Amerikai „boxolómester” érkezett a MAFC-hoz – a projektográf is előkerült

Hogy mekkora lendületet vett az ökölvívás idehaza az 1910-es években, jól mutatja, hogy az első világháború előtti csaknem fél évtizedben számos remek külföldi bokszoló fordult meg Magyarországon. Profi és amatőr, versenyző és edző; jöttek a kontinensről, a Brit-szigetekről, sőt még a tengerentúlról is. A legnagyobb név közülük minden kétséget kizáróan egy amerikai öklöző volt: Bobby Dobbs. A „néger boxolómester”,  ahogy egyik lapunk írta.

A világhálón fellelhető adatok szerint Dobbs a tennessee-i Knoxville-ben született 1858. december 27-én – vagy a georgiai Cartersville-ben 1869-ben –, Robert Dobbs néven. Az 1858-as születését támasztja alá, hogy már a hetvenes évek végén bokszolt a déli és a nyugati államokban, egyes források szerint azonban csak 1884-től versenyzett. Hivatásosként 1888-ban húzott először kesztyűt, eleinte könnyűsúlyban, majd váltósúlyban lépett a ringbe. A mértékadóBoxRecinternetes portál 223 meccsét tartja nyilván, összesített profi mérlege: 121 győzelem (köztük 81 kiütés), 47 vereség, 39 döntetlen és 16 „no contest”, azaz eredményhirdetés nélküli találkozó. Ő maga azt állította karrierje végén, hogy több mint 1000 mérkőzés van az ökleiben.

Az amerikai földrészt először 1898-ban hagyta el, amikor négy meccset vívott Nagy-Britanniában, majd a következő évben visszatért az Államokba. 1902-től 1910-ig egy mérkőzés kivételével csak a Brit-szigeteken bokszolt, nyolc alkalommal a mai Írország területén mérkőzött. Nem csak profi meccseken vett részt Angliában, ahol az ország vásár- és piactereit járva csillogtatta tudását. Ekkor állapította meg róla Bill Moore, akinek csapatával turnézott, hogy Dobbs „teljesen absztinens, nem dohányzik, a diétás étkezés szakértője, és fanatikusan imádja a friss levegőt”.

Már ötven is elmúlt, amikor átmerészkedett a kontinensünkre. Két profi meccs Koppenhágában, kettő Németországban, aztán Belgium, megint Koppenhága, majd 1912-től Bécs és Budapest volt az állomáshelye. A Tolnai Világlapja is felfigyelt rá 1910 decemberében: „Bobby Dobbs. Az amerikaiak hazai sportja: a boxolás most már az európai kontinensen is divatba kezd jönni, egyelőre azonban csak abban a formában, hogy amerikaiak, legjobb esetben amerikai és angol mérik össze az ökleiket. Legújabban Bobby Dobbs, egyik híres amerikai boxoló néger bajnok rándult át Európába, hogy itt egy keveset »szétüssön« azok között, a kik kétségbe mernék vonni az ő sampionságát. Dobbs Berlinben mutatkozott be az egyik ottani orfeumban, de inkább csak barátságos öklözésekre szorítkozott. A komolyabb része a dolognak csak ezután következik, mert Dobbs merész hangú felhívást tett közzé a lapokban, felszólítván a boxolás mestereit, hogy mindazok, a kik az »elsőrendű mester« névre igényt tartanak, álljanak ki vele szemben. Dobbs kijelenti, hogy hat fordulótól húsz fordulóig áll rendelkezésre. Ötszáztól kétezer márkákat tűz ki ellenfelének jutalmul, ha legyőzik őt. Dobbs azonban, úgy látszik, nagyon bízik az erejében és ügyességében, mert szerinte nem hat, de három fordulót sem állanak ki vele szemben, mert vasöklével ha lesújt, akkor az illető kedvét veszti a további ismerkedéstől. Igaza lehet Dobbsnak, mert még senki sem jelentkezett.”

Aztán épp abban a decemberben jött el a pillanat, amikor valaki kötélnek állt, és kötélnégyszögbe vonult vele professzionális keretek között. Az ellenfél a szintén amerikai Dick Green volt, aki a 16. menetben kapitulált a Berlinben, a Deutscher Box Club helyiségében rendezett ütközetben.

Hozzánk Zielinski Szilárdnak, a MAFC tanár-elnökének köszönhetően került. Zielinski építőmérnök volt, aki felvirágoztatta a MAFC-ot a múlt század első-második évtizedében. A Műegyetem lágymányosi palotájában  „remek vívó-, birkózó-, box- és céllövőtermet építtetett a MAFC-nak, a Zielinski professzor által szerződtetett kitűnő oktatók (Bobby Dobbs néger boxvilágbajnok, Santelli Italo olasz vívómester, Weigand János, a legjobb magyar birkózómester) irányítása mellett az élvonalba jutottak a MAFC-boxolók, -vívók, -birkózók, méltókká válván az 1911–13. években Európa-szerte ragyogó sikereket elért világhírű MAFC-úszógárdához” – olvasható az elsősorban Pluhár István nevével fémjelzett      Magyarországi sportegyesületek története  című vaskos kötetben.

