A bunda örök – Moncz Attila publicisztikája

Az, hogy egyetlen rossz mérkőzés, illetve egyetlen rossz döntés is simán tönkretehet nagy ívű játékvezetői pályafutást, mi, magyarok 1997 novemberében egészen közelről láthattuk. A kilencvenes évek egyetlen, a nemzetközi futballelitben tartósan jegyzett magyar képviselője, Puhl Sándor akkor vezette a Feyenoord–Manchester United Bajnokok Ligája-csoportmérkőzést a De Kuipben. Túl egy világbajnoki, illetve néhány hónappal korábbról egy BL-döntőn, sima rutinfeladatnak is lehetett volna minősíteni az esetet. Már ha az agysejtjeit éppen szabadságra engedő Paul Bosvelt nem érzi szükségét annak, hogy hátulról szétrúgja Denis Irwint, ezt pedig Puhl még csak sárga lappal se büntesse. Akkoriban videobíró ugyebár még sehol sem volt, a felvételeket viszont később lehetett mutogatni, hogy tessék, ezt nem vette észre a nagy sztár, itt az ideje példát statuálni és elmeszelni, de legalábbis elfelejteni. Ez sajnos megtörtént, attól kezdve Puhl már nem kapott a kvalitásaihoz méltó feladatot, igaz, legalább a nemzetközi búcsúmérkőzésének résztvevői (Olaszország és Anglia) illettek az ő veretes múltjához.

Mindez annak kapcsán jutott az eszembe, hogy simán lehet, a hétvégi Borussia Dortmund–Bayern München Bundesliga-rangadó is pontot tett egy ígéretes (de messze nem puhli ívű) karrier végére. Felix Zwayer csaknem kétszáz német bajnoki, illetve a 2015–2016-os idény óta számos BL-mérkőzés levezetése, illetve az év játékvezetője cím korábbi elnyerése után okkal kapta meg a csúcsrangadót. Hogy nem babazsúrra jelölték ki, tiszta sor. Hogy nem vezette hibátlanul a mérkőzést, az is egyértelmű: akadt két tizenegyesgyanús eset, az egyiknél nem kért videózást, és továbbot intett (később kiderült: Lucas Hernández szabálytalankodott Marco Reusszal szemben, de a VAR nem adott volna büntetőt, mert az akció korábbi szakaszában Erling Haaland „centis” lesen állt), aztán viszont videózást követően Mats Hummels kezezése miatt a Bayern javára befújt egyet, amiből Robert Lewandowski megszerezte a győzelmet érő gólt.

Még ebből sem lett volna tragédia, sőt még a Kickertől kapott 5.5-ös (ennél csak a hatos rosszabb) osztályzatból sem, hiszen vezettek már ennél gyengébben is BVB–Bayernt, illetve hibáztak rajta ennél nagyobbat is. Elég csak a 2014-es Német Kupa-döntőre utalni, amelyen a 64. percben 0–0-s állásnál Dante minimum fél méterrel a gólvonalon túlról rúgta ki Hummels labdáját, de Florian Meyer játékvezető (Frank Willenborg asszisztenssel össz­hangban) „csukott szemmel” közlekedett a berlini Olimpiai Stadionban. De legalább tévedésükkel megnyitották az utat a gólvonal-technológia németországi alkalmazása előtt.

Akkor Jürgen Klopp, a BVB vezetőedzője egy „A Cirque du Soleil-ben kell annak dolgoznia, aki ilyen testhelyzetből ki tudja rúgni a labdát a vonal elől” mondattal nyugtázta az esetet és a hosszabbítás utáni 2–0-s vereséget, majd mindenki ment a maga dolgára. Simán előfordulhat, hogy most egy 18 éves srác szavainak sokkal nagyobb hatásuk lesz. „Németország legnagyobb mérkőzését olyan játékvezetőre bízták rá, aki korábban érintve volt egy bundabotrányban. Mire számítottak?” – tette fel a kérdést Jude Bellingham, a Dortmund középpályása a lefújást követően a norvég Viaplay-csatorna riporterének, az egykori remek labdarúgó Jan Aage Fjörtoftnak adott interjújában.

