Sárcipő és vacsora – Malonyai Péter publicisztikája

Olyan ez a modern világunk, hogy meglehetősen sok információ jut el hozzám, amely nem feltétlenül rám tartozik. Magánügy. Mostanában tudtam meg például, hogy a Bayern klassziskapusa egy nála 15 esztendővel fiatalabb kézilabdázóba szerelmes. Manuel Neuer 34 esztendős, Anika Bissell 19, a férfi a szívére hallgatva elhagyta a feleségét, a frigy nem egészen három évet élt.

Hétköznapi eset, még ha nem is feltétlenül követendő, hír azért lehetett belőle, mert Neuer az Neuer, ezt írnom sem kell. Azt már inkább – meglehet, egyedül vagyok a véleményemmel –, hogy semmi közöm hozzá. Engem a klasszis a pályán érdekel. Még úgy is, hogy sportolója válogatja, jócskán van, aki örömmel és lelkesen osztja meg a legintimebb pillanatait is, az exhibicionizmusnak nincs határa, meg aztán ez az ő dolga.

Azt, hogy jó-e vagy rossz ez az új, állítólag roppant korszerű módi, döntse el mindenki saját maga, mindenesetre nyilván arról van szó, hogy mostanság nem csupán a sportolói oldal érdemel nyilvánosságot, hanem a sztárlét is.

Mondhatni: sőt.

Az már érdekesebb, noha szintén magánügy, hogy a kanadai teniszező, Eugenie Bouchard a nyilvánossággal megosztva jótékonykodott, tendert írt ki arra, hogy egy mélyen a zsebébe nyúló férfival vacsorázzon, sőt meghívja egy versenyére is. A híradásokból nem derül ki, hogy egészen pontosan kit, mit is támogat Bouchard (a hírek „étkeztetésről” szólnak, ez így eléggé homályos), a lényeg, a szándék nemes volta mellett az, hogy 85 ezer dollár lett a licit vége.

Bevallom, a jótékonykodásnál nálam az a nyerő, aki titokban tartja milliókat érő gesztusait, de azért a méregdrága vacsora még mindig érdemesebb a közzétételre, mint Neuer érzelmei. Ja, és mielőtt elfelejtem, Bouchard jelenleg 332. a ranglistán (volt már 6. is), így lépése nagyobb érdeklődésre tarthatott számot, mint egy-egy 1:6, 1:6.

Nagy utat tett meg a sport és a közvélemény a mai „Mindegy mit, csak beszéljenek rólam” jelszó diadaláig, de azért akad példa a múltban is háttérinformációk közzétételére, persze a kor erkölcsinek, szokásainak megfelelően.

Száz esztendeje például a MAC futballcsapatának müncheni súlyos veresége (1:7) után az azóta is divatos magyarázkodás (utazási fáradalmak, hőség) után a Sporthírlap hozzáteszi: „Kuriózumképpen említjük meg, hogy a csapat számára citromot a városból kellett hozatni autón, s a müncheniek semmi figyelmet sem tanúsítottak magyar vendégeikkel szemben.” Ugyanebből a számból kiderül még, hogy „az OTK derék csapata” vasárnapi győzelme után különleges jutalomban részesült, egy rend felszerelést vett neki az elnök, de témánkhoz tartozóbb, hogy súlyos baleset érte az URAK legjobb játékosát, Guttman Sándor balszélsőt. Fegyvere tisztogatás közben elsült, és súlyosan megsebesítette. (Azt csak a tények kedvéért, hogy Guttmann a BAK játékosa volt.)

A profi futball megjelenése (1926) után már több a hír a háttérről, a magánéletről persze csak annyi, amennyit a jó modor elvisel. A Fradi-vezér Szigeti Imre felesége („Egyszerű háziruhában van, hullámos hajú, nyílt tekintetű fiatalasszony”) például 1928-ban érdekes a Nemzeti Sportnak. Szigetiné pedig miközben szabadkozik („Igazán nem szeretnék szerepelni...”), lassan-lassan beavatja az újságírót a családi viszonyokba. Ízléssel, hiszen a két fiáról beszél, az uráról, hogy mennyire mindene a Ferencváros, és hogy azért hízik, mert szereti a vajat.

Szigetiné azért (is) érdekes, mert ott van minden Fradi-meccsen, szenvedélyes drukker. Amikor nem ment a csapatnak, nagyon megviselte („Az orvos meg is állapított egy kis szívidegességet”), azt pedig határozottan állítja, hogy a közönség nem értékeli Szedlacsik balösszekötőt, mert nem trükközik, hanem intelligensen játszik. Ahogy a színháznál Varsányi Irént, pedig ő nagyobb művésznő, mint... És nem mond nevet.

Az újpesti tulajdonos, Aschner Lipót felesége is népszerű akkoriban, „Ilyen nagyságos asszonya nincs senkinek!” – mondja Langfelder ügyvezető, ám Aschnernéről, a családról szinte semmi sem derül ki, az viszont ige, hogy rendszeresen teára hívja meg a játékosokat, akik hatalmas rózsacsokorral érkeztek, és „a teadélutánon végig nagyszerű és kedélyes hangulat uralkodott”.

Az emberek persze kíváncsiak voltak intimitásokra, de – ismétlem – az illendőség határain belül. Aligha véletlen, hogy a Színházi Élet is közölt meccstudósításokat, benne olyanok, mint 1938 őszén, egy esős, sáros meccs után: „A legszebb esernyője Aschner Lipótnénak volt... A legelegánsabb gumiköpenyben dr. Tóth Lajosnét, a Ferencváros titkárának feleségét láttuk. Gumiköpenykölteménye volt Bingerth Jánosnak, a Hunnia igazgatójának. A legelegánsabb sárcipőt Beszterczey-Jacobi Roland miniszteri tanácsoson fedeztük fel. Nem volt esernyője, nem volt gumiköpenye és nem volt sárcipője Muráti Lilinek...”

Az is a harmincas évek bulvárja, hogy a Bocskai–Ferencváros Magyar Kupa-elődöntőn (2:0) a debreceni illetőségű Miss Hungáriáé, azaz Szaplonczay Éváé a kezdőrúgás. Rózsacsokrot kapott a páholyban, majd a pályán is Keviczky Rezső Bocskai-fedezettől, majd „a szépség bajnoknője bal lábbal alaposan belerúg a labdába, jó messze elszáll a labda”. Utána elárulja, hogy noha meccsen először van életében, de a leánynevelő intézetben mindig fociztak a lányokkal – szivaccsal.

A negyvenes években futballberkekből szivárgott ki némi pluszinformáció. Például az Üllői útról, ahol Jakab László centert azért tették átadólistára, mert kiderült, hogy a Törekvés elleni bajnoki (6:0) előtt „péntek estétől szombat délelőtt 10 óráig együtt szórakozott Polgárral az egyik budai vendéglőben”, amiért a klubja átadólistára tette. Azzal védekezett, hogy igaz a hír, de egy kortyot sem ivott, mert kötötte a fogadalma. Polgár Gyulával (világbajnoki ezüstérmes 1938-ban) senki sem foglalkozott (tekintély), ám aztán Jakab is maradt a Fradiban.

Más világ, más szelek az ötvenes éveké. Magától értetődő volt például, hogy Berlinből, a Szabad Német Ifjúság nagy békeünnepségéről hazatérő magyar sportolók „lelkes szavakkal nyilatkoztak a szovjet sport kiváló képviselőiről, akikkel kint találkoztak, s akiktől ez alkalommal is igen sokat tanultak”. Az úszó Tumpek György külön kiemelte, hogy élete legnagyobb élménye Leonyid Meskovval való összecsapása (az eredményt nem közli a Népsport), sokat tanult tőle. Ennyi, pedig az ekkor már 34 esztendős Meskov mai szemmel nézve is megérdemelte volna a figyelmet, hiszen ott volt Leningrád védői között a világháborúban, átúszva a Luga folyót mentette meg meglőtt társát, őt is eltalálták, félő volt, hogy béna marad a jobb keze, ám hihetetlen akarattal újra úszó lett, sőt olimpikon. De hát akkoriban a jelszavak fontosabbak voltak a tartalomnál.

A hatvanas-hetvenes években főként a holt szezonban árultak el magukról egy-két apróságot a futballisták, 1969-ben például a pécsi edző, Kovács Imre építkezik („Nekem ez a kikapcsolódás”), de azért esténként leül egy sörre szomszédjával, Botár Zoltán doktorral, a válogatott orvosával. A jellemző viszont az, amit a Népsport hozzátesz ahhoz az írásához (1970), amelyben a Fradi-centerhalf, Páncsics Miklós klasszisát dicséri: „Olykor fel is merül az újságíróban: nem újabb sztárolást csinálunk-e? Vagyis olyasmit, ami könnyen fejébe száll az embernek, és ami már oly sokszor hullócsillagot formált a sztárrá kikiáltottból.”

Azóta eltelt ötven esztendő, s igencsak más lett a módi. Ez van. Miközben most sem teljesek az információk, én például arra lennék kíváncsi, hogy Eugenie Bouchard és a jótékony úr vacsorája után – ki fizet?