Született: 1963. január 26., Setúbal (Portugália) |
Állampolgársága: portugál |
Sportága: labdarúgás |
Posztja: középpályás |
Klubjai játékosként: Rio Ave B (portugál, 1980–1982), Belenenses B (portugál, 1982–1983), Sesimbra (portugál, 1983–1985), Comércio e Indústria (portugál, 1985–1987) |
Klubjai edzőként: Benfica (portugál, 2000), Uniao de Leiria (portugál, 2001–2002), FC Porto (portugál, 2002–2004), Chelsea (angol, 2004–2007, 2013–2015), Internazionale (olasz, 2008–2010), Real Madrid (spanyol, 2010–2013), Manchester United (angol, 2016–2018), Tottenham Hotspur (angol, 2019–2021), AS Roma (2021– ) |
Kiemelkedő eredményei: 2x BL-győztes (2004, 2010), Európa-liga-győztes (2017), UEFA-kupa-győztes (2003), Európa-konferencialiga-győztes (2021), 3x angol bajnok (2005, 2006, 2015), 2x olasz bajnok (2009, 2010), spanyol bajnok (2012), 2x portugál bajnok (2003, 2004), FA-kupa-győztes (2007), 4x angol Ligakupa-győztes (2005, 2007, 2015, 2017), 2x angol Szuperkupa-győztes (2005, 2016), Olasz Kupa-győztes (2010), olasz Szuperkupa-győztes (2008), Spanyol Kupa-győztes (2011), spanyol Szuperkupa-győztes (2012), Portugál Kupa-győztes (2003), portugál Szuperkupa-győztes (2003) |
Az ifjú José Mourinho, akiről hamar kiderült futballistaként, hogy a gyakorlati tudása messze elmarad az elméletitől, miután elvégezte a portugáliai Testnevelési Egyetemet, 1992-ben kapta meg élete lehetőségét: Bobby Robson tolmácsa lett a lisszaboni Sportingnál. Az angol edzővel kiváló munkakapcsolatot alakított ki, és vele tartott tolmácsként, majd másodedzőként az FC Portóhoz (1993), valamint a Barcelonához (1996). A katalán csapatnál Robson már annyira megbízott Mourinhóban, hogy időnként átengedte neki a csapat vezetését néhány kupamérkőzésen – így eshetett meg, hogy Mourinho edzette későbbi nagy riválisát, Pep Guardiolát –, és miután Robsont Louis van Gaal váltotta a kispadon, a holland szakember is igényt tartott Mourinho szolgálataira.
A törekvő portugál végül 2000-ben kapta meg első vezetőedzői megbízását, rögtön hazája legnagyobb klubjánál, a Benficánál. Pechjére az egyesületnél elnökválasztást tartottak, és az új presidente nem benne látta az ideális edzőt, így már decemberben kenyértörésre került sor. Fél évvel később a szerény Uniao de Leiria kispadjára ült le, a csapattal a negyedik helyen állt a bajnokságban az őszi idény végén, amikor az egyébként az ötödik helyen szerénykedő FC Porto egyszerűen kivásárolta.
Mourinho úgy érkezett meg a kék-fehérekhez, hogy kijelentette: az FC Porto a következő szezonban nemcsak bajnok lesz, de visszanyeri régi dicsfényét is. Neki lett igaza, hiszen 2003-ban a Porto nemcsak bajnok lett, de elhódította az UEFA-kupát is, rá egy évre megvédte bajnoki elsőségét, és megnyerte a Bajnokok Ligáját…
Mourinho tehát már a pályafutása elején felért a csúcsra, de még többre vágyott, így került 2004 nyarán a Chelsea-hez. Székfoglalójában a portugál mester leszögezte: „Kérem, ne nevezzenek arrogánsnak, de BL-győztesként, úgy vélem, különleges vagyok.” Ez utóbbi jelző angolul úgy hangzott, „special one”, ami aztán végigkísérte pályafutása során. Eleinte azért, mert tényleg legyőzhetetlennek tűnt: a Chelsea 2004 márciusa és a 2008 októbere között 86 mérkőzésen nem kapott ki hazai pályán a bajnokságban, és ebből 77 összecsapáson Mourinho vezette a csapatot – ez a mai napig rekord. Amikor 2007 szeptemberében váratlanul elhagyta a csapatot, már a Chelsea történetének legeredményesebb edzőjének számított, ugyanis három év alatt hat jelentős trófeát vitt a Stamford Bridge-re, igaz, hiába a három bajnoki elsőség (úgy, hogy a klub korábban csak egyszer, 1955-ben volt aranyérmes), az áhított BL-serleg nem került be a vitrinbe.
