Bene Ferenc ellenállhatatlan volt, jöhetett az olimpia

Az Aranycsapat 1952-ben Helsinkiben aranyérmes lett az olimpián, 1956-ban Melbourne-ben nem volt csapatunk futballban, 1960-ban pedig Rómában csalódást keltő bronzérmet szerzett a szépreményű, Novák Dezsőt, Solymosi Ernőt, Göröcs Jánost, Albert Flóriánt és Rákosi Gyulát is felvonultató együttes. Ezek után a tokiói olimpiára (1964) egyértelmű volt a cél: újra az élen kell végeznünk.

Ennek jegyében soha nem tapaszalt körültekintéssel szolgált az MLSZ. Már 1962 decemberében „kikérte” a Tatabányai Bányásztól Lakat Károlyt, az edző pedig a rá jellemző alapossággal élt azzal, hogy különleges lehetőséghez jutott.

Ennek jegyében egy évvel később, 1963 végén 34 napos túrára mehettek a kiválasztottak (Európa, Afrika), akik ekkor már túl voltak egy Svédország elleni selejtezőn (4:0, 2:2), de hátravolt két meccs a spanyolok ellen az olimpiai 16 közé jutásért.

A túra nagyszerűen sikerült, tíz (főként afrikai) mérkőzéséből nyolcat megnyert a csapat, egy döntetlen (Beerschot 2:2) mellett egyszer kapott ki, utolsó fellépésén a Werder Brementől (1:3), ám Brémába az afrikai hőségből érkeztek vissza az európai télbe.

Hetente játszott edzőmeccset a csapat, időnként B-válogatottként lépett fel, sikerrel. Így érkezett el 1964 áprilisa, és a spanyolok elleni főpróba a lengyel olimpiai csapat ellen, amely az ország komplett válogatottja volt.

Ha indult már rosszul meccs, ez gyalázatosan kezdődött, a 34. percben 0:3 volt. Később 4:2, ám a végül mi nyertünk 5:4-re, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy Bene Ferenc ellenállhatatlan volt, három gólt szerzett. Aztán később a spanyolok ellen négyet az ötből – de menjünk sorjában.

Idegenben kezdett a csapat Spanyolországgal, Palma de Mallorcán volt a meccs. Lakat mesterben voltak kétségek, főként, mert az ellenfél és a helyszín egyaránt ismeretlen volt.

Gondja volt még, hogy a csatársor jobb formában futballozott, mint a védelem. Két lendületes szélsőről (Nagy György, Katona Sándor) és gólerős belsőkről (Komora Imre, Bene Ferenc, Povázsai László) beszélt, majd hozzátette, hogy mégis bízik a védelemben is („Előlegezzük meg a bizalmat ezeknek a játékosoknak”).

Jól számított, hiszen az együttes nyert Mallorcán. Már a 12. percben vezetett, Nagy beívelése után Juan Ignacio Meltzer rosszul szabadított fel, Bene lekezelte a labdát, és a 16-osról nagy gólt lőtt. Fölényben játszott a magyar csapat, Bene újra a kapuba talált, de Arthur Blavier belga bíró a partjelzője sugallatára les miatt nem adta meg.

A 70. percben váratlanul egyenlítettek a spanyolok, Gelei József a menteni igyekvő Szepesi Gusztáv fejéről éppen Manuel Velasquez elé ütötte a labdát, és máris 1:1 lett az eredmény.

Nyolc perc múlva jött az újabb Bene-gól, a 16-os sarkáról ívelt be Palotai Károly szabadrúgást, Bene kirobbant a bolyból, fejese a győzelmet jelentette. Ő volt a csapat legjobbja, hiszen „igen higgadtan körültekintően játszott. Sokat változtatta a helyét, nem félt a közelharcoktól rém. Kapu előtti hidegvérének köszönheti a két gólt”. A védelem bizonyított, tagjai közül Ihász Kálmán volt a legjobb, meg Orbán Árpád, aki „igen egyszerű eszközökkel oldotta meg feladatát, nem kockáztatott semmit, egyszer sem ingott meg”.

