Csak Irapuatóban ébredtünk fel a tavaszi álomból

Szürreális volt a várakozás nemzeti tizenegyünk világbajnoki szereplésével kapcsolatban. Pedig az azt megelőző két vb-n ott volt Magyarország, nem kellett negyven évet várni – mint most kellett volna, ha Szoboszlaiék kvalifikálják magukat. A brazilok elleni gála csak rontott a helyzeten, mert az azt megelőző másfél évben kétségtelenül szenzációsan teljesítő társaság tagjai talán maguk is elhitték, hogy a bab is hús, és népünnepély lesz a hazatérésük Mexikóból.

Az akkor még a részvételben reménykedő Nyilasi Tibor például 1985 karácsonyán a Képes Sportnak adott nagyinterjút, amelyben így fogalmazott:

„Ha a csoportból nem jutunk tovább, az csőd, ha továbbjutunk, és utána játszunk még egy meccset, akkor már haza lehet jönni; ha még egyet, akkor már kordont lehet állítani a Ferihegyen; ha pedig még egyet, akkor Mezey Gyuri akár köztársasági elnök is lehet, én meg a tanácsadója…” Nos, Mezey nemcsak azért nem lett köztársasági elnök, mert erre a tisztségre még több mint négy évet várt az ország…

A negyven évvel ezelőtti bravúros 3–0-ról igazán plasztikusan fogalmaz a Dénes Tamás, Hegyi Iván és Lakat T. Károly által jegyzett Válogatott gyűjtemény című könyv: „A Népstadionban a nézők az eredményjelző táblákat bámulták, és nem akartak hinni a szemüknek. Annál csodásabb volt a feleszmélés, féktelenebb az ováció. A magyar játékosok a velük mezt cserélő vendégek sárga dresszében parádéztak az arénát elhagyni nem óhajtó közönség előtt, és a szerelésváltásban volt valami szimbolikus, mert húsz évvel az 1966-os világbajnokság liverpooli 3:1-e után tényleg újra úgy tűnt: a magyarok a brazilok…”

A dél-amerikaiak szövetségi kapitánya, Tele Santana a nyugatnémetek és a magyarok elleni vereség után csak azért nem kritikák kereszttűzében tért haza Brazíliába, mert egyrészt mindenki tudta, hogy mennyi hiányzója volt a selecaónak Frankfurtban és Budapesten, másrészt a két ellenfelet 1986 márciusában a legjobb európaiak között jegyezték. A németeket nyáron is.

A Népstadionban különböző okok miatt nem pályára lépő Zico, Júnior, Falcao, Dirceu, Cerezo, Edinho és Sócrates közül csak két veteránra, Dirceura és Cerezóra nem számított Mexikóban a brazil kapitány, és a sérült Zico is epizodista lett, betonbiztos kezdőnek viszont csak Sócrates, Edinho és Júnior számított. Ugyanakkor a budapesti csatáig idehaza szinte ismeretlen brazilok (hiszen felénk akkoriban az 1982-es csodacsapat volt a legutóbbi futballélmény a szambafiúkról) közül Alemao, Elzo és Müller alapember volt a vb-n is, Silas pedig itt robbant be a nagymenők közé.

Viszont az évtizede „használt” Leao kapus vagy a belső védőként néhány évvel korábban még világklasszis Oscar talán ezeknek a meccseknek köszönhetően szorult végül a 22-es vb-keret perifériájára. A Népstadionban szájtátva csodált jobbszélső, Renato Gaúcho pedig egy nem mindennapos botrány miatt maradt le Mexikóról: a rossz nyelvek szerint a klasszis jobbhátvéddel, Leandróval túlságosan is meghitt viszonyt ápolt, igaz, a hivatalos indoklás nem ez volt, hanem hogy kiszöktek bulizni a válogatott edzőtáborából. Az akkori pletyka szerint viszont egyszerűen rajtakapták őket. (Csak emlékeztetőül: Brazília a négy közé jutásért hatalmas meccsen, tizenegyesekkel maradt alul a későbbi bronzérmes franciákkal szemben.)

A mi válogatottunkból a legnevesebb hiányzó Nyilasi Tibor volt, aki a harmadik világbajnokságán vehetett volna részt Mexikóban, ha az orvosok, az MLSZ és az Austria Wien háromszögében sikerült volna megoldást találni gerincsérülésére. De nem sikerült, így az 1985. októberi, Wales elleni fellépés maradt az utolsó, 70. mérkőzése piros-fehér-zöldben.

Brazília ellen Mezey alapemberei közül hiányzott az operációja után lábadozó zalaegerszegi Péter Zoltán és a pécsi Róth Antal is (ráadásul a Nyilasi helyén bevetett ifjú Bognár Györgyöt szinte rögtön Détári vezetést eredményező gólja után sérülés miatt le kellett cserélni), de ők két és fél hónappal később Mexikóban már a kapitány rendelkezésére álltak.

És a mi csoportellenfeleink? A legnagyobb változáson a szovjetek mentek át, hiába nyilatkozott a magyar–brazil után még szövetségi kapitányként Eduard Malofejev, ha a kijevi lobbi a rajt előtt elsöpörte őt. A május elején űrfutballal KEK-győztes Dinamo Kijev szakvezetője, Valerij Lobanovszkij érkezett a szovjet kispadra, hozta magával az ukránok futógépeit, Belanovot, Jaremcsukot, Jakovenkót, Zavarovot és Rácz Lászlót (akkoriban a magyar sajtóban: Vaszilij Rac…), összesen 12 kijevit, háttérbe szorította a moszkvai menők nagy részét, a többit meg Irapuatóban láttuk…

De ez már nem a magyar–brazil, hanem a mexikói világbajnokság története.