Előrebocsátom, nem vagyok és nem is leszek bírópárti. Keresztapám csak azért nem lett bíró, mert nagymamám elmagyarázta neki, semmi szükség sincs arra, hogy minden vasárnapja legalább két óra csuklással teljen, miközben imádott kisfia valahol mérkőzést vezet éppen. Amikor ezt nekem elmesélték, nagyjából a futballmeccsek (később egyéb sportesemények is képbe jöttek) szükséges rosszaként tekintettem a játékvezetőkre. Láttam megyei szinten pofátlanul elcsalt bajnokikat, később hallottam más sportágakból elnök által szájba köpött bíróról, olimpiai döntők fontosságát aranyórában mérő „pártatlan” szakemberről, sőt, az igazán nagy művészek még ma is simán megvezetnek. Mert ha négyszer fifti-fifti szituációt nem „ide” ítélnek, az már nem szokott érdekelni, ha a csatát eldöntő ötödik helyzetben nekünk kedveznek. Addigra már csak az évek száma volt kérdéses Szibériában.

Most viszont megsajnáltam Zwayert. Nem azért, mert rosszul vezetett és borzalmasan rátarti volt. Egy ilyen meccsen igenis meg kell nézni a tizenegyesgyanús esetet videón (azt nem tudta, hogy Haaland miatt nem kell majd befújnia, hiszen senki sem jelezte a lest), de ha már a kétséges szituációt az egyik oldalon nem nézi meg, akkor legalább legyen következetes, és a másikon se tegye. Az alig palástolt arrogancia és a vereség kombinációját nehezen viselték a dortmundiak, de ezt Zwayer intézze el magával és a bíróbizottsággal, az meg kifejezetten a javára írandó, hogy ilyen előzmények után vállalta az élő (!) televíziós (!) interjút.

Bellingham szavai viszont messzebbre mutatnak, és alighanem mások felelősségét is felvetik. A „majd én megmondom a világnak is” attitűddel alighanem mindenki tisztában van, akinek a környezetében legalább egy tizenéves él. Ha ehhez hozzávesszük, miképp dőlt el a rangadó (a bajnoki cím kérdését hagyjuk, bizonyos szempontból túl korai, bizonyosból meg ez már a rajt pillanatában eldőlt), talán még érthető is, a fiatal angol miképp jutott el a „végtermékig”. „A srác még csak tizennyolc éves, ráadásul ideges hangulatú, érzelmektől túlfűtött derbi után nyilatkozott. Minden tényt felsorolt, ezt nem kellett volna. Forrófejű. Minden kikerült a nagyvilág elé, de mögötte állunk. Büntetőjogilag semmiféle problémát sem látok” – mondta az esetről Michael Zorc, a Borussia sportigazgatója. A német szövetség is osztotta az álláspontját, hiszen ugyan rekordnagyságú, 40 ezer eurós pénzbüntetéssel (az eddigi csúcsot a frankfurti labdaszedőt szidalmazó Kevin De Bruyne tartotta a felével) sújtotta Bellinghamet, de nem tiltotta el, hiába követelte például a korábbi kiváló középpályás, Dietmar Hamann is.

