Haláltánc – Moncz Attila publicisztikája

Grigorij Jefimovics Raszputyint, az oroszok kegyencét a kilencszázas évek elején megpróbálták agyonverni és prostituálttal megöletni, hiába. Amikor ellenfelei évekkel később sikerrel jártak, akkor is kellett hozzá jó adag cián, két lövés, „félmillió” botütés, majd vízbe vetés (a boncoláskor vizet találtak a tüdejében, tehát még élt, amikor bedobták).

Körülbelül ilyen nehéz elpusztítani az ökölvívást is, még akkor is, ha itt a fegyverek túlnyomórészt a sportágon belül dolgozók kezében vannak. Legyen szó amatőr vagy profi bunyóról, itthon és külföldön is számos alkalommal eljárták már felette a haláltáncot, előbbi esetében ne menjünk messzebb a 400 millió forintos hiánnyal záró hazai rendezésű junior-vb-nél, míg utóbbi első temetését még 1899-ben megtartotta William Brady, az új nehézsúlyú világbajnok, James J. Jeffries menedzsere, aki hiába keresett védencének ellenfelet Nagy-Britanniában. „A boksz halott” – mondta akkor. Aztán többször – így például a katolikus egyház támadásai vagy a maffia megjelenése után – olyan szépen feltámadt, hogy Anthony Joshua az elmúlt néhány évben többször is simán megtöltötte a Wembley Stadiont és a cardiffi Principality (leánykori nevén Millennium) Stadiumot.

Most mégis részben Joshua az, aki miatt, azt gondolom, legalábbis aggodalommal kell figyelni a profi ökölvívás jövőjét. (Az amatőrrel e hasábokon a továbbiakban nem akarok foglalkozni, jelen állás szerint minden szinten képes lesz profi módon elpusztítani saját magát.) Az ő két hete John Ruiztól elszenvedett veresége miatt ugyanis ott tartunk, Tyson Furytól kell várnunk a szakág megváltását, felemelkedését. Egy olyan bunyóstól, aki Vladimir Klicsko 2015-ös legyőzése után két és fél évig különböző okokból (sérülések, idegi problémák, dopping, drogok) nem bokszolt.

Csak éppen úgy tetszik, manapság ő a leginkább eladható ökölvívó. Szeretném leszögezni, a profi ökölvívás világszintű népszerűsége főképp a nehézsúlytól függ, és nem baj, ha a kirakatarc amerikai. Az angol Fury nem az, de még mindig jobban eladható, mint a tengerentúli bunyósok többsége. Nincs kevesebb amerikai tehetség, mint volt a kilencvenes években, amikor Roy Jones, Oscar De La Hoya, Mike Tyson, Evander Holyfield és George Foreman is vitézkedett, csak náluk jobban senki sem sínylette meg a berlini fal leomlását, illetve a Szovjetunió széthullását.

A The Ring magazin súlycsoportoktól független világranglistáján a legjobb öt között két exszovjet bokszoló – az éllovas Vaszil Lomacsenko és az ötödik Olekszandr Uszik – található, ugyanakkor csak egy amerikai, a váltósúlyú Terence Crawford. És azért ő sem annyira sztárolható bokszoló, mint a szerintem eddigi utolsó amerikai mainstream ökölvívó, Floyd Mayweather. Nehézsúlyú pedig égen-földön sehol. Lehetne jönni Deontay Wilderrel vagy a már említett Ruizzal, hiszen mindkettő amerikai is, világbajnok is – de nem érdemes. Előbbinek a jobb kezén kívül nincs mása, utóbbiról pedig ránézésre előbb gondolnánk, hogy egy hamburgerevő-verseny győztese, mintsem, hogy a nehézsúly királya. Az ilyen felhozatal láttán az sem meglepő, hogy az HBO 2018 őszén úgy döntött, kiszáll az ökölvívásból, holott 1973-as indulása óta a bunyó a műsorrács egyik fontos pillére volt.

„Nincsenek nagy egyéniségek. A jelenlegi bokszolók többsége túlságosan is egysíkú. Aranyos srácok, jó egyéni képességűek, de úriemberek. Én nagyon vad voltam” – érzékeltette a különbséget egy tavalyi interjúban Mike Tyson, aki, amíg az esze szabadságra nem ment, a kilencvenes évek közepéig uralta a királykategóriát és az ökölvívás egészét. „Iron Mike” nem most, unalmában kezdte el kongatni a vészharangot, hanem már 2015-ben, a Comedy Centralon úgy fogalmazott a „Mit tanácsol a fiatal ökölvívóknak?” kérdésre, hogy nagyon gyorsan húzzanak el az MMA-ba. Mert az izgalmasabb, őszintébb és nem húsz szervezet világbajnoka közül kell kiválasztani az egy szem királyt. Ráadásul ott nem kell évekig tartó násztáncot járni, mire összejön a két legjobb meccse. Bokszban Mayweather és Manny Pacquiao addig kerülgette egymást, amíg megvénültek, legalább egyikük (Pacman) túljutott a zeniten – viszont a nekik tetsző összeg csak akkorra jött össze. Így egy szenzációs meccs helyett lett egy szenzációsan előkészített nagy semmi.

Ugyanakkor tovább erősítette bennem az érzést, hogy az előfizetéses csatornára tett nagy meccsek csak növelik a szakadékot a „köz” és az ökölvívás között. A bevétel ugyan dől a sportágba, de mivel sokakat kizárnak a fogyasztásból, a sportág kevesebb helyre tud eljutni. Hiszen amíg a hatvanas-hetvenes években Muhammad Ali, Floyd Patterson, Joe Frazier és George Foreman oda-vissza hülyére verte egymást, a széles körű médialefedettségnek köszönhetően mindig lehetett tudni, ki a nehézsúlyú világbajnok. Mára, nem utolsósorban a televízió miatt, sokkal több a világbajnok, és csak jelentős bravúrral lehet a lineáris, arany, ezüst, nyugalmazott vagy éppen rendes világbajnoki övek fényében megmondani, ki a király.

És itt kanyarodnék vissza Furyhoz, akiről amerikai társpromótere, Bob Arum azt mondta: „Muhammad Ali óta senkinek sem volt akkora karizmája, mint neki. Igazi őserő. Az általam látott egyik legnagyobb showman, és nem csupán a boksztudása miatt. Igazi szórakoztató művész, unikum.” A Top Rank vezére tudhatja, mit beszél, hiszen az istállójában többek között Ali, Foreman, De La Hoya és Mayweather is megfordult. De a győzelme után senki sem énekelt olyan szépen, mint a vasárnap hajnalban Tom Schwarz kétmenetes oktatása után az Aerosmith „I Don't Want to Miss a Thing” című számára „rágyújtó” Fury. Hiába, kellett a szerenád az asszonynak.

Az ilyen show meg kell az amerikaiaknak, illetve a nagyvilágnak. Mert azért arrafelé is meg kell ismerni Furyt. Hiába lenne egy Joshua–Fury összecsapás csillagászati jegyárak mellett is táblás ház a Wembleyben, az Egyesült Államokban szinte a kutya sem volt kíváncsi rá, pedig alaposan ráerősítettek a Klicsko-verő, illetve a lineáris világbajnok imázsára. Így is csak jóindulattal voltak 9000-en a Las Vegas-i MGM Grandben. Ettől még messze ő a legjobban promotálható nehézsúlyú bokszoló, ami különösen igaz lesz akkor, ha huzamosabb ideig hajlandó lesz komolyan venni önmagát és az ökölvívást.

A Schwarz-meccs utáni kommentárjából mintha az derülne ki, kezd benőni a feje lágya: „Mutatni akartam néhány dolgot, hogy megfelelően prezentáljam magam az amerikai közönségnek. Egy kis sebességet, bokszolói trükköket, hogy miképp tudok elhajolni és elcsúszni az ütések elől, illetve, hogy be tudom fejezni a meccset. Három ló volt nehézsúlyban, Joshua vereségével ketten maradtunk. Én már megvertem a másikat, de nincs más hátra, még egyszer meg kell vernem. Aztán még egyszer és még egyszer.”

A másik „ló” a fentebb már említett Wilder, akivel tavaly decemberben hivatalosan döntetlenre végzett, de inkább neki kellett volna kapnia a meccset, még akkor is, ha az amerikai két menetben is leütötte őt. Most ennek a csatának a vélhetően 2020 első felében esedékes visszavágójára tesznek fel mindent. A promóteri porondon ősi ellenségnek számító Top Rank és Premier Boxing Champions összefog, hogy tető alá hozza, elviszik Las Vegasba a csatát (csak mert a járulékos szórakozási lehetőségek miatt ott 30 millió dolláros jegybevételre lehet számítani, miközben Londonban kettőre, New Yorkban meg háromra), és már most megkezdték az egekbe magasztalását. Arum például azt mondta, ez lesz minden idők legnagyobb bokszmeccse, még a Mayweather–Pacquiao 410 millió dolláros bevételi rekordját is felülmúlhatja.

Az, hogy nem lesz minden idők legnagyobb bokszmeccse, bizonyos (nálam az pillanatnyilag a manilai Ali–Frazier), de hogy a profi boksznak most mindennél nagyobb szüksége van rá, az is biztos. Csak ne szerencsétlenkedjenek túl sokáig a tető alá hozásával.