Az edző, aki akkor is nyer, ha veszít – José Mourinho hatvanéves

Az ifjú José Mourinho, akiről hamar kiderült futballistaként, hogy a gyakorlati tudása messze elmarad az elméletitől, miután elvégezte a portugáliai Testnevelési Egyetemet, 1992-ben kapta meg élete lehetőségét: Bobby Robson tolmácsa lett a lisszaboni Sportingnál. Az angol edzővel kiváló munkakapcsolatot alakított ki, és vele tartott tolmácsként, majd másod­edzőként az FC Portóhoz (1993), valamint a Barcelonához (1996). A katalán csapatnál Robson már annyira megbízott Mourinhóban, hogy időnként átengedte neki a csapat vezetését néhány kupamérkőzésen – így eshetett meg, hogy Mourinho edzette későbbi nagy riválisát, Pep Guardiolát –, és miután Robsont Louis van Gaal váltotta a kispadon, a holland szakember is igényt tartott Mourinho szolgálataira.

A törekvő portugál végül 2000-ben kapta meg első vezetőedzői megbízását, rögtön hazája legnagyobb klubjánál, a Benficánál. Pechjére az egyesületnél elnökválasztást tartottak, és az új presidente nem benne látta az ideális edzőt, így már decemberben kenyértörésre került sor. Fél évvel később a szerény Uniao de Leiria kispadjára ült le, a csapattal a negyedik helyen állt a bajnokságban az őszi idény végén, amikor az egyébként az ötödik helyen szerénykedő FC Porto egyszerűen kivásárolta.

Mourinho úgy érkezett meg a kék-fehérekhez, hogy kijelentette: az FC Porto a következő szezonban nemcsak bajnok lesz, de visszanyeri régi dicsfényét is. Neki lett igaza, hiszen 2003-ban a Porto nemcsak bajnok lett, de elhódította az UEFA-kupát is, rá egy évre megvédte bajnoki elsőségét, és megnyerte a Bajnokok Ligáját…

Mourinho tehát már a pályafutása elején felért a csúcsra, de még többre vágyott, így került 2004 nyarán a Chelsea-hez. Székfoglalójában a portugál mester leszögezte: „Kérem, ne nevezzenek arrogánsnak, de BL-győztesként, úgy vélem, különleges vagyok.” Ez utóbbi jelző angolul úgy hangzott, „special one”, ami aztán végigkísérte pályafutása során. Eleinte azért, mert tényleg legyőzhetetlennek tűnt: a Chelsea 2004 márciusa és a 2008 októbere között 86 mérkőzésen nem kapott ki hazai pályán a bajnokságban, és ebből 77 összecsapáson Mourinho vezette a csapatot – ez a mai napig rekord. Amikor 2007 szeptemberében váratlanul elhagyta a csapatot, már a Chelsea történetének legeredményesebb edzőjének számított, ugyanis három év alatt hat jelentős trófeát vitt a Stamford Bridge-re, igaz, hiába a három bajnoki elsőség (úgy, hogy a klub korábban csak egyszer, 1955-ben volt aranyérmes), az áhított BL-serleg nem került be a vitrinbe.

Féléves pihenőt követően következett az Internazionale, amely veretes története miatt ugyan sokkal nagyobb egyesületnek számított, mint a Chelsea, ám a jelene korántsem volt olyan dicsőséges, mint a múltja. Mou­rinho viszont ugyanazt a csodát vitte véghez, mint a Portónál: a nemzetközi porondon esélytelennek tartott milánóiakat ugyanis a második idényében Európa csúcsára juttatta, sőt, az olasz klubfutball történetének első mesterhármasát is elérte: a BL-diadal mellett megszerezte a Serie A scudettóját és az Olasz Kupát is elhódította. Nem mellesleg a portugál mester Ernst Happel és Ottmar Hitzfeld után a harmadik olyan szakvezető lett, aki két egyesülettel is megnyerte a legrangosabb európai klubtornát (a szűk elithez azóta csatlakozott Jupp Heynckes és Carlo Ancelotti is).