És hiába szaladgál a feljelentésével a dortmundi, illetve a berlini rendőrségre és ügyészségre Marco Haase, a DFB játékvezető-ellenőre, a büntetőügyből sem lesz semmi. Mert a német jog szerint becsületsértés és a jó hírnév megsértése miatt csak akkor kell eljárást indítani, ha a sértett tesz feljelentést. Zwayer viszont nem tett. Ahogyan a szövetség sem. A szellem viszont kiszabadult a palackból. Merthogy Bellingham fő állítása megállja a helyét, Zwayer tényleg benne volt a 2004-es, Hoyzer-ügy néven elhíresült fogadási csalásban. Nem számít, hogy csak 300 eurót fogadott el a Wuppertal–Werder Bremen II ­meccs „ellengetéséért”, az sem, hogy később a vád korona­tanúja lett, és mint ilyen megúszta a büntetőjogi felelősségre vonást. A kétezres években meg szinte csak „ügyekkel” (a vb-rendezéstől az adócsalásig széles a paletta) jelentkező DFB pedig támogatta, mondván, tehetséges játékvezető, illetve íme, van valaki, aki tanult a hibájából, jó útra tért, megy felfelé, lehet piedesztálra emelni.

Csak ami eddig a berkeken belül, netán a szőnyeg alatt volt, egy 18 éves fiú jóvoltából világhírű lett. Nem az a téma, milyen jó meccs volt a Dortmund–Bayern, már senki sem siránkozik a Lewandowskitól elcsalt Aranylabda miatt, most az a sláger, mit mondott Bellingham. Németül, angolul, bármilyen nyelven. Zwayeren örökre ott marad a stigma, és adja magát a kérdés: a jövőben hogyan tudják őt elfogadni és partnernek tekinteni a játékosok?

Lehet, én látom túl sötéten a jövőt, de mostantól ki vállalja hosszú távon annak az ódiumát, hogy egy tehetséges, de 17 éve bundázáson kapott játékvezetőre jelentős feladatot bízzon, akinek bármikor a fejéhez lehet innentől vágni a „ha egyszer elcsalta, akkor el tudja még egyszer csalni” tételt? Vagy hol az a marketinges, aki jó kampánnyal képes jelentős imázstranszformációt elérni?

De nem a jelen a hibás. Hanem a múlt. Tizenhét éve kellett volna kitenni a stoptáblát Zwayer elé, akkor még idejében lett volna. Most már minden csak tűzoltás és pótcselekvés.


Az, hogy egyetlen rossz mérkőzés, illetve egyetlen rossz döntés is simán tönkretehet nagy ívű játékvezetői pályafutást, mi, magyarok 1997 novemberében egészen közelről láthattuk. A kilencvenes évek egyetlen, a nemzetközi futballelitben tartósan jegyzett magyar képviselője, Puhl Sándor akkor vezette a Feyenoord–Manchester United Bajnokok Ligája-csoportmérkőzést a De Kuipben. Túl egy világbajnoki, illetve néhány hónappal korábbról egy BL-döntőn, sima rutinfeladatnak is lehetett volna minősíteni az esetet. Már ha az agysejtjeit éppen szabadságra engedő Paul Bosvelt nem érzi szükségét annak, hogy hátulról szétrúgja Denis Irwint, ezt pedig Puhl még csak sárga lappal se büntesse. Akkoriban videobíró ugyebár még sehol sem volt, a felvételeket viszont később lehetett mutogatni, hogy tessék, ezt nem vette észre a nagy sztár, itt az ideje példát statuálni és elmeszelni, de legalábbis elfelejteni. Ez sajnos megtörtént, attól kezdve Puhl már nem kapott a kvalitásaihoz méltó feladatot, igaz, legalább a nemzetközi búcsúmérkőzésének résztvevői (Olaszország és Anglia) illettek az ő veretes múltjához.