Féléves pihenőt követően következett az Internazionale, amely veretes története miatt ugyan sokkal nagyobb egyesületnek számított, mint a Chelsea, ám a jelene korántsem volt olyan dicsőséges, mint a múltja. Mourinho viszont ugyanazt a csodát vitte véghez, mint a Portónál: a nemzetközi porondon esélytelennek tartott milánóiakat ugyanis a második idényében Európa csúcsára juttatta, sőt, az olasz klubfutball történetének első mesterhármasát is elérte: a BL-diadal mellett megszerezte a Serie A scudettóját és az Olasz Kupát is elhódította. Nem mellesleg a portugál mester Ernst Happel és Ottmar Hitzfeld után a harmadik olyan szakvezető lett, aki két egyesülettel is megnyerte a legrangosabb európai klubtornát (a szűk elithez azóta csatlakozott Jupp Heynckes és Carlo Ancelotti is).
Korántsem túlzás azt állítani, hogy José Mourinho a kudarcaiban is sikeres, már ami a pénzügyi szempontot illeti. Hosszú pályafutása alatt a trénert nemegyszer menesztették, vagy távozott közös megegyezéssel idő előtt klubjától, és ugyan ez a csúfság több országban is megesett vele, végkielégítést – hivatalosan – csakis angol klubtól kapott, a Premier League óriásai viszont mélyen a zsebükbe nyúltak, amikor megváltak tőle. Először 2007-ben élte át, milyen érzés, ha elküldik, miután összerúgta a port a Chelsea tulajdonosával, Roman Abramoviccsal. Sírva búcsúzott a csapat néhány játékosától, ám könnyeit minden bizonnyal segített felszárítani az a 26.5 millió euró, amelyet az orosz mágnás végkielégítés gyanánt átutalt a bankszámlájára. Hat évvel később visszatért a Stamford Bridge-re, a második évében ismét megnyerte a Premier League-et és a Ligakupát, ám 2015-ben, címvédőként olyan gyatra eredménysort produkált a bajnokságban, hogy egy héttel karácsony előtt közös megegyezéssel szerződést bontott vele a Chelsea. Ezúttal „csak” 9.5 millió euró lelépési pénz ütötte a markát. Következett a Manchester United, amelynél szintén halmozta a trófeákat – többek között megnyerte az Európa-ligát –, azonban a bajnoki cím álom maradt az Álmok Színházában, és a harmadik év derekán, a pocsék bajnoki eredmények miatt, hat nappal karácsony előtt innen is menesztették. Mourinho és a stábja összesen 23 millió eurós végkielégítést kapott, ebből 16.5 millió érkezett a szakvezető számlájára. Nem egészen egy évvel később a Tottenhamhez szerződött, ám tizenhét hónappal később a londoniaktól is kirúgták – néhány nappal a Manchester City elleni Ligakupa-döntő előtt –, így 2002 óta először fordult vele elő, hogy trófea nélkül távozott egy klubtól. Azért így is kapott 23 millió euró végkielégítést. José Mourinho tehát karrierje során 75.5 millió eurónyi bánatpénzzel gazdagodott, ami szintén egyfajta rekord… |
Úgy tűnt, Mourinho visszajutott a csúcsra, de ő megint csak új, még magasabb távlatot célzott meg, s 2010 nyarán elfoglalta a Real Madrid kispadját. „Ha nem edzed a Real Madridot, örökké hézagos lesz a pályafutásod” – indokolta döntését, csakhogy Spanyolországban egyáltalán nem volt könnyű az élete. 2011 tavaszán ugyan elhódította Király-kupát, a következő idényben pedig győzelmi, pont- és gólrekordokat döntögetve bajnok lett a Reallal, ám a sajtóval, a játékvezetőkkel, az ellenfelekkel, a szövetséggel, de néha a szurkolókkal és a játékosaival is harcban álló, és a BL-serleget nem szállító edző felett elkezdtek gyülekezni a felhők. Ennek megfelelően a következő idénye katasztrofálisan alakult (sem bajnoki cím, sem BL-győzelem), el is köszöntek tőle Madridban.
