Schillaci: A fizetés csak egy szelete a sportnak, ezt egyre többen elfelejtik

– A nevelés a hobbija vagy a munkája?
– Egyértelműen a hobbim – felelte a lapunknak adott interjúban az olasz Salvatore Schillaci, az 1990-es világbajnokság gólkirálya, aki a CIB Italia Focitábor keretében látogatott Budapestre. – Odahaza, Palermóban van a sportcentrumom, amelyet tizenöt éve vezetek. Több mint háromszáz gyerekkel dolgozunk, öt és tizenhét év közötti fiatalokkal. Imádom látni, ahogy nőnek és fejlődnek, nagy öröm, ha az álmuk eléréséhez mi is hozzájárulhatunk. Emiatt nem tudok munkaként tekinteni a feladatra.

– Ezen a héten a budapesti focitáborban tartott edzést magyar gyerekeknek. Máshol is örömét leli a tehetségek csiszolásában?
– Hogyne! Sokat járom a világot, és a magyar futballra is van rálátásom. Tudom, hogy néhány évtizede meghatározó volt a világ labdarúgásában. Ha ezekben a napokban olyan tudást adhatunk az olasz focisuliban készülő srácoknak, amelyből később a magyar futball is profitál, már megérte eljönni. Egyébként is, Marco Rossi tett róla, hogy az olasz edzőknek jó hírnevük legyen Magyarországon, tudom, hogy honfitársam bajnoki aranyéremig vezette a Honvédot az előző idényben. Úgy tűnik, megéri bízni bennünk.

– Olaszországban milyen a fiatalok mentalitása?
– Teljesen más, mint a mi időnkben volt. Megváltozott a világ, a számítógépek és okostelefonok korát éljük, emiatt elkényelmesednek az emberek, és sajnos a gyerekek is. Egyre több olyan fiatalt látni, aki nem akar áldozatot hozni a sikerért. Ráadásul Olaszországban sajnos a grundok szerepe is leértékelődött. Az én generációm még az utcán nőtt fel, a flaszteren tanultuk meg a futball alapjait, ezzel szemben manapság rengeteg akadémia működik, modern épületekkel és felszerelésekkel, ami sajnos a szülőket is megváltoztatta. Sok anyuka nem engedi, hogy a pici fia a grundon rúgja a bőrt, derogál neki, ha a csemetéjét nem valamelyik menő akadémián képzik.

– Mivel lehet motiválni a fiatal labdarúgókat, ha tizennyolc-tizenkilenc éves korukra már rengeteg pénzt kereshetnek?
– Nem egyszerű, de el kell érni, hogy ne csak az anyagiakon járjon az eszük. Alázat, tisztelet, családi értékek, szeretet, szerelem, szenvedély – ez mind hozzátartozik a futballhoz. A fizetés csak egy szelete a sportnak, sajnos ezt egyre többen elfelejtik. Hosszú távon viszont csak azok lehetnek sikeresek, akik fizikailag és mentálisan is kellően felkészültek.

– Többen állítják, hogy az olasz futballban egyre kevesebb a klasszis. Ez is a megváltozott mentalitással lehet összefüggésben?
– Talán ez is belejátszik, de nagyobb probléma, hogy Olaszországban egyre kevesebb az olasz labdarúgó. Rengeteg külföldi futballozik az első osztályban, sok klubcsapat eleve légiósokat vásárol, nem támaszkodik a hazai fiatalokra. A nagy egyesületek arra összpontosítanak, hogy külföldi tehetségeket fedezzenek fel, ami nem segíti olasz klasszisok felnevelését. A fiatal olaszok többnyire csak azokban a klubokban tudják bontogatni szárnyaikat, amelyek a pénzszűke miatt nem tudnak versenyezni a gazdagabb egyesületekkel.

– Mi lesz az olasz válogatottal, ha Gianluigi Buffon, Giorgio Chiellini és Daniele De Rossi úgy dönt, befejezi a futballt?
– A futball örökösen megújul. Egyszer minden bajnok elér pályafutása végéhez, és bár a mostani helyzet távolról sem optimális, ne feledjük, hogy az olasz futballban mindig is nagy volt a merítési lehetőség. Most sincs másként, az U21-es válogatottban van potenciál, ráadásul jövőre világbajnokságot rendeznek, vagyis hamarosan mindenki elkezdi élesíteni a formát. Meglehet, a vb-rajtig felbukkan valaki a válogatottnál, akiről most még nem is tudunk.

– Azért vélhetően a mostani olasz válogatott is nagy hasznát venné az 1990-es világbajnokságon látott Salvatore Schillacinak.
– Nem érzem korrektnek, hogy összehasonlítsam magam másokkal. Szerintem a mai olasz válogatottban is vannak jó csatárok, ezen a téren továbbra is versenyképesnek érzem a futballunkat.

– Azon a tornán kirobbanó formában szerepelt, hat góljával a vb gólkirálya lett, Olaszország pedig bronzérmet szerzett.
– Ha szóba kerül, sok örömmel és kis keserűséggel gondolok vissza arra a világbajnokságra. Rendkívül erős csapatunk volt, hazai pályán játszottunk, klasszisok szerepeltek körülöttem. Azt hiszem, az volt minden idők egyik legerősebb olasz válogatottja. Hálás vagyok a sorsnak, hogy abban a csapatban futballozhattam, azt viszont a mai napig sajnálom, hogy nem nyertük meg az aranyat, miközben minden esélyünk megvolt rá. Sajnos a futball már csak ilyen – megesik, hogy nagyon erős együttesben játszol, mégsem te viszed haza a serleget. Sajnos nem állt mellénk a szerencse, Argentína ellen tizenegyespárbajban alulmaradtunk az elődöntőben.

SCHILLACI 1990-ES VB-GÓLJAI

– Ez a kérdés végigkíséri az életem. Az a helyzet, hogy a hosszabbítás végére borzasztóan elfáradtam, alig bírtam lépni. Ha jobban éreztem volna magam, nyilván nem vonulok a háttérbe. Annak ellenére, hogy sohasem számítottam tizenegyes-specialistának, biztosan az öt rúgó között lettem volna. De abban az állapotban jobbnak láttam, ha átadom a lehetőséget másnak. A bronzmeccsen, Anglia ellen remekül éreztem magam, a kettő egyre megnyert találkozón én szereztem a győztes gólt – tizenegyesből. Akkor nem remegett a lábam a tehertől, és néhány nappal korábban sem gyáva voltam, hanem végtelenül elcsigázott.

– Az viszont furcsa, hogy vb-gólkirályként csak tizenhatszor szerepelt a válogatottban. Nem volt több a karrierjében?
– Számomra minden válogatott mérkőzés hatalmas büszkeséget jelentett, nincs bennem hiányérzet. Ne felejtsük el, a vb előtt egy évvel, huszonnégy esztendősen még a Serie B-ben, a Messinában játszottam. Egy évvel a torna előtt vásárolt meg a Juventus, utána következett a világbajnokság, amelyen gólkirály lettem, a torna legjobbjának választottak, az év végén pedig második lettem az Aranylabda-szavazáson. Mi mást kérhettem volna még az élettől? Ami a folytatást illeti, szerintem jobb a csúcson kiszállni, mint megvárni, amíg csalódás ér. Máshonnan közelítem meg a kérdést: az olasz válogatottnak és a Juventusnak köszönhetően fiatalokkal foglalkozhatok, járhatom a világot. Nem gondolom, hogy elégedetlennek kellene lennem emiatt.