Mindez annak kapcsán jutott az eszembe, hogy simán lehet, a hétvégi Borussia Dortmund–Bayern München Bundesliga-rangadó is pontot tett egy ígéretes (de messze nem puhli ívű) karrier végére. Felix Zwayer csaknem kétszáz német bajnoki, illetve a 2015–2016-os idény óta számos BL-mérkőzés levezetése, illetve az év játékvezetője cím korábbi elnyerése után okkal kapta meg a csúcsrangadót. Hogy nem babazsúrra jelölték ki, tiszta sor. Hogy nem vezette hibátlanul a mérkőzést, az is egyértelmű: akadt két tizenegyesgyanús eset, az egyiknél nem kért videózást, és továbbot intett (később kiderült: Lucas Hernández szabálytalankodott Marco Reusszal szemben, de a VAR nem adott volna büntetőt, mert az akció korábbi szakaszában Erling Haaland „centis” lesen állt), aztán viszont videózást követően Mats Hummels kezezése miatt a Bayern javára befújt egyet, amiből Robert Lewandowski megszerezte a győzelmet érő gólt.

Még ebből sem lett volna tragédia, sőt még a Kickertől kapott 5.5-ös (ennél csak a hatos rosszabb) osztályzatból sem, hiszen vezettek már ennél gyengébben is BVB–Bayernt, illetve hibáztak rajta ennél nagyobbat is. Elég csak a 2014-es Német Kupa-döntőre utalni, amelyen a 64. percben 0–0-s állásnál Dante minimum fél méterrel a gólvonalon túlról rúgta ki Hummels labdáját, de Florian Meyer játékvezető (Frank Willenborg asszisztenssel össz­hangban) „csukott szemmel” közlekedett a berlini Olimpiai Stadionban. De legalább tévedésükkel megnyitották az utat a gólvonal-technológia németországi alkalmazása előtt.

Akkor Jürgen Klopp, a BVB vezetőedzője egy „A Cirque du Soleil-ben kell annak dolgoznia, aki ilyen testhelyzetből ki tudja rúgni a labdát a vonal elől” mondattal nyugtázta az esetet és a hosszabbítás utáni 2–0-s vereséget, majd mindenki ment a maga dolgára. Simán előfordulhat, hogy most egy 18 éves srác szavainak sokkal nagyobb hatásuk lesz. „Németország legnagyobb mérkőzését olyan játékvezetőre bízták rá, aki korábban érintve volt egy bundabotrányban. Mire számítottak?” – tette fel a kérdést Jude Bellingham, a Dortmund középpályása a lefújást követően a norvég Viaplay-csatorna riporterének, az egykori remek labdarúgó Jan Aage Fjörtoftnak adott interjújában.

Előrebocsátom, nem vagyok és nem is leszek bírópárti. Keresztapám csak azért nem lett bíró, mert nagymamám elmagyarázta neki, semmi szükség sincs arra, hogy minden vasárnapja legalább két óra csuklással teljen, miközben imádott kisfia valahol mérkőzést vezet éppen. Amikor ezt nekem elmesélték, nagyjából a futballmeccsek (később egyéb sportesemények is képbe jöttek) szükséges rosszaként tekintettem a játékvezetőkre. Láttam megyei szinten pofátlanul elcsalt bajnokikat, később hallottam más sportágakból elnök által szájba köpött bíróról, olimpiai döntők fontosságát aranyórában mérő „pártatlan” szakemberről, sőt, az igazán nagy művészek még ma is simán megvezetnek. Mert ha négyszer fifti-fifti szituációt nem „ide” ítélnek, az már nem szokott érdekelni, ha a csatát eldöntő ötödik helyzetben nekünk kedveznek. Addigra már csak az évek száma volt kérdéses Szibériában.

Most viszont megsajnáltam Zwayert. Nem azért, mert rosszul vezetett és borzalmasan rátarti volt. Egy ilyen meccsen igenis meg kell nézni a tizenegyesgyanús esetet videón (azt nem tudta, hogy Haaland miatt nem kell majd befújnia, hiszen senki sem jelezte a lest), de ha már a kétséges szituációt az egyik oldalon nem nézi meg, akkor legalább legyen következetes, és a másikon se tegye. Az alig palástolt arrogancia és a vereség kombinációját nehezen viselték a dortmundiak, de ezt Zwayer intézze el magával és a bíróbizottsággal, az meg kifejezetten a javára írandó, hogy ilyen előzmények után vállalta az élő (!) televíziós (!) interjút.

Bellingham szavai viszont messzebbre mutatnak, és alighanem mások felelősségét is felvetik. A „majd én megmondom a világnak is” attitűddel alighanem mindenki tisztában van, akinek a környezetében legalább egy tizenéves él. Ha ehhez hozzávesszük, miképp dőlt el a rangadó (a bajnoki cím kérdését hagyjuk, bizonyos szempontból túl korai, bizonyosból meg ez már a rajt pillanatában eldőlt), talán még érthető is, a fiatal angol miképp jutott el a „végtermékig”. „A srác még csak tizennyolc éves, ráadásul ideges hangulatú, érzelmektől túlfűtött derbi után nyilatkozott. Minden tényt felsorolt, ezt nem kellett volna. Forrófejű. Minden kikerült a nagyvilág elé, de mögötte állunk. Büntetőjogilag semmiféle problémát sem látok” – mondta az esetről Michael Zorc, a Borussia sportigazgatója. A német szövetség is osztotta az álláspontját, hiszen ugyan rekordnagyságú, 40 ezer eurós pénzbüntetéssel (az eddigi csúcsot a frankfurti labdaszedőt szidalmazó Kevin De Bruyne tartotta a felével) sújtotta Bellinghamet, de nem tiltotta el, hiába követelte például a korábbi kiváló középpályás, Dietmar Hamann is.

És hiába szaladgál a feljelentésével a dortmundi, illetve a berlini rendőrségre és ügyészségre Marco Haase, a DFB játékvezető-ellenőre, a büntetőügyből sem lesz semmi. Mert a német jog szerint becsületsértés és a jó hírnév megsértése miatt csak akkor kell eljárást indítani, ha a sértett tesz feljelentést. Zwayer viszont nem tett. Ahogyan a szövetség sem. A szellem viszont kiszabadult a palackból. Merthogy Bellingham fő állítása megállja a helyét, Zwayer tényleg benne volt a 2004-es, Hoyzer-ügy néven elhíresült fogadási csalásban. Nem számít, hogy csak 300 eurót fogadott el a Wuppertal–Werder Bremen II ­meccs „ellengetéséért”, az sem, hogy később a vád korona­tanúja lett, és mint ilyen megúszta a büntetőjogi felelősségre vonást. A kétezres években meg szinte csak „ügyekkel” (a vb-rendezéstől az adócsalásig széles a paletta) jelentkező DFB pedig támogatta, mondván, tehetséges játékvezető, illetve íme, van valaki, aki tanult a hibájából, jó útra tért, megy felfelé, lehet piedesztálra emelni.

Csak ami eddig a berkeken belül, netán a szőnyeg alatt volt, egy 18 éves fiú jóvoltából világhírű lett. Nem az a téma, milyen jó meccs volt a Dortmund–Bayern, már senki sem siránkozik a Lewandowskitól elcsalt Aranylabda miatt, most az a sláger, mit mondott Bellingham. Németül, angolul, bármilyen nyelven. Zwayeren örökre ott marad a stigma, és adja magát a kérdés: a jövőben hogyan tudják őt elfogadni és partnernek tekinteni a játékosok?

Lehet, én látom túl sötéten a jövőt, de mostantól ki vállalja hosszú távon annak az ódiumát, hogy egy tehetséges, de 17 éve bundázáson kapott játékvezetőre jelentős feladatot bízzon, akinek bármikor a fejéhez lehet innentől vágni a „ha egyszer elcsalta, akkor el tudja még egyszer csalni” tételt? Vagy hol az a marketinges, aki jó kampánnyal képes jelentős imázstranszformációt elérni?

De nem a jelen a hibás. Hanem a múlt. Tizenhét éve kellett volna kitenni a stoptáblát Zwayer elé, akkor még idejében lett volna. Most már minden csak tűzoltás és pótcselekvés.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!