A tudósító Borbély Pál lírára törekedve igyekezett jellemezni a győzelem utáni hangulatot: „Kitárult szívvel jártuk az utcákat, szívtuk a virágok pazar illatát, veregettük a derékvastagságú pálmák törzseit és hallgattuk a tenger susogását”. Azért a szakmáról se feledkezett meg, ám ott is volt lelke: „Tudom, veszélyes dolog ilyenkor a leírt szavakkal játszani. De nem tudok attól az érzéstől szabadulni, hogy a magyar labdarúgás egén is felfelé jövőben van a nap.”

A spanyol lapok dicsérték a csapatukat, ám még inkább a magyar együttest: „A védők biztos lábúak és önfeláldozók... Az egyik fedezet karmester, a másik mindenes. A csatárok két-három húzással feltörik a legkomplikáltabb védőfalat is. Bene extraklasszis.” Az „egyik” fedezet Palotai, a „másik” Szepesi volt.

Az egy héttel későbbi visszavágó előtt a csapat B-válogatottként legyőzte az osztrákok második sorát a Népstadionban (5:0 – Bene két góljával), majd Tatára vonult összetartásra. Lakat edző óvatosan fogalmazott („Nem olyan nagy előny az az egy gól”), ám az optimizmusa nem hagyta el: „Éppen most, az utolsó akadály előtt lenne baj? Igaz, a narancshéjon is el lehet csúszni egy-egy játékosnak, de nem egy olyan csapatnak, amelyik tudja, hogy mit akar.”

A játékosok nagyon akartak bizonyítani a spanyolok ellen. Azt szerették volna, ha nemcsak nyernek, hanem parádés játékkal is szolgálnak.

Végül a győzelem meglett (3:0), de a parádé elmaradt. „A nagy tét ólomként nehezedett a fiatal játékosok vállára, mindent erőből akartak megoldani, és mivel a védelmek itt is, ott is szorosan fedeztek, a támadók nem tudtak kibontakozni” – mentegette a fiúkat a Népsportban a Borbély Pál, Németh Gyula tudósítóduó, amire a biztos siker, és az olimpiai indulás kiharcolása ellenére szükség volt, a játékosok ugyanis nagyon el voltak keseredve, hogy elmaradt a látványosság. „Káposzta, Dunai, Katona, – de még mások is – egyetlen pillanatra sem hunyták le a szemüket. Pedig nem féltek. Tudták, hogy becsületesen felkészültek, együtt van-e a csapat” – magyarázta Palotai csapatkapitány.

Ami a meccset illeti, Bene megint brillírozott, két gólt szerzett a háromból. A 2. percben a Povázsai helyére bekerülő Dunai II Antal leperdült ollózása után fejelt a kapuba, az 54. percben pedig José Antonio Rodriguez kapus kiejtette a labdát, elhúzta mellette és a hálóba lőtte. A kettő között Palotai szerezte a másodikat a 44. percben.

A Képes Sport örvendezett: „Csapatunk zömében fiatal, de mégis rutinos játékosokból áll. Az átlagéletkor 23 év. A keret nem végleges. Tartós formahanyatlás vagy »külső emberek« ragyogó sorozatjátéka változást hozhat. A szakvezetők a többieket is figyelik, így aztán előfordulhat, hogy a keret kiegészül.” A lap visszatért az osztrákok B-válogatottja utáni jelenethez, a csapatot jellemezve: „A játékosok lehajtott fejjel mentek a zuhanyba, 5:0-s győzelem után. A magyar futball új arca villant fel egy pillanatra ebben a jelenetben. A pozitív elégedetlenségé, amely a jót sem tartja elég jónak és talán csak a tökéletessel éri majd be.”

Az MLSZ elnöke, Hegyi Gyula már nagy álmokat szőtt: „Nem szeretném elkiabálni, inkább csak mementóként kellene felvetni a fiatalok előtt, hogy 1952-ben éppen az olimpián bontotta ki szárnyait a később oly sok sikert szerzett magyar »Aranycsapat«”.

Tokióban aztán feltette a koronát kétesztendős munkájára Lakat Károly és együttese. Aranyérmes lett, de nem Aranycsapat.