Utód nélkül – L. Pap István publicisztikája

Ha nincs Pep Guardiola, Bastian Schweinsteiger aligha költözik Manchesterbe és főleg Chicagóba, ellenben az Allianz Arenában jelenti be, hogy immár klubszinten is vége, visszavonultatják 31-es mezét, és elfoglal egy szerény helyet a Bayernt irányító testületek egyikében. Ám a szőke középpályás így is egy polcon van Maldinivel, Tottival, Giggsszel, Gerrarddal, Puyollal, Xavival vagy Zanettivel, a klubhűség szívet-lelket gyönyörködtető, ám sajnos kihalófélben lévő példáival.

Schweinsteiger persze 2015-ös müncheni távozásakor is éppen olyan úriember volt, mint pályafutása során mindig, egyetlen rossz szóval sem illette a kopasz katalánt, aki a Heynckes-féle világverő Bayern szisztematikus szétporlasztásának soros állomásaként Mandzukic, Luiz Gustavo és Kroos után ekkor épp tőle kívánt megszabadulni. „Schweinsteiger állapota immár három éve folyamatosan romlik” – ágyazott meg Guardiola Basti döntésének, amely végül korábbi mestere, Louis van Gaal manchesteri csapatához vezette.

Apropó, Guardiola és Van Gaal. Keveseknek van akkora élményben részük, hogy a XXI. század legnagyobb klubedzői irányításával futballozhassanak, Schweinsteigernek ez is megadatott. Az ügyes bajor kissrác Ottmar Hitzfeld keze alatt vált első osztályú játékossá, később Van Gaalból, Jupp Heynckesből, Guardiolából és José Mourinhóból is kapott – az utóbbi kettőt leszámítva mindenki áradozott nem csupán labdarúgótudásáról, hanem intelligenciájáról és mentális erejéről is.
Az osztrák határ mellett, egy Kolbermoor nevű kisvárosban született hívő római katolikus családban – ahhoz képest, hogy húszezren sem lakják, a városka nemcsak 1984-ben Schweinit, hanem 33 évvel korábban, 1951-ben egy másik német világbajnok legendát, Paul Breitnert is adta a futballnak. Eleinte remekül síelt is (legjobb gyerekkori barátja a későbbi világbajnok Felix Neureuther), a középiskolában pedig 183 centije dacára elsőrangúan kosarazott, mégis kikötött a futballnál. Gyors és nyílegyenes út vezetett Bajorország csillagához, a Bayern Münchenhez, ahol eleinte balhátvédként (!) számítottak rá, majd ő is átment a labdarúgók klasszikus posztfejlődésén: villámgyors, jól cselező szélső lett, ebből belső támadó, majd Van Gaal csodás meglátása révén védekező középpályás, „sechser”, azaz 6-os (ebbéli minőségében kétségtelenül a világ egyik legjobbja), Chicagóban pedig bőven túl a harmincon a háromvédős felállás közepén, centerhalfként oktatta az MLS közepes nívójú csatárait.

Ha ma lenne fiatal, alsó hangon 100 millió eurót kóstálna, de 31 évesen már kilencmillióért mehetett Manchesterbe, onnan pedig ingyen Chicagóba. Az edzők álma volt, Hitzfeld a legokosabb futballistának nevezte, Heynckes pedig azt emelte ki, hogy senkibe sem szorult olyan éleslátás a pályán, mint belé, és 2013-ban, a Ba-yern triplázása után őszintén javasolta őt az Aranylabda nyertesének.

Mindig megharcolt a helyéért. A Bayernben Felix Magath alatt küzdötte vissza magát a kezdőbe, a válogatottban pedig Joachim Löw két nagy tornán, a 2008-as Eb-n és a 2014-es vb-n a kispadon kezdette, ám menet közben rájött, hogy Schweinire szükség van, és az előbbin egy ezüst, az utóbbin a német futball negyedik világbajnoki címe lett a jutalma. Mourinho a Manchester United tartalékjai közé is letette, de onnan is visszaverekedte magát a kezdőbe, nem ismert vesztett helyzetet. Elég, ha a brazíliai vb döntőjére gondolunk, amelyen legalább két, már korábban besárguló ideges argentint kellett volna kiállítani róla, a meccs második felében ingázott a hordágy és a gyep között, miközben jó szokásához híven levette Messit a pályáról, amint azt korábban a válogatottban (2010) és a Bayernben (2013) is nemegyszer megtette.

