Bergamói lelkek – Moncz Attila publicisztikája

Az elmúlt hetek, hónapok történései alapján el tudjuk képzelni, milyen lenne, ha a Lazióban nem szerepelne Ciro Immobile, az Internazionaléban Romelu Lukaku, a Juventusban pedig Paulo Dybala? Az illetékes csapat teljesítménye alaposan visszaesne. Nos, ha hihetünk Gian Piero Gasperininek, az Atalanta vezetőedzőjének, hasonlóan sanyarú sors vár az ő együttesére is, amely a PSG elleni, jövő heti Bajnokok Ligája-negyeddöntőben (és ha továbbjut, a sorozat későbbi szakaszában) aligha számíthat Josip Ilicicre. Pedig a 32 éves szlovén középpályás nem sérült, az erőnléte rendben van, senkivel sem veszett össze a klubnál, sőt, trénere, csapattársai és a szurkolók is imádják. Csak fejben nincs egyben. A tekintélyes La Gazzetta dello Sport pszichológiai rövidzárlatról, a La Repubblica a szemében látható „sötét fájdalomról” ír, és mindenki tiszteletben tartja, hogy jelenleg nem Bergamóban, hanem szerettei körében, szülőhazájában tartózkodik.

Kikészítette a koronavírus. Nem kapta el, viszont a járvány kitörését követően ő végig Bergamóban, az egyik legjobban sújtott európai városban maradt. Az akkor látott képek pedig nem mentek-mennek ki a fejéből. Szenvedés, halál, hullaszállítókká alakuló katonai transzportok, megannyi borzalom. Hónapokig ebben élt, ő, aki a mai napig nem tudta megemészteni, hogy 2018-ban elhunyt egykori firenzei csapattársa, Davide Astori, aki az Udinese elleni meccs előtt színinfarktust kapott a hotelszobájában. Ő, aki egy szociálisan elképesztően érzékeny ember, aki csak akkor áll szóba újságírókkal, ha muszáj, és akkor is annyira szerény, mint aki nem akar tudomást venni arról, hogy ő az Atalanta sikereinek egyik főszereplője. Bírta, ameddig bírhatta, de egyre kevesebb akcióban