Olasz durranás – Bobory Balázs publicisztikája

Tizenöt évvel ezelőtt három barátommal Franciaországba utaztunk síelni, és ha már átszeltük Észak-Olaszországot is, sietve beterveztünk odafelé egy futballmeccsnézést: azon a napfényes vasárnap délutánon a Juventus a Livornót fogadta. Négyünkből ketten voltunk az olasz foci, közelebbről a zebrák szerelmesei, másik két társunk inkább egy pizzériában ütötte el az időt, illetve vigyázott az autónkra szerelt tetőboxra, a benne lévő sífelszerelésre, mert sok jót nem hallottunk a helyi közbiztonságról.

Egy órával az összecsapás előtt még belépőjegy nélkül bolyongtunk a Juve akkori stadionja, az 1990-es világbajnokságra épült Delle Alpi parkolójában. Körbe is jártuk a 69 ezer néző befogadására képes monstrumot, tíz euróért kötelező kelléknek megvettük a fekete-fehér sálat, de semmi más érdekessel nem találkoztunk.

Becsülettel kerestük a pénztárat, mert látva, mennyien téblábolnak a stadion környékén, biztosak voltunk benne, hogy itt akár még utánunk is dobják a belépőket. Az egyik kapunál nagyobb drukkerhaddal találkoztunk, a srácokat meg is kérdeztük, hogyan és hol juthatnánk itt jegyhez. Ezt követően a hátsó sorból kilépett egy meglehetősen rossz arcú figura, kabátja zsebéből előrántott egy papírtömböt, mintha csak tombolát árulna, mi pedig fizettünk, mint a katonatiszt, majd gyorsan odébbálltunk, mert meglehetősen kényelmetlenül éreztük magunkat a nem éppen úri társaságban.

A Delle Alpi csalódás volt. Tizenöt év alatt alaposan leamortizálódott, semmivel sem festett jobban belülről, mint a csaknem negyven évvel korábban épült egykori Nép-, aztán Puskás Ferenc Stadion. A Livorno elleni találkozóra kijöttek vagy 15 ezren, a két tábor a futópályák miatt egymástól mintegy 150-160 méterre hangolt, üzengetett, a hangulat nem nagyon volt jobb egy-egy magyar rangadón tapasztaltnál.

Nem is értettük ezt a hűvös atmoszférát, az időnként beálló csendet, hiszen az olasz futball a fénykorát élte. A házigazda Juventus sorozatban nyerte a scudettókat, s olyan világsztárokat foglalkoztatott, mint Gigi Buffon, Fabio Cannavaro, Lilian Thuram, Pavel Nedved, Alessandro Del Piero, David Trezeguet és Zlatan Ibrahimovic. Az AC Milan 2003-ban éppen a torinóiak ellen nyerte meg Manchesterben a Bajnokok Ligája olasz házidöntőjét, de az Inter, a Roma és a Lazio csillaga is magasan ragyogott.

A csapatok viszont valahogy nem haladtak a korral, és míg Angliában, Németországban megértették az idők szavát, és tökéletes üzleti vállalkozásként üzemeltették a ligát és a klubokat, a csizmaszár korábban mindig csillogó, makulátlan bőrén repedések keletkeztek.

Persze a mediterrán más világ, és sohasem működik olyan precízen és pontosan, mint egy Doxa óra, azonban a korrupció, az urambátyám berögződések olyan mértékben átszőtték az olasz labdarúgást, hogy csak idő kérdése volt, mikor robban a bomba, és mikor indul el szükségszerűen az öntisztulás. A pillanat 2006-ban jött el, a katalizátor az emlékezetes Calciopoli-botrány volt, amelynek legnagyobb vesztese épp Európa egyik legjobb csapata, a világsztárok sorát foglalkoztató Juventus lett, amelyet ki is zártak az élvonalból.

Az olasz futball szerencséje volt, hogy még olyan csillagok voltak a pályán, mint Buffon, Del Piero, Cannavaro, Alessandro Nesta, Francesco Totti vagy éppen Filippo Inzaghi. A vesztegetési ügy árnyékában a válogatott meg is nyerte a 2006-os németországi világbajnokságot, de utána már érezni lehetett, a lendület nem lesz elég a következő évtizedre. A klasszisok ugyan még rúgták a labdát néhány évig, de a modern gazdasági kihívásokra válaszolni képtelen klubok, a többi európai országénál bonyolultabb és magasabb kulcsokat alkalmazó adózási rendszer, no meg a Calciopoli után meggyengült csapatok összességében azt eredményezték, hogy a Serie A szép lassan lemaradt a Premier League-től, a Barcelona és a Real Madrid által repített spanyol bajnokságtól, sőt a Bundesligától is. Az Inter 2010-es Bajnokok Ligája-győzelme már inkább csodának számított, mivel a legjobb játékosok immár nem Olaszországot tartották elsődleges célpontjuknak, hanem a ködös, esős Albiont, a két spanyol gigászt vagy a Bayern Münchent.