Nem véletlenül mondta róla még a 2014-es vb-döntő estéjén a korábbi norvég válogatott exbrémai Jan Age Fjörtoft, hogy „Bastian Schweinsteiger ezen az estén maga volt Németország...” És tényleg, két vb-bronz és egy elveszített Eb-döntő után Rióban ugyanúgy megragadta az utolsó esélyt, mint nagy kortársai közül Philipp Lahm, Per Mertesacker, Lukas Podolski vagy a náluk is idősebb Miroslav Klose, és az sem véletlen, hogy a lefújás után ők öten egymásba kapaszkodva ünnepeltek a Maracana gyepén.

Ők maradtak a 2006-os nagy német futballfeltámadás generációjából, azok közül, akik miatt hirtelen, hatvan év után felemelte a fekete-piros-sárga zászlót az eleinte okkal, később ok nélkül sokat gyalázott nemzet. Nem kis zavart előidézve ezzel az erőben, hiszen hülye publicisták ijedt soraival volt tele a német sajtó, hogy most aztán itt a világ vége, feltámad még a nácizmus is, holott csak Schweinsteigeréknek sikerült ismét hitet adniuk az övéiknek.

Négy év múlva bezzeg mindenki elájult a gyönyörűségtől, hogy a multi-kulti németek milyen csodásan futballoznak, még az opolei német Klosét is lelengyelezték (lex Bölöni, ugye), csak hogy igazuk legyen, pedig tulajdonképpen csak annyi történt, hogy az egyaránt Németországban született Mesut Özil és Sami Khedira elérte a felnőttkort. A 2014-es döntőben pályára lépő 14 német világbajnok szülei közül mindössze Jérome Boateng ghánai édesapja és Özil két gelsenkircheni születésű török felmenője nem volt német származású.

Bastian Schweinsteigert vélhetően ez a téma sohasem érdekelte, más kérdés, hogy amikor 2015-ben a kínai játékgyártó Dragon in Dreams egy rá kísértetiesen emlékeztető Wehrmacht-katonát dobott piacra, ráadásul Bastian néven, azonnal perelt, és a kínaiak a figurát le is vetették a polcokról. 2015-ös válogatottbeli távozásával nem csupán egy embert vesztett el a Nationalelf, hanem azt a vezért is, amelyik olyan nagyon hiányzott 2018-ban Oroszországban – vele aligha esik ki a csapat szégyenszemre a csoportkörben, az ő győztes mentalitása hiányzott a legjobban, utódja nem akadt, ezt a habitust lassan tényleg kiöli a németekből a történelem.

Első válogatottságát éppen ellenünk ünnepelte... volna, ha Torghelle Sanyi nem rúg kettőt 2004-ben Kaiserslauternben Oliver Kahnnak. Ezen a meccsen mutatkozott be Schweini kebelbarátja, Lukas Podolski is, akivel 2006-ban a vidám oldalát adták a németek hazai vb-meneteléséről készült, Sommermärchen (Nyári mese) című, lélekemelően nagyszerű mozifilmnek. Végleges búcsúja sem nélkülözi a magyar szálat, hiszen a Chicago Fire-ben Nikolics Nemanja is a csapattársa volt. Mindketten ott voltak azon a tavaly nyári müncheni gálamérkőzésen, amelyen a Bayern 4–0-ra megverte a Fire-t, Schweini egy félidőt itt, egyet ott játszott, még gólt is szerzett, és utoljára mondatta be az Allianzban a hangosbemondóval, hogy 31-esben Bastian... és felelt rá teli torokból a hálás lelátó, hogy „Fußballgott” (azaz Futballisten) Schweinsteiger. A zentai születésű csatárral ráadásul értelemszerűen a pályán kívül is kiválóan megértették egymást, ha már Frau Schweinsteiger nem más, mint a csodaszép exvilágelső szerb teniszező, Ana Ivanovics. Akivel úgy élnek, mint a galambok – elvadult világunkban éppúgy öröm rájuk nézni, mint Steffi Grafra és Andre Agassira vagy éppen Gerard Piquére és Shakirára.

Schweini már Ana előtt sem adta sokkal alább, Münchenben a gyönyörű modell, Sarah Brandner volt hét évig a barátnője, aztán jött Ana. És vele tavaly és idén a két ifjú Schweinsteiger. Talán majd a futballpályán is látjuk őket, ha már a papától ilyen hirtelen el kellett búcsúznunk.

Auf Wiedersehen, Basti! Vár a Bayern.