Népsport: Tichy Lajos is dicsérte a Testvériséget

Aligha vitatható, hogy eleink mindent megtettek, hogy a Magyar Kupa presztízse kisebb legyen a kelleténél. Az 1955-ös kiírás döntőjére például csak 1958. augusztus 20-án került sor (FTC–Salgótarján BTC 2:1), hogy aztán 1964-ig – semmi. Hatvan esztendővel ezelőtt írták ki újra a Magyar (Népköztársasági) Kupát, 1964 nyarán láttak újra neki a csapatok.

A 256 csapatot 32 nyolcas csoportba sorsolták, ahol kieséses rendszerben folyt a küzdelem, a győztesek alkották három játéknap után a legjobb 32 mezőnyét. A kiírás szerint, ha döntetlen lett az eredmény, az egy osztályban szereplő csapatoknál a vendégek jutottak tovább, ha pedig magasabb osztálybeli csapat ér el döntetlent, akkor az alacsonyabb osztályú együttes.

Már az első kanyarban akadt meglepetés, az NB I-esek közül kiesett a Szeged és a Diósgyőr, de az örömteli volt, hogy a kis pályák megteltek a nagyok érkezésére. Kenderesen például háromezren látták az MTK természetes fölényét (11:1). A település tanácselnöke lelkendezett: „Emberemlékezet óta nem nyílt rá lehetőség Kenderes községben, hogy NB I-es labdarúgócsapat játsszék itt, most végre ezt is bejegyezhetjük majd a község emlékkönyvébe.” A Népsport sem tett másképp: „Egyre fejlődő falusi sportéletünk nagy ünnepe ez.”

Hát még Szegeden, ahol a helyi kendergyár csapata, az NB III-as Újszegedi TC az Újpesti Dózsát ejtette ki (2:2, Szusza Ferenc edző szerint játékosai félvállról vették a meccset), a csapat egyenlítő gólja pedig enyhén szólva is figyelemre méltó. A 76. percben Farkas Imre először a sorfal mellett lőtte a hálóba a labdát szabadrúgásból, majd, miután a játékvezető megismételtette, másodszorra a jobb felső sarokba küldte a labdát.

Az újszegediek itt nem álltak meg, a nyolc között búcsúztak (Bp. Honvéd 0:2). Egykori játékosuk, Hegyes Tibor később úgy emlékezett, hogy érdekes módon, az erőnlétükkel nem volt gond, pedig valamennyien dolgoztak a kendergyárban vagy tanultak, a futball csak szenvedély volt. A csapat hőse, Farkas azzal magyarázta a sikerüket, hogy nem ijedtek meg, nem álltak be védekezni, mert azt úgyis kell, ha az ellenfél támad. Az pedig érdekes színfolt, hogy amikor a Népsport munkatársa megjelent a gyárban, és elterjedt, hogy „valami pesti ember” érkezett, Lakatos Ferenc, a klub tanácsadója futva érkezve, már messziről kiabálta az újságírónak, hogy azonnal távozzon, egyetlen egy játékost sem adnak ki.

Az MTK a 32 között esett ki, a megye egyes Kiskunfélegyházi Vasassal nem bírt (2:2). A hazaiak már 2:0-ra vezettek, Salamon Béla, az MTK örökös drukkere, a remek kabarészínész meg is jegyezte: „Gyerekek, már ti is az MTK-t akarjátok megverni?”. A végén pedig őt is a vállukon vitték le a lelkes hazai szurkolók, mire megjegyezte: „Jólesik a figyelmesség, aranyoskáim, de azért szívesen elengedtem volna...”

A katonacsapatok remekeltek a sorozat első felében. A Kaposvári Honvéd például az NB I-es Pécsi Dózsát ejtette ki (1:1), soraiban a később Komlón remeklő kapussal, Erdősi Istvánnal, a Bp. Honvéd majdani erősségével, Tajti Józseffel és a székesfehérvári Bobory Bélával, aki – nem mellesleg – rovatvezetőnk, a szintén volt NB I-es futballista, Bobory Balázs édesapja.

De a kicsik közül a pestújhelyi Testvériség (a „Tesi”) szereplése a mindmáig emlékezetes. A BLSZ első osztályában szereplő társaság rendre túljutott magasabb osztályban szereplő ellenfelein (Kőbányai Tűzálló, Kőbányai Lombik, Ganz-MÁVAG, SBTC), amikor a nyolc között jött a Vasas. Nem akármilyen csapattal, hiszen: Varga – Ihász, Mészöly, Berendy, Sárosi – Mathesz, Fister – Pál II, Machos, Puskás L., Farkas. Ez volt a felállás, ám a Tesi 1:0-ra nyert.

Edzőjük, Jávor Mihály magyarázata: „A kapunktól mintegy huszonöt méternyire valamennyi játékos szoros védőfalat alkotott. Egy pillanatnyi lélegzethez sem engedték jutni a Vasas csatárait. Nem engedtek időt a labdakezelésre. Ha pedig a Vasas csatárok megpróbálkoztak távolról lőni, rendületlenül bíztam Székely Gyuri kapusunkban. Neki aligha lehet 20-25 méterről gólt lőni. Most sem sikerült.”

Az együttes a MÁV egyik fontos járműjavító üzeme, a Landler Jenő Főműhely csapata volt, a névadó, az őskommunista Landler Jenőre hivatkozva mondták néhányan, hogy a Testvériség most igazán rászolgált az elnevezésre.

Ez viccnek is rossz, fontosabb, hogy a négy között búcsúztak, a későbbi kupagyőztes Bp. Honvédtól kaptak ki (0:2), ám a végén a legendás csatár, Tichy Lajos úgy összegzett, hogy a sorozatban a Tesi volt a legkeményebb ellenfelük: „Egy sereg magasabb osztályban szereplő csapatot kivert a kupából, s ellenünk is pompásan küzdött. Mondhatom: szerencsénk is volt a mérkőzésen, hiszen nem mindegyik gólunk született tervszerűen felépített akcióból. Szembetűnő volt, hogy a Testvériség milyen szervezetten, kitűnően védekezett. Embert is fogtak, területet is védtek,”

A Bp. Honvéd lett tehát az egyik döntős, a másik a Győr. Érdekes körülmények között. A kilencven perc során nem esett gól az FTC ellen (0:0), így a Ferencváros ünnepelt. Aztán a Képes Sport beszámolója szerint:

„– Hány perc pihenő van a hosszabbítás előtt? – kérdezte az egyik győri vezető a levonuló Farkas játékvezetőt. 

– Hosszabbítás?! Vége a mérkőzésnek! – mondta Farkas. 

– No igen, döntetlen, s ezzel az FTC jutott tovább — jelentette ki az MLSZ ellenőre is. 

A két csapat vezetői vitáztak a szabályok fölött. A győriek esküdtek a hosszabbításra, az FTC illetékesei kijelentették: ők nem tudnak ilyesmiről. Közben a játékvezető öltözni indult, csak a játékosok éltek a gyanúperrel, ők pihentek, de nem öltöztek. Az egyik győri vezető kétségbeesetten acélparipára pattant, s rohant a klubba, megkeresni a perdöntő okiratot, az MNK szabályait lefektető hivatalos írást. 

A 8000 ember nem volt mentes minden türelmetlenségtől, de csak azért is várt. Messze a klub, a vezető negyven perc múlva tért vissza, de hozta a papírt: hosszabbítás! 

A játékvezető ismét felöltötte mezét, s már félhomályban folytatódott a küzdelem, amely most már két győri gólt eredményezett. A 117. percben teljes sötétségben befejeződött a találkozó. A Győr 2:0-ra nyert – megérdemelten.”

Mindez nem vet túl jó fényt a klubvezetőkre, mindenesetre Bp. Honvéd–Győr döntőt játszottak, már a tokiói olimpia után, november 7-re téve a meccset, legyen ünnepi a hangulat.

A Bp. Honvéd 1:0-ra nyert Komora Imre korai (15. perc) góljával, a Népsport szerint izgalmas, érdekes volt a meccs, a lényeg pedig: „Míg a gyepen a fényképezőgépek zárai kattogtak, fent a lelátókon zúgott a taps. Az ünneplés kicsit azoknak is szólt, akik gondoskodtak a régi szép hagyományok felújításáról, lehetőséget biztosítottak arra, hogy a bajnoki osztályhatárokat eltörölve országos viszonylatban kicsik és nagyok vetélkedhessenek egymással. Köszöntötte a taps azokat, akik évközben nagy meglepetéseket szereztek ugyan a magasabb képesítésű ellenfeleik legyőzésével, de erejükből arra már nem futotta, hogy a végküzdelemben ott lehessenek a Népstadion gyepén. Köszöntötte a győri fiúkat, akiknek csak az utolsó mérkőzésen nem sikerült, és leginkább természetesen a Bp. Honvéd együttesét, amely egy évig a kupa védője lesz.”

Akkor még játszottak a 3. helyért is, a Fradi 6:1-re győzte le a Testvériséget. A meccset a Hungária körúton rendezték, 4000 nézője volt, ami szép szám, főként, hogy a döntőre – hozsanna ide vagy oda – mindössze nyolcezren voltak kíváncsiak.

EMLÉKEZTETŐ
Bp. Honvéd–Győri Vasas ETO 1:0 (1:0)
1964. november 7., Budapest, MNK-döntő
Népstadion, 8000 néző. Vezette: Balla Gy.
Bp. Honvéd: Takács – Marosi, Sipos, Dudás – Nógrádi, Vági – Nagy A., Komora, Tichy, Tóth K., Katona. Edző: Kispéter Mihály
Győr: Tóth L. – Izsáki, Orbán, Tamás – Kiss Z., Máté – Keglovich, Takács, Orosz, Korsós, Povázsai. Edző: Hidegkuti Nándor
Gólszerző: Komora (15.)