A halál üzlete – Moncz Attila publicisztikája

A magyar profi boksz aranykorában, a kétezres évek első évtizedében két örökbecsű mondás hangzott el fél Európát átutazó baráti társaságunkban. Az egyik Kokóhoz, Kovács Istvánhoz volt köthető, aki a valóban vitatható képességű és mentalitású felhozó emberek kapcsán mondta azt, hogy beülnek pénteken négyen egy Ladába, otthagynak egy vödör agysejtet a ringben, felmarkolnak néhány száz márkát, aztán hazamennek. Az akkor még veteránnak tartott, a harmincas éveik második felében járó ökölvívók kapcsán pedig mi, újságírók lamentáltunk el azon, vajon a kapott pofonok hatására lesz-e még annyi eszük, hogy idejében döntsenek a visszavonulásukról, vagy már legalább eggyel többet kaptak a kelleténél, és elszalasztják a megfelelő időpontot. Vagy ahogy Dariusz Michalczewski, korábbi félnehézsúlyú világbajnok fogalmazott, „...legfeljebb annyi pofont szeretnék kapni, hogy még meg tudjam számolni, mennyi pénzt kerestem a bunyóval”.

Egyre inkább úgy tetszik, ma a kettő kombinációjával kell számolnunk. Manapság már nem az a helyzet, hogy néhányan (élükön személyes kedvencemmel, Roy Jones Juniorral) képtelenek eltalálni a visszavonulás helyes időpontját, hanem a nyugdíjban nem bírnak nyugton maradni, és visszatérnek bokszolni. Csak nem úgy, mint a visszavonulást és a visszatérést önálló sportágként kezelő Floyd Mayweather, vagy a tízéves lelkészi szolgálat után, 38 esztendősen önmagát először jótékonysági célokból (a saját ifjúsági központjának szeretett volna pénzt gyűjteni) reaktiváló, később azonban Michael Moorer legyőzésével nehézsúlyú világbajnoki övig jutó George Foreman. Hanem évtizedet vagy még annál is többet pihenő bokszolók gondolják úgy, van bennük még virtus, és tömegek kíváncsiak ringbeli produkciójukra. Mike Tyson és Roy Jones Jr. tavaly novemberi mérkőzésével kezdődött az őrület, és ha szigorúan a számokra hagyatkozunk, az érdeklődést nem lehet kétségbe vonni. A találkozó pay-per-view közvetítésére több mint 1.6 millióan fizettek elő 49.49 dollárért, az ebből származó bevétel meghaladta a 80 millió dollárt, ami a küzdősportok terén bőven top 10-es.

Nem győzöm hangsúlyozni, két nyugdíjas bokszoló bohóckodásáról beszélünk. Ringbeli mozgásuk sokszor jobban hasonlított családi lakodalmon táncoló nagybácsikéra, mint profi bunyósokéra – hiába, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Összesen százöt év állt a szorítóban, de ha korunkban ilyen eseményre rárepül egy komplett iparág, és hozzátesz dokumentumfilmet, stúdiós műsorokat, médiakampányt, Snoop Doggot, Whizz Khalifát, YouTuber-exkosaras (Jake Paul-Nate Robinson) felvezető mérkőzést, akkor abból menthetetlenül üzlet lesz. Az pedig felülír mindent. A veteránok gazdagok lettek (Tyson és Jones egy-egy millió dollárral, valamint a PPV-bevételek jelentős százalékával), a nézők szegények, az ökölvívás pedig sokat veszített a hiteléből. Különösen úgy, hogy egy győztes nélkül véget érő összecsapás után a két résztvevő kapott egy-egy bajnoki övet. Ami eddig csak a „hivatalos” bajnokoknak járt. De mindennél többet elmond a sportág jelenlegi állapotáról, hogy ilyen sokan előfizettek a közvetítésre. Bár lehet, helyesebb, ha ezt már nem sportként, hanem szórakoztatóipari tevékenységként értelmezem, és elfogadom, amit napjaink egyik legnagyobb tehetsége, a 23 évesen már a WBC interim könnyűsúlyú világbajnoki címét birtokló Ryan Garcia mondott: „Tisztelem Tysont, csak szórakoztatni akarja kicsit a világot.”

