őfelsége, a király. (A Ruth női név, a tizenéves támadót ezen az álnéven csempészték Lisszabonba a Sporting játékosvadászai elől...)

Antonio Pinhao Botelho kalandfilmet rendezett, a történet akkor ér véget, amikor Eusébio megérkezik Lisszabonba, a Benficához. A valóságban itt is van magyar szál, ráadásul ellentmondásos. A Lourenco Marques-i csapat ugyanis a lisszaboni Sporting pártfogoltja volt, Eusébióra természetesen számítottak, de a Benfica szó szerint ellopta tőlük, az egyik változat szerint Lagosban bújtatták a botrány elültéig.

A másik emlékezés Guttmann Béláé, a Benfica akkori edzőjéé. Eszerint a fodrásznál ült, amikor betért az üzletbe az egykori brazil klasszis, Bauer, aki beszélt neki a mozambiki tehetségről, mondván, húszezer dollárt kérnek érte, annyi pénz nincs is. Guttmann és a Benfica elnöke, Domingos Claudino szerint azért akadt, ez döntött. „Közben a Sporting megfigyelője is »ráharapott« Eusébióra, de azért mi hoztuk Lisszabonba. Én pedig féltem, hogy még valaki elcsábítja, szépen rálicitál az összegre, ezért három testőrt ültettem a nyakára, s kiadtam az ukázt: egy percig sem lehet egyedül, s csak a Benfica-házban lakhat” – mesélte Guttmann 1978-ban, a történethez pedig hozzátartozik, hogy a fiú édesanyja is ragaszkodott a Benficához. Megjegyzendő még, hogy állítólag 1961-ben egyetlen mozambiki cégnek sem volt annyi bevétele, mint a Lourenco Marques-i Sporting együttesének.

A „sasoknál” 1961-ben Párizsban mutatkozott be a brazil Santos ellen. A Benfica kikapott 6:3-ra, de mindhárom gólt az új fiú szerezte (a Santosban pedig kettőt Pelé). Ettől kezdve biztos csapattag lett a BEK-ben is menetelő Benficában, amelyet az 1962-es amszterdami döntőben a Puskás Ferenccel felálló Real Madrid igyekezett megállítani. Puskás három gólt szerzett, csapata, a Real a szünetben még 3:2-re vezetett, ám a vége 5:3 lett a Benficának, Eusébio lőtte a negyediket és az ötödiket. A lefújás után pedig odament Puskáshoz, hogy mezt cseréljenek, a lapok ezt úgy tálalták, hogy „az idős mester átadja, az új csodacsatár pedig átveszi a stafétabotot”.

Hiába lett sztár, Guttmann vele is következetes volt. Egy győztes bajnoki után meglepve tapasztalta, hogy a játékosok néma csendben ülnek az öltözőben. Kiderült, hogy Eusébio lehordta a sárga földig a csapatkapitány Águast, mert egyszer rosszul passzolt neki. „Utána az első edzésen összehívtam a fiúkat és ezt mondtam neki: Ide figyeljen, Eusé­bio, nekem lehet maga a legnagyobb sztár, de ha egy játékostársának a jövőben nem ad kellő tiszteletet, úgy rúgom fenékbe, hogy visszarepül Mozambikba! Eusébio ezt a leckét sohasem felejtette el. Nem tudta megbocsátani nekem, hogy vele szemben megvédtem valakit” – emlékezett Guttmann.

Szavait megerősítette Czeizler Lajos, aki a Benfica szaktanácsadója lett Guttmann távozása után: „Eusébio »első számú« játékos. De hibái is vannak. Formája hullámzó, mert nála a szenvedélyességet a pályán kívül sem lehet könnyen fékezni: olykor meglegyinti a dolce vita”. Meglehet, ez is közrejátszott abban, hogy amikor 1965. április 30-án, a BEK elődöntőjében a Győr vendége volt a csapat a Népstadionban, az akkori edző, a romániai magyar Schwartz Elek így beszélt a meccs előtti napon: „Eusébio fáradt. Tulajdonképpen nem is kellene edzenie, de a fegyelem szempontjából szükséges, hogy ott legyen a fiúk között.” Hogy benne voltak-e ebben az éjszakai kiruccanások is, csak feltételezhető, mindenesetre az 1:0-s Benfica-győzelemmel végződő meccs után még Schwartz is megállapította, hogy „főleg Eusébio keltett számomra is csalódást”.