Mourinho néhány héttel később ismét szeretett Chelsea-jénél volt, de már nem tudta megismételni a nagy sikereit. 2014 áprilisában például elszenvedte az első hazai bajnoki vereségét a csapattal (a Sunderland ellen), az idényt csak a harmadik helyen zárta, a BL-ben pedig az elődöntőben vérzett el. A következő évben ugyan ismét a Premier League csúcsára vezette a londoniakat, de a dicsőség tiszavirág-életűnek bizonyult, a harmadik idényében ugyanis összeomlott a Chelsea, Mourinhót pedig decemberben menesztették.
Fél évvel később bombaként robbant a hír, amely szerint Mourinho a Manchester United menedzsere lesz, ám ahelyett, hogy visszavezette volna a Sir Alex Ferguson távozása óta egyre mélyebbre süllyedő klubot a dicsőség útjára, ugyanazt a viszályos közeget teremtette meg, amely a bukását okozta Madridban. A Uniteddel ugyan halmozta a kisebb trófeákat, de a bajnoki cím nem került közéjük, az Európa-liga-elsőség pedig tüneti kezelésnek bizonyult egy krónikus betegségre, ennek a csapatnak ugyanis egy polccal feljebb, a Bajnokok Ligájában kellett volna érvényesülnie. Nem véletlen hát, hogy a „vörös ördögök” is összezuhantak a harmadik Mourinho-évben, a szakvezetőt pedig 2018 decemberében elbocsátották.
Nem egészen egy évvel később nevezték ki a Tottenham élére, ám a londoniaknál még annyit sem tudott felmutatni, mint Manchesterben, és tizenhét hónap eredménytelenséget követően a White Hart Lane-ről is menesztették. Akkor már az volt az általános vélekedés, hogy Mourinho felett eljárt az idő, és egy ideje már nem is a siker motiválja, hanem a pénz, az idő előtti távozásért járó végkielégítés.
Csakhogy Mourinho nem hagyta magát, és két héttel később, 2021. május 4-én aláírt az AS Romához. A Serie A-ban ugyan nem tudott nagyot alkotni, és csak a hatodik helyig jutott a fővárosiakkal, ráadásul a jelentős európai klubok által lesajnált, új kontinentális tornán, az Európa-konferencialigában is voltak keserű estéi (6–1-es vereség a Bodo/Glimttől), de végül csak elvezette a döntőig csapatát, és ha már ott volt, el is hódította a trófeát. A Roma tizenegy év után nyert ismét serleget, Mourinho pedig Udo Lattek és Giovanni Trapattoni után a harmadik edző lett, aki három különböző európai klubtornán is diadalmaskodott. Nem mellesleg ő az egyetlen szakvezető, aki az eddigi összes kontinentális fináléját megnyerte (nem számítva az európai Szuperkupát).
Kérdés, hogy mindezzel helyrebillent-e a hatvanéves tréner renoméja, és visszajut-e még oda, ahová istenigazából tartozik: a kontinens csúcsára.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)