Népsport: az első világbajnok, a pozíciós iskola megteremtője

2026.03.29. 09:12

Címkék

Március 29-én volt éppen 140 éve, hogy véget ért a sakkvilágbajnoki döntő, amit Wilhelm Steinitz nyert meg Johannes Zukertort ellen, és ezzel a sportág történetének első uralkodója lett.

Furcsa, de a sakkban már több évtizeddel azelőtt rendeztek világbajnokságot, hogy egy, a sportágat globálisan irányító szövetség létrejött volna. Az első világbajnokot 1886-ban avatták, ám a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) csak 1924-ben alakult meg, ráadásul a vb-rendezési jogot a FIDE csupán a második világháború után szerezte meg.

De akkor hogyan voltak világbajnokok?

A sakktársadalom már jóval a FIDE létrejötte előtt akart magának egy uralkodót. Amikor a német Adolf Anderssen 1851-ben megnyerte az első nagy nemzetközi tornát Londonban, gyakorlatilag világbajnoknak tekintette magát. Ám ott volt a sakkra óriási hatással bíró amerikai Paul Morphy, ez a XIX. századi Bobby Fischer, aki csak néhány évig indult versenyeken az 1850-es években, de mindenkit legyőzött, és egyértelműen a legjobb volt. Murphy később inkább ügyvédként dolgozott az Egyesült Államokban, a sakkversenyekről gyakorlatilag hallani sem akart. Mentális problémái miatt nem tudott sikeres lenni, elborult elmével halt meg 47 éves korában, 1884-ben.

Murphy távozása fordulópont volt, mivel annyival a többiek felett állt, hogy senkit sem mertek világbajnoknak nevezni addig, amíg ő élt. Ekkor azonban a sakkozók már tényleg akartak egy bajnokot. Úgy alakult, hogy azokban az években a cseh születésű, az Osztrák–Magyar Monarchiát képviselő, de már az Egyesült Államokban élő Wilhelm Steinitz, valamint a lengyel származású, de akkorra már brit Johannes Zukertort emelkedett ki a leginkább az élsakkozók közül, így a közvélemény az ő meccsüket tekintette az első világbajnokságnak.

Steinitz 1836-ban született Prágában. A sakkal 12 éves korában ismerkedett meg, de igazán akkor vetette bele magát komolyabban, amikor matematikai és mérnöki tanulmányai miatt 1857-ben Bécsbe költözött. Nehéz ember hírében állt, mindössze 150 centiméterre nőtt, a járásával is gondok akadtak, és alighanem ezeket próbálta ellensúlyozni éles nyelvével, gyakran nyers modorával. Sokszor veszekedett az emberekkel.

Az 1862-es londoni tornán hatodik lett, de az egyik győzelme elnyerte a legszebb játszma címet. Négy évvel később páros mérkőzést nyert a legerősebbnek tartott játékos, a német Adolf Anderssen ellen, amivel az akkor nagy összegnek számító 100 fontot is kapott. Innentől kezdve a legtöbben Steinitzet tartották a legjobb játékosnak, de, ahogy korábban írtuk, Murphy miatt nem világbajnokként néztek rá. Ugyanakkor Steinitznek bőven volt még mit bizonyítania, mert a tornákon sokszor megelőzték. 1872-ben páros mérkőzésen nyert Zukertort ellen, majd abban az esztendőben Londonban megnyerte az első erős versenyét Joseph Blackburn és Zukertort előtt. 1873-ban győzött a bécsi tornán, és életében először megelőzte az akkor már 55 éves Anderssent. Ezután hosszabb szünetet tartott a pályafutásában – csak egy páros meccset játszott –, de 1882-ben visszatért. A bécsi tornán holtversenyben első lett, majd 1883-ban Londonban második – éppen Zukertort előzte meg. Ezt követően New Yorkba költözött, ahol élete végéig lakott.

Közben elhunyt Murphy, és ez felgyorsította a tárgyalásokat a Zukertort elleni mérkőzés ügyében, amely már tényleg a vb-címről szólt. A tárgyalássorozat eredményeként megállapodtak abban, hogy New York, St. Louis és New Orleans ad otthont a csatának. A végső győzelem az egyik fél tizedik nyert meccséig tartott, de 9:9-nél döntetlent hirdettek volna. Továbbá Steinitz ragaszkodott hozzá, hogy a szerződés tartalmazza a kitételt, hogy a meccs a világbajnoki címért megy.

Ki volt az esélyes? Zukertort 43 éves volt, Steinitz 49, de alighanem a kulcs Steinitz stílusának változása volt. Eleinte ő is azt a játékot képviselte, amelyben gyakorlatilag mindenki hitt: a kombinációkra törekvő, az óvatosságot kevésbé fontosnak tartó romantikus stílust. Azonban az évek során áttért a megfontoltabb, kevésbé vakmerő, logikusabb játékvezetéshez. Ez sokaknak nem tetszett. A kombinációk hajszolása sokkal nagyobb divat volt, nem is igazán értették, miért lehet jó a megfontoltabb pozíciós játék. De Steinitz ezzel sikeres lett, és szép lassan a pályatársak is rájöttek, hogy ez a stílus nem butaság.

1886. január 11-én New Yorkban az első játszmát Steinitz megnyerte, ám utána Zukertort sorozatban négyszer is győzött, és ezzel 4:1-re vezetett. Ezután a páros mérkőzés St. Louisban folytatódott februárban, és egy döntetlen mellett Steinitz hármat nyert. Február végén átköltöztek az utolsó helyszínre, New Orleansba. A 12. játszma után már 6:4 volt Steinitznek (csak a győzelmek számítottak, a döntetlenek nem). A következő partiban Zukertort szépített, de ez volt az utolsó győzelme. Az sem segített Zukertorton, hogy közben megállapodtak abban, hogy már 8:8-nál is döntetlent hirdetnek. Néhány remi mellett Steinitz teljesen felőrölte ellenfele ellenállását, és március 29-én a 20. játszma megnyerésével megszerezte a tizedik, végső sikerhez szükséges győzelmet is.

A bécsi Neue Freie Presse így számolt be a végeredményről az 1886. április 1-jén megjelent számában: „Ahogy várható volt, Steinitz tizedik győzelmével véget ért a harc a világbajnokságért. Már önmagában is nagy siker, hogy Steinitz tíz játszmát nyert öt ellenében, de jelentőségét fokozza az elveszített játszmák minősége, és hogy Steinitz balszerencsésen kezdte a tornát. Az előbbivel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy az öt vereségből szigorúan véve csak kettő tekinthető Zukertort igazi teljesítményének, a másik három alkalommal Steinitz a saját hibájából veszített nyerő vagy fölényes pozícióból. Ezzel szemben a Steinitz által megnyert játszmák szinte kivétel nélkül a kiváló manőverezés és a pozíció magas fokú megértésének jegyeit viselik magukon. Figyelembe véve azt a letargiát, amellyel az első négy veresége után Steinitznek elkerülhetetlenül meg kellett küzdenie, az azt követő kolosszális teljesítménye – kilenc, egymást követő játszmában csak egyszer veszített – még inkább figyelemre méltó.”

Steinitz háromszor védte meg a világbajnoki címét már amerikai állampolgárként, kétszer az orosz Mihail Csigorin, egyszer a magyar Gunsberg Izidor ellen. Minden sakk Napóleonnak eljön a maga Waterloója – tartja a mondás –, és ez Steinitznek az 1894-es meccs volt Emanuel Lasker ellen. A 26 éves német simán, 12:7-re legyőzte a már az ötvenes évei végét taposó uralkodót. Az 1896–1897-ben Moszkvában megrendezett visszavágót is nagy fölénnyel nyerte meg Lasker, és Steinitznek többé nem adatott meg, hogy megküzdjön a világbajnoki címért.

Az Egyesült Államokban élve megváltoztatta a nevét Wilhelmről Williamre, és továbbra is a sakkból próbált megélni, de már nem bizonyult annyira sikeresnek. Kevés bevétele volt, az utolsó éveit szegénységben töltötte. 1897-ben a halálhíréről számolt be a New York Times, tévesen, de biztos, hogy ekkorra már mentális betegséggel küzdött, idegszanatóriumok lakója is volt. 1900. augusztus 12-én hunyt el New Yorkban 64 évesen, szívroham következtében.

Steinitzet a pozíciós játék megteremtőjeként tartják számon, ez pályafutása legfontosabb öröksége. Felismerte, hogy nem szükséges mindenáron a kombinációkra törekedni, mert sokszor kifizetődőbb a lassabb, körültekintőbb játék. Úgy vélte, támadást csak megalapozott pozícióból szabad indítani, különben az ellenfél megfelelően védekezve visszavághat. Előbb halmozni kell a kisebb előnyöket, a tiszteket a legideálisabb mezőkre kell mozgatni a megfelelő gyalogszerkezet mellett, és csak ezután érdemes döntő csapásban gondolkodni. Mint a modern sakk egyik legfontosabb személyiségét, 2001-ben beválasztották a Sakkozó Hírességek Csarnokába.