Az őszinteség ereje – Moncz Attila publicisztikája

Ha egy Bundesligával kapcsolatos cikk arra a felütésre épít, hogy „Kérjük, ne hagyja abba, Nagelsmann!”, akkor a német élvonal kiegyensúlyozottságáért aggódók a fejükhöz kaphatnak, és arra gondolhatnak, valaki a győzelmi széria folytatására, a Bayern München sorozatban 11. bajnoki címének begyűjtésére buzdítja a szakvezetőt. A rámenősebbek pedig egyből írhatnák a petíciót az elfogult zsurnaliszta munkaadójának, hogy nem kellene ilyen alakokat foglalkoztatni, mert hol van a kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekvés, a pártoskodás nélküli véleményformálás és a többi, és a többi, aláírásként meg ott szerepelne a „Mi, Dortmund-szurkolók”, a „Mi, RB Leipzig-szurkolók”, még akkor is, ha ez csak egy-egy ember véleménye. De főleg a közösségi média arctalan világában ez is elfér, az olykor értelmetlen „píszískedés” pedig odáig vezethet, hogy egyre kevesebben merik vállalni adott esetben sarkos – de saját! – véleményüket, inkább belevágnak a biztonsági játékba, az „idegenben jó az iksz” hülyeségébe, és csak olyasmit hajlandók mondani, amiből nem lehet bajuk.

Mindegy, hogy azzal megfelelően szolgálják-e ki a közönséget vagy sem, a lényeg, hogy mondtak valamit, amivel senkinek az érdekeit sem sértették meg, őket pedig nem bánthatják emiatt.
Persze, előfordulhatnak képességbeli problémák (emlékszem, volt olyan menedzser, aki azt magyarázta nekem, „...oké, a sportolómmal akarsz interjút készíteni, tedd fel nekem a kérdést, majd én megmondom, mit szeretne rá válaszolni, mindenkinek jobb lesz úgy. Neked főleg, mert így megérted...”), meg aztán a versenyzők egy részére ráférne legalább az alapfokú kommunikációs tanfolyam, de a fő gondom azzal van, hogy miért akarják kiirtani az őszinteséget a világból. Miért nem lehet nevükön nevezni a dolgokat, miért kell a rossz mérkőzés helyett mondjuk a „küzdelmes meccs volt” kifejezést használni, amikor tényleg büntetés volt akár csak végignézni is...? És lehetne sorolni a hasonló paneleket még jó ideig.

Miközben mennyivel jobb azt hallani, amit Martin Kaymer, a golfozók egykori világelsője a tartós rossz formájára vonatkozó kérdésre felelt: „Kevesebbet edzettem, ez ennyire egyszerű.” Érthető, őszinte indok, nem kell és nem is lehet belemagyarázni semmit, ráadásul a német játékos hitele sem szenved csorbát. De lehetne citálni Serena Williamst is, aki a US Openen egy alkalommal 23.30-kor fejezte be a meccsét, s a pályaszéli interjúban megkérdezték tőle, mi az oka annak, hogy nem látták mosolyogni, így talán nem is örült a győzelmének, mire minden idők (egyik) legjobb teniszezője profán választ adott: „Normális esetben már nem itt kellene lennem, hanem az ágyamban. Reggel korán kezdődik az edzés.” Nem egy, nem két játékos húzta volna elő a fáradtság „kártyát”, esetleg az „ennek a sikernek még le kell ülepednie bennem, majd holnap tudom igazán értékelni” mondatot. Miközben Serena szavai visznek mindent, ráadásul egészen biztosan őszinték voltak.

Az ilyenek láttán-hallatán nem értem azt – és ez adja a fent idézett cikk apropóját –, hogy Nagelsmannt miért kell pellengérre állítani azon véleménye miatt, hogy „Harry Kane remek és drága játékos”. Nem azt mondta, hogy meg akarja venni a Bayern, nem azt, hogy licitál rá, viszont még Antonio Contét, a Tottenham menedzserét is fel kellett hívnia, hogy elnézést kérjen. Vagy miért baj az, hogy a Lewandowski-transzfer kapcsán azt fejtegeti, „...a Barcelona a világ egyetlen olyan klubja, amelynek nincs pénze, de azt vesz meg, akit akar. Valahol komikus, valahol őrült.” Amikor ez elhangzott, a Barca adóssága vastagon egymilliárd euró felett volt, most a pénzügyi bűvészkedés hatására lehet, csak 500 millió (aki pontosan tudja, tegye fel a kezét!), tehát egy gazdasági alapon, szabályosan működő pénzügyi világból ezt talán joggal lehet lyukas zsebnek látni. Egy remek svádájú futballistát már elveszített a német futballvilág, a szakértőként dolgozó Mehmet Scholl sokkal visszafogottabb lett, miután többek között azért is támadták, mert a születendő gyermeke nemével kapcsolatban a „Nekem mindegy, csak egészséges legyen!” mondat után az „er” személyes névmást használta, ami a német nyelvben a hímnemre utal. Hogy legalább a kislányra vonatkozó „sie” szócskát is utána kellett volna tennie.