A színes bőrű mester 1912. február 11-én este,  „a királyi József-műegyetem fedett aulájában a Budapest székesfőváros bajnokságaiért folyó ökölvívó-viadal”   után mutatkozott be a magyar közönség előtt, a dán Waldemar Holberg ellen vívott  „profi exhibition mérkőzésen”. „A verseny iránt máris felébredt intenzív érdeklődést mi sem jellemzi jobban, mint hogy az Apolló projektográf a versenyről mozgófényképfelvételeket fog készíteni”,   írta Az Újság a nagy esemény előtt, amelyre Bárczy István polgármester mellett Hazai Samu honvédelmi, Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint Boda Dezső, Budapest rendőrfőkapitánya is hivatalos volt.

Nem volt megállás: mindenki Dobbstól akart tanulni, mindenki vele akart bokszolni. Márciusban – Santelli vívótermében – a honfitárs Jerry Petersen volt az ellenfele, április 1-jén – a Pesti Vigadó nagytermében – az írBarney Gannon. Mindkét esetben bemutató mérkőzés zajlott. A MAFC májusban szerződtette Dobbst, aki 2100 koronát tehetett zsebre egy évben. A klubedzéseken kívül az amerikai magánleckéket is adott, plusz 1912 augusztusától az FTC atlétáit masszírozta. További bemutató meccseket vívott még (például Gannonnal), sőt 1913. január 26-án hivatalos profi mérkőzésen lépett szorítóba a brit Jack Meekins ellen  „az Angol Parkhoz tartozó Skating Ringben”,    és győzött.

1913–1914-ben, miközben a MAFC-istákat okította, olyan vidéki városokban népszerűsítette a bokszot, mint Kaposvár, Mohács vagy Pécs. A világháború után boksziskolát nyitott hazájában, amely 1928-ra tönkrement. 1930. december 25-én hunyt el a dél-karolinai Charlestonban.

Tudására, személyiségére jellemző, hogy még évtizedekkel később is emlékeztek rá idehaza.

„Néger trénerünk meglepő intelligenciával képezte tovább a gárdát, és a fősúlyt a technikai szépségek elsajátítására fektette. Nem tudom elfelejteni szimpatikus személyét, de azt sem, amit nekem egy alkalommal mondott. Bobby Dobbsszal dolgoztam az egyik tréningen. Közben a szememre ütött, én, mint kezdő boxoló nem az ellentámadásra gondoltam, hanem arra, hogy a megütött arcrészem kissé fáj. Ösztönszerűleg mindkét kezemmel eltakartam az arcomat. Dobbs erre abbahagyta a tréninget, odajött hozzám, a kezemet levette az arcomról a következő szavak kíséretében: »Fiam, amit most mondani fogok, ne felejtse el, mert ez nemcsak a sportban, hanem az életben is igazság: Ha valamije fáj, ne mutassa, mert az ellenfél mindig oda fog ütni, ahol eredményt érhet el«”  – mondta az egyik tanítvány, Ács László az 1929. december 26-i Sporthírlapban.

A szintén Dobbs-növendék Kankovszky Artúr így gondolt vissza mesterére (Sporthírlap, 1934. október 3.):  „Érdekes ember volt ez a néger. Különös előszeretettel neveztette magát egyetemi tanárnak. Egy alkalommal Budafokon saját rendezésében tartott versenyt, persze a versenyt hirdető plakátokra rányomatta, hogy a verseny rendezője Bobby Dobbs, műegyetemi tanár. Ezt a plakátot meglátta a MAFC akkori elnöke, Zielinsky professzor is, aki ettől kezdve csak per kolléga szólította Dobbst. Egyébként Bobby nemrég, alig egy-két éve halt meg Amerikában.”

A Népsport 1968. január 22-i számában a világhírű orientalista, a fiatal korában atletizáló, vívó, úszó és főleg lovagló, az ökölvívásba Angliában belekóstoló Germanus Gyula professzor is megszólalt:  „A tízes évek elején, a legeslegelején, akkor teremtettük meg többen a magyar ökölvívósportot. Én akkor a Keleti Akadémián voltam tanár, de azért lejártam az edzésekre, és komoly mérkőzéseket vívtam. Ott volt a MAFC néger edzője, (...) Bobby Dobbs. Rendkívül könnyed mozgású, villámgyors öklöző, nagyszerű lábmunkával. Vele csak úgy hébe-hóba bokszolgattunk – én ugyanis könnyűsúlyú voltam. 165 centis magasságommal nem is lehettem volna nehezebb.”