A győriek persze készültek rá, Máté Jánosnak kellett fognia, aki helytállt, de elmondta, meglepte, milyen kemény játékos, szinte minden testrésze szúrt, rossz volt vele ütközni, nem vattába csomagolt sztár. A visszavágón aztán 4:0-ra kapott ki az ETO, Eusébio két gólt szerzett.

A következő randevú az 1966-os világbajnokságon volt. A magyar válogatott 3:1-re kikapott Portugáliától, annak is betudhatóan, hogy „Eusébio volt a támadósor irányítója, nagyszerűen cselezett, amikor kellett, tartotta a labdát, hogy társai felfejlődjenek”, s noha előretoltan játszott, arra is volt ereje, hogy a labda elvesztése után ő is azonnal rohanjon hátra védekezni.

Akárcsak a következő magyarok elleni meccsén, 1968 márciusában a BEK negyeddöntőjében, a Vasas ellen. A tudósítás szerint a 0:0-s meccs 43. percében például Farkas Jánost a Benfica 16-osán belül állította meg kitűnő szereléssel. Vidáts Csaba volt az őrzője, aki az első félidőben még bírt vele, szívósan, ügyesen tartotta, szünet után azonban már nem boldogult. Eusébiónak főként a szabadrúgásai voltak veszélyesek, úgy tekerte meg a labdát, hogy megkerülte a sorfalat, a kapu előtt pedig lecsapódott. Ráadásul kígyózva futott neki a labdának, ezzel is nehezítve a védekezést.

A visszavágón (0:3) kiderült, mennyire érzi a játékot. Az első félidőben (0:0) visszafogott volt, figyelte a Vasas játékosait, felmérte, mire képesek, a fordulás után aztán „a félelmetes Eusébio volt, aki nagy kedvvel játszott, szabadrúgásokat, szögleteket és gólokat lőtt, remek labdákat adott”.

Öt esztendővel később, 1973-ban az Újpesti Dózsa ellen mutatta meg magát. A BEK-nyolcaddöntő első meccsén Lisszabonban (1–1) csereként állt be a 60. percben, és hat perc múltán egyenlített. A visszavágón, a Megyeri úton már kezdett, ám nem sokat nyújtott, a Dózsa 2–0-ra nyert és továbbjutott. „Ez az egykor csodálatos tehetségű csatár bizony már nem a régi! A labdával ugyan azt csinál, amit akar, de már lelassult, kényelmes, kerüli a közelharcokat, nem vállalkozik egyéni megoldásokra, csak a rájátszott labdákat adja tovább. Labdát nem szerez, embert nem fog! És a mai harcos szellemű, gyors labdarúgásban ez fényűzésnek számít, pontosabban olyan nagy hátránynak, amelyet már egy Eusébio sem engedhet meg magának, s egy Benfica sem bír el!” – keménykedtek a Népsport tudósítói. Hiába, csak elmúlik a világ dicsősége – megjegyzem, a magyar futball akkoriban ugyanabban a cipőben járt, mint Eusébio.

Aki, akárhányszor csak kérdezték, mindig elismerően beszélt a magyarokról. Egy 1976-os interjúban Thékes Istvánnak elmondta, hogy Albert Flórián, Bene Ferenc, Mátrai Sándor és Mészöly Kálmán a hatvanas évek Benficájában is főszerepet kaphatott volna. Puskás Ferencről mint a nagy elődről szólt tisztelettel, s még Guttmann Bélát sem hagyta ki a sorból, a klasszisokra jellemzően fölül tudott emelkedni a napi sérelmeken – az egészet nézve.

Hetvenkettedik születésnapja előtt, 2014. január 5-én hunyt el. A halála utáni fordulóban egyperces néma csenddel rótták le tiszteletüket a stadionokban a nézők. A Benfica pedig 2–0-ra verte meg a szintén ősi ellenlábas Portót – ha már nem a Sporting volt az ellenfél.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!