Az előző évtized végétől aztán fordulni látszik a trend, jön fel az olasz futball.

Az elmúlt esztendőben kétszer is szerencsém volt Serie A-bajnokit élőben látni, s bár a Roma–Juventus és a Juventus–Sassuolo mérkőzés sem volt sokkal színvonalasabb, mint egy-egy itthoni mércével mért kiváló iramú, izgalmas magyar rangadó, a körítés lenyűgözött. Tizenöt évvel ezelőtti tapasztalataimhoz képest Rómában és Torinóban is olyan pezsgés fogadott a stadion környékén, amelynek hangulata már a kezdő sípszó előtt magával ragadott. Úgy tűnik, már nemcsak elcsépelt frázis, hogy családi program a meccs, mivel a stadionok különböző pontjain rengeteg lehetőség van a szórakozásra, élménygyűjtésre. A tízméterenként feltűnő ajándékárusokra már nem is térnék ki, ellenben a gyerekeknek felállított minifocipályák, az életnagyságú Ronaldo- és Dybala-bábuk, a „szelfipontok” és a színpadokról vezényelt vetélkedők és nyereményjátékok már-már egész, de legalább félnapos elfoglaltságot jelentenek kicsiknek, nagyoknak, időseknek és fiataloknak, férfiaknak és nőknek egyaránt. Mindennek a mellékzöngéjét, azaz a pénz csilingelését, a leolvasható bankkártyák csippanását pedig a klub tulajdonosai élvezik leginkább, akik a tavaly megváltozott olasz adózási rendszernek is köszönhetően már bátrabban terveznek, és lassan ismét elkezdhetik csábítani a legnagyobb sztárokat Olaszországba.

Ebből a szempontból az első fecskének természetesen Cristiano Ronaldo számított, aki általános megdöbbenésre 2018 nyarán otthagyta a Real Madridot, és szerződött az olasz liga egyeduralkodójához, amely egyébként a 2006-os pokoljárás utáni szisztematikus építkezésének köszönhetően már 2015-ben és 2017-ben is Bajnokok Ligája-döntőt játszott. Hogy mit jelent egy klubnak a portugál klasszis a modern világban? Egy friss felmérés szerint immár a Juventus az a csapat a világon, amelyet a legtöbben keresnek fel közvetve vagy közvetlenül a közösségi médiában. Minden kattintás pénzt hoz a konyhára, a pénz pedig pénzt termel, így ne lepődjünk meg, ha a Juve már nem kishalként, esélytelenül vesz részt, mondjuk, a Paul Pogba megszerzéséért zajló versenyfutásban a Real Madriddal.

A jelenleg még vergődő AC Milan is megirigyelte a zebrák sikereit. A 38 éves Zlatan Ibrahimovic megszerzése üzletileg és marketingszempontból is óriási fogás – szakmailag már sokkal kétségesebb, de a milánói piros-feketék jelenlegi helyzetükben megkockáztathatják, hogy 19-re lapot kérjenek. Közben a város másik együttese lassan visszatér a topklubok közé, az Antonio Conte vezette Internazionale 18 forduló után is tartja a lépést a Juventusszal, és nagyon úgy tetszik, ez a bajnokság nem dől el áprilisban, ahogy az elmúlt évek többségében. Ezenkívül azt se felejtsük el, hogy a Bajnokok Ligája mostani kieséses szakaszában három olasz együttes – Juventus, Napoli, Atalanta – még áll, amire nyolc éve nem volt példa.

Ami még legalább ennyire fontos az olasz labdarúgásnak, az a válogatott feltámadása. A squadra azzurra története legmélyebb szakadékába került 2018-ban, hiszen nem jutott ki az oroszországi világbajnokságra, ám azóta beérett egy fiatal generáció Federico Chiesával, Federico Bernardeschivel, Simone Verrattival, Gianluigi Donnarummával, Lorenzo Insignével, és Roberto Mancini szövetségi kapitány értő munkájának köszönhetően pontveszteség nélkül vette az Európa-bajnoki selejtező akadályait, sőt a nyári kontinensviadalon nagy meglepetést is szerezhet.

Ha így lesz, az az olasz bajnokságnak is jót tesz, és sokáig nem lesz olyan hangulattalan, jelentéktelen mérkőzés, mint amilyenen a barátaimmal tizenöt esztendeje jártam.