Kár, hogy ezzel divatot teremtett, a nagy bevétel pedig többek kedvét is meghozta. Hiába jött több helyről is figyelmeztetés, hogy ezt nem kellene. Walter Wagner, az egyik legismertebb német ringorvos például ezt mondta: „Ha a bokszolók nem szedik össze magukat, nagy veszélyben lehetnek. Én negyven felett nem adnék ki versenyengedélyt. Lassúbbak a reflexek, lassúbb a felépülés. Orvosi szempontból nem lett volna szabad megtartani Tysonék meccsét.” Amikor a miértről faggatták, egy példával rukkolt ki: „Fogj egy kalapácsot, és üss meg vele egy almát hússzor. Mi történik? Igen, összetörik – és igen, az agyban is ugyanez a folyamat játszódik le.” És azért a bokszolóknál a korábbi vélt vagy valós egészséges életmód dacára gyakrabban fordul elő, hogy ötvenes éveikre bizonyos fokig kialakul náluk a demencia.

A pénz és a becsvágy kielégítésének ígérete a józan észt sajnos az átlagosnál jóval gyakrabban győzi le. Így volt ezzel Oscar De La Hoya is, akinek a mögöttünk hagyott hétvégén kellett volna bokszolnia a UFC-ből elmenekülő, 44 éves Vito Belforttal. A párosítás önmagában jelezte, nem a sportérték a legfontosabb, és hogy azt mennyire nem szabad veszni hagyni, jelezte, midőn De La Hoya elkapta a koronavírust. Egy héttel a gála előtt. Néhány gazdag bohóc, illetve csodabogarakat előszeretettel mutogató „üzletember” elkezdett szaladni a pénze után. És leakasztották az 58 éves Evander Holyfieldet. Aki legutóbb 1999-ben volt igazán tényező a ringben, amikor néhány hónap alatt kétszer (az ő szemszögéből egy-egy döntetlen és vereség volt a mérleg) is összecsapott három kiemelt vb-övért Lennox Lewisszal. Azóta bunyózott ugyan, de igazán komolyat egyszer sem. Most sem. A valódi profi karrierje során a nyolcadik menetnél korábban egyszer sem kapituláló, a boksz igazi univerzumában 57 mérkőzést letudó Holyfieldet most Belfort 109 másodperc alatt elintézte. A vegyes harcművészetekből érkező, messze nem az ökölvívótudásáról ismert Belfort véresre verte az egykori idolt. Mindezt Donald Trump, az Egyesült Államok korábbi elnökének szakkommentálása mellett, napra pontosan az ikertornyok ledőlésének huszadik évfordulóján, közfelháborodást jelentő módon, a Florida State Boxing Commission szakmai felügyeletével és engedélyével!

Ez már csak üzlet, semmi más. Kivénhedt cirkuszi erőművészek hajszolnak be nem teljesített álmokat, mielőtt meghalnának. Félő, ha így folytatják, utolsó másodperceiket a ringben élhetik meg. Ez már a halál üzlete. Holyfield kínosan röhejesen mozgott, ütései néha olyan erősségűeknek látszottak, hogy egy légyben sem tettek volna kárt. De ott volt, azt tette, amire kérték. Dumált, és jelenlegi állapotához képest a lehető legjobban próbált meg bokszolni. Rövid távon jó ötletnek tetszett, a hosszú táv meg kit érdekel, amikor kaszálni most lehet, nem a jövő héten. Ha akkor a kasza helyett a kaszás jön, hát, Istenem...

Az egész cirkusz jellegét tovább emelte, hogy a második számú főmeccsen a szintén volt nehézsúlyú világbajnok David Haye pontozással legyőzte Joe Fourniert. Ha esetleg a közösségi médiában fellelhető fotókon együtt látná őket valaki privát képeken, az nem a véletlen műve. Jó haverok, a találkozót is egy mikonoszi nyaraláson kötötték le, a meccs közben nem egyszer és nem kétszer röhögtek, de Haye-nek kellett egy győzelem, hogy a nagyvilág előtt is kihívhassa Tyson Furyt. Mielőtt elfelejteném, Holyfield, a padlót lefejelő Holyfield pedig ugyanezt tette egy másik Tysonnal, Mike-kal.
Legkésőbb most kellene megállítani a világot, mert én ebből bokszszeretőként ki akarok szállni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!