Népsport: Mészáros „Dodó” kispesti fradista volt

Alighogy feltűnt Pesterzsébeten a helyi MTK-ban, szinte máris vitték, 18 esztendősen igazolt Kispestre, s azonnal a kezdőcsapatban kapott helyet Mészáros József, „a” Dodó. Az NB I-ben 1941. augusztus 20-án mutatkozott be, a Gamma 3:2-re legyőzte a Kispestet 0:2-ről fordítva, csapata mindkét gólját ő lőtte, egyet kapásból, egyet tizenegyesből. „Nincs igazi bátor, gyors, áttörő, jól lövő középcsatárunk. (…) Mészáros biztató ígéret” – írta a Nemzeti Sport.

A bajnokság háború miatti félbeszakításáig (1944 ősze) 96 mérkőzésen játszott, s az újrakezdés után is hozta a korábbi színvonalat. Rendre úgy emlegették, hogy méltó a válogatottságra, ezzel együtt egyetlenegyszer játszhatott a csapatban, 1948. június 6-án, Gallowich Tibor kapitányként utolsó meccsén ő volt center Deák Ferenc sérülése miatt.

A románokat 9:0-ra intéztük el, Mészáros enyhén szólva is bizonyított. Hogy Puskás Ferenc remek passza után belőtte a ziccerét, természetes, ám amit az első magyar gólnál (30. perc) művelt – emlékezetes: „Kocsis lövése (…) visszapattan, (…) Mészáros a kapunak háttal állva kapja a labdát és hanyatt vetődve, remek ollózással küldi öt méterről a kapu közepén a léc alá.”

Ezek után valós a Népsport dicsérete: „Mészáros nagyszerűen bevált. Igazi észközépcsatár. Labdáinak szeme van, sok helyzetet készített elő. Állandóan mozgott és ezáltal a kullancs sem tudta őt lefogni. A kapura is veszélyes volt.”

Mégsem volt többet válogatott, a B-csapatban sokszor játszott (jól), ám ennyi. A Kispestnél ugyanakkor nehezítette a helyzetét, hogy nem lehetett balösszekötő – Puskásé volt a hely. Neki pedig szintén feküdt a poszt, nem volt kenyere, hogy centerként folyamatosan megütközzön a védőkkel. Így aztán nem volt váratlan a hír 1948 nyarán: „Mészáros, a kispestiek válogatott középcsatára pedig a Ferencvárosba tart.”

Az átigazolásnak voltak előzményei. Mészáros kölcsönjátékosként ott volt a Fradi 1947-es mexikói túráján (Puskással és az újpesti Szusza Ferenccel együtt), Kispesten pedig Puskás és Bozsik József pénzét szívesebben gazdálkodták ki, mint az övét. A Fradiból ráadásul Sárosi György dr. elment, elmehetett Olaszországba, a helyére hívta Lyka Antal edző.

„Mészáros megszerzése nagyjelentőségű a Ferencváros szempontjából, Mészáros a magyar labdarúgás egyik nagy értéke. (…) Óriási technikával és nagy játékintelligenciával rendelkezik. Gyors, jól lő mindkét lábbal s kitűnően fejel a mezőnyben. (…) Nagy munkabírású labdarúgó. Kisebb kihagyásokkal végigjátssza a kilencven percet, csak az a hibája, hogy nem tud fogcsikorgatva küzdeni. (…) Nem volt igazi korszerű középcsatár. Nem bírta idegekkel a kullanccsal való közelharcot, összekötőben a játékos sokkal több levegőhöz jut, ezért ez a hely sokkal megfelelőbb Mészáros számára” – jellemezte klubváltáskor a Népsport, ő pedig minden szempontból otthonra lelt az Üllői úton.

Első idényében (1948–1949) bajnok lett a csapattal, s jól is futballozott. „Ha a Kocsis-Deák-Mészáros hármasnak jól megy a játék, akkor nincs sok esélye”az ellenfélnek a Fradi ellen, amelyben „Mészáros tanári módra épít és irányít. Aranyélete van a szélsőnek mellette” – tudjuk meg a Népsportból.

Amikor a Bp. Honvédot összetrombitálták (1950), Budai László és Kocsis mellett őt is vitte volna az alakuló sztárcsapat, de nem ment. Maradt a Fradiban, ahol 1954. április 15-én a Dorogon elveszített (1:2) mérkőzésen játszott utoljára az NB I-ben. A forradalom után (1957) ott volt az Ausztráliában túrázó csapatban, ám csak elvétve játszott, a legtöbbször csereként. A Labdarúgás című folyóirat kísérletet tett arra, hogy összeállítsa minden idők legjobb magyar tizenegyét, a lap szerint a balösszekötők között az 1945 és 1956 közötti időszakban ő a második – Puskás mögött.

Ekkor már edző volt, a Fradi serdülőit, ifijeit pátyolgatta, hogy aztán 1961 nyarán övé legyen a nagyok kispadja. Egy Csepel elleni döntetlennel (1:1) mutatkozott be, Albert Flórián sérült volt, így játszhatott először az NB I-ben a 16 esztendős Varga Zoltán, aki bevallottan a kedvence volt, nem hiába volt „kis Dodó” az öltözői beceneve. Roppant sikeres volt az Üllői úton, négy idényben volt parancsnok, s a Fradi mind a négyszer dobogón végzett – kétszer bajnokcsapatként. Először 1963-ban, 14 esztendő (1949) után, Mészáros akkor játékosként, ezúttal edzőként érte el a sikert.

Miközben ezrek skandálták a rigmust, hogy „Fasza gyerek Kádár János, bajnok lett a Ferencváros”, s erős rendőri készültség várta a pályaudvaron a salgótarjáni győzelem (2:1) után beérkező, bajnokságot ünneplő szurkolók vonatát, a lapok visszafogottan értékelték a bajnoki címet s Mészárost. A Népsport azt emelte ki, hogy a kulcs Orosz Pál hátravonása és a jobbszárny (Varga mellett Kökény József vagy Fenyvesi II József játszott) átalakítása volt, de a legfontosabb: „Bátran és következetesen kiállt elvei mellett olyankor is, amikor módszerei a játékosok körében nem találtak helyeslésre.”

A következő bajnoki cím éve 1964, amikor úgy végzett az élen a Fradi, hogy Albert „Flóri” tíz, Rákosi Gyula pedig hat mérkőzésen nem játszhatott sérülés miatt, viszont a helyükre beállított fiatalok, Juhász István, Rátkai László és a már törzstag Varga elbírták a terhet.

A következő esztendőben (1965) nincs bajnoki cím, ám a legfontosabb: a Fradi megnyerte a Vásárvárosok Kupáját (VVK). Drámai körülmények között. A Manchester United elleni elődöntőn három meccsel (2:3, 1:0, 2:1) jutott túl, a Juventus elleni fináléban pedig vállalta, hogy csak egy mérkőzés döntsön – Torinóban. Merthogy sietni kellett New Yorkba a nemzetközi tornára. Képzelhető, mit kaptak volna a klubvezetők, ha nem járnak sikerrel, ám nyert a társaság (1:0), így a Fradi az egyetlen csapatunk, Mészáros „Dodó” pedig az egyetlen edző, aki európai kupagyőzelmet ünnepelhetett.

Rá jellemzően ragaszkodott hozzá, hogy a New York-i útra elvihessék Dalnoki Jenőt és Vilezsál Oszkárt. „Úgy hiszem, mindkettő megérdemli ezt a jutalmat most, amikor játékos-pályafutásuk vége előtt állnak” – így „Dodó” az indulás előtt, aligha sejtve, hogy ez az utolsó útja a csapattal, a hazaérkezés után Tátrai Sándort ültetik le a helyére.

Pedig így történt. Az okokról nem lehet biztosat tudni, mondják, hogy a játékosok mégsem fogadták el annyira a következetességét, s azt is, hogy a New York-i tornán „elszámolási” vitába keveredett a vezetőkkel, s hallani lehetett, hogy több kiló Fradi-jelvényt adott el az amerikai magyaroknak darabonként öt dollárért, s nem volt hajlandó osztozni a többiekkel. Megjegyzendő: miért risztelt volna, ha a jelvényeket a saját pénzén vette itthon – mint mesélte.

Negyvenkét esztendős volt ekkor. Még benn tartotta a Salgótarjánt, volt szövetségi edző az MLSZ-ben, Győrben ellene játszottak a futballisták némi vezetői segítséggel, Kispestre visszatérve (élete végéig a kerületben lakott) dobogóhoz segítette a Bp. Honvédot. De ha tehette, ott volt a Fradi meccsein. Ahová szintén visszatért, előbb szakosztályvezetőként, majd a baráti kör elnökeként. Nem volt teljesen egészséges, érszűkület miatt az egyik lábát amputálták (1983), de nem omlott össze.

Kedvencének, a már edzőként a Fradiba visszatérő Varga Zoltánnak drukkolt az Üllői úton 1997. április 16-án, a csapat 2–0-ra vezetett a Videoton ellen (a vége: 2–2), amikor rosszul lett, elvesztette az eszméletét, lefordult a székről. Agyvérzés. Már nem tért magához, öt nappal később elhunyt.

Remek futballista, nagy edző volt, kedves ember, persze hogy róla is kevésbé emlékezik meg az utókor, mint megérdemelné.