Neki már megtelt ezzel a hócipője, Nagelsmann egyelőre bírja a sarkos és őszinte véleménynyilvánítást. Bár kíváncsi lennék, mit kapna ma azért, amit a Hoffenheim edzőjeként mondott, midőn Niklas Süle és Sebastian Rudy elhagyta a csapatot. „Néha a parasztnak is meg kell válnia a disznóitól és a teheneitől” – jelentette ki akkor. Össz­népi röhögés volt a jutalma, de az egyik német publicista a minap jegyezte meg pikírten ezzel kapcsolatban, hogy 2022-ben emiatt a vegetáriánusok szövetsége, illetve néhány parlamenti képviselő már tiltakozna, de lehet, tüntetést is szervezne. Ha már egyszer a tűzoltókhoz el kellett mennie Canossa-járásra, mert azt találta felelni a „Mi motiválja a játékosait a következő mérkőzéseken a biztos bajnoki cím birtokában?” kérdésre, hogy „Mi azért nem a dél-giesingi önkéntes tűzoltóegyletnél vagyunk, hanem az FC Bayernnél”. A jelenleg ott dolgozók inkább nevettek egy sort azon, hogy bekerültek a történelem fősodrába, de a tiszteletbeli tagok többsége megsértődött, így a trénernek áprilisban személyesen kellett elmennie hozzájuk bocsánatot kérni, illetve „kismilliószor” elmondani, mennyire fontos az ő munkájuk.

Kimondja, amit gondol, nem számol a veszteségekkel, csak a mai világunkban egyre gyakrabban talál olyanokat, akiket ez idegesít. Így simán benne van, hogy hirtelen majd abbahagyja, és nem a show-biznisz részének tekinti a labdarúgást, nem a szórakoztatás lesz a célja, hanem a mindenkinek megfelelni vágyás, ami meg a sablonok világába vezet. Csak annak meg mi értelme van, ha az újságíró nem csupán a kérdéseket tudja feltenni, de a rájuk adandó „helyes” válaszokat is hajszálpontosan leírja előre, illetve az olvasó olvasás nélkül is el tudja mondani egy interjú tartalmát. Ha az adott „nyelvet” nem értők a humor esetében elkezdik a hibákat keresni (márpedig nem egy és nem két helyen ez már iparági szinten megy), akkor elveszhet minden.

Akkor majd jönnek az olyan publicisztikák, amelyekben az Andreas Möller hajdani bonmot-ját („Mindegy, hogy Milánó vagy Madrid – a lényeg, hogy Olaszország!”) felhasználó korunkbeli futballistát kipécéznek, mondván, mekkora beszűkült agyú tahó (illetve úgy általában a labdarúgók egésze), még az országokat sem tudja megkülönböztetni egymástól. De megkapta ugyanezt Nagels­mann is, akit arról faggattak, miért nem iszik alkoholt egy buliban a Bayern Campusban, mire így válaszolt: „Az edzőtáborban nincs forralt bor és snapsz, mert még haza kell vezetnem az autómat. Otthon viszont mindkettő van a hűtőmben.” A közösségi média meg atomjaira szedte, mondván, miképp lehet annyira buta, hogy nem tudja, a forralt bort tilos hűtőben tartani. Ja, bajorként fogalma sincs róla, tényleg... De már várom, mikor veszik elő újra azért, mert az edző és a klub kapcsolatát öt éve a párkapcsolattal vetette össze: „Ez éppen olyan, mint egy szerelmi kapcsolat. Van egy partnered, és azt gondolod, ez a legjobb, ami történhet veled. Fél év után meg azt mondod, úristen, hogy mondhattam ekkora ökörséget?!”

Nekem, bevallom, nagyon sok geg hiányozna. Meg az olyan őszinteségi rohamok is, mint amilyet Brian Flores, a Miami Dolphins egykori edzője kapott, amikor a tulajdonos Stephen Ross közölte vele, el kell veszíteniük a meccseket, hogy a csapat a lehető legjobb helyen választhasson a játékosbörzén. Flores inkább az állását áldozta fel, mint a szakmai hitelét. Nem volt hajlandó szándékosan veszíteni. A kommunikáció terén Gregg Popovich, a San Antonio Spurs „gyilkos nyelvű” vezetőedzője fogalmazta meg talán a legjobban azt a hitvallást, amit érdemes lenne követni: „Próbálok olyan őszinte lenni a játékosokkal és a médiával, amennyire csak tudok. Szerintem nem működik, ha füstöt fújunk a srácokra, és megpróbáljuk manipulálni, esetleg rávenni őket, hogy ezt, azt vagy amazt higgyék. Emlékezned kell arra, mit mondtál valakinek a múlt héten. Légy hű magadhoz, másképp nem működik.”

A véresen komoly versenysportba kell egy kis humor és őszinteség.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!