Úgy tűnt, Mourinho visszajutott a csúcsra, de ő megint csak új, még magasabb távlatot célzott meg, s 2010 nyarán elfoglalta a Real Madrid kispadját. „Ha nem edzed a Real Madridot, örökké hézagos lesz a pályafutásod” – indokolta döntését, csakhogy Spanyolországban egyáltalán nem volt könnyű az élete. 2011 tavaszán ugyan elhódította Király-kupát, a következő idényben pedig győzelmi, pont- és gólrekordokat döntögetve bajnok lett a Reallal, ám a sajtóval, a játékvezetőkkel, az ellenfelekkel, a szövetséggel, de néha a szurkolókkal és a játékosaival is harcban álló, és a BL-serleget nem szállító edző felett elkezdtek gyülekezni a felhők. Ennek megfelelően a következő idénye katasztrofálisan alakult (sem bajnoki cím, sem BL-győzelem), el is köszöntek tőle Madridban.

Mourinho néhány héttel később ismét szeretett Chelsea-jénél volt, de már nem tudta megismételni a nagy sikereit. 2014 áprilisában például elszenvedte az első hazai bajnoki vereségét a csapattal (a Sunderland ellen), az idényt csak a harmadik helyen zárta, a BL-ben pedig az elődöntőben vérzett el. A következő évben ugyan ismét a Premier League csúcsára vezette a londoniakat, de a dicsőség tiszavirág-életűnek bizonyult, a harmadik idényében ugyanis összeomlott a Chelsea, Mourinhót pedig decemberben menesztették.

Fél évvel később bombaként robbant a hír, amely szerint Mourinho a Manchester United menedzsere lesz, ám ahelyett, hogy visszavezette volna a Sir Alex Ferguson távozása óta egyre mélyebbre süllyedő klubot a dicsőség útjára, ugyanazt a viszályos közeget teremtette meg, amely a bukását okozta Madridban. A Uniteddel ugyan halmozta a kisebb trófeákat, de a bajnoki cím nem került közéjük, az Európa-liga-elsőség pedig tüneti kezelésnek bizonyult egy krónikus betegségre, ennek a csapatnak ugyanis egy polccal feljebb, a Bajnokok Ligájában kellett volna érvényesülnie. Nem véletlen hát, hogy a „vörös ördögök” is összezuhantak a harmadik Mourinho-évben, a szakvezetőt pedig 2018 decemberében elbocsátották.

Nem egészen egy évvel később nevezték ki a Tottenham élére, ám a londoniaknál még annyit sem tudott felmutatni, mint Manchesterben, és tizenhét hónap eredménytelenséget követően a White Hart Lane-ről is menesztették. Akkor már az volt az általános vélekedés, hogy Mourinho felett eljárt az idő, és egy ideje már nem is a siker motiválja, hanem a pénz, az idő előtti távozásért járó végkielégítés.

Csakhogy Mourinho nem hagyta magát, és két héttel később, 2021. május 4-én aláírt az AS Romához. A Serie A-ban ugyan nem tudott nagyot alkotni, és csak a hatodik helyig jutott a fővárosiakkal, ráadásul a jelentős európai klubok által lesajnált, új kontinentális tornán, az Európa-konferencialigában is voltak keserű estéi (6–1-es vereség a Bodo/Glimttől), de végül csak elvezette a döntőig csapatát, és ha már ott volt, el is hódította a trófeát. A Roma tizenegy év után nyert ismét serleget, Mourinho pedig Udo Lattek és Giovanni Trapattoni után a harmadik edző lett, aki három különböző európai klubtornán is diadalmaskodott. Nem mellesleg ő az egyetlen szakvezető, aki az eddigi összes kontinentális fináléját megnyerte (nem számítva az európai Szuperkupát).

Kérdés, hogy mindezzel helyrebillent-e a hatvanéves tréner renoméja, és visszajut-e még oda, ahová istenigazából tartozik: a kontinens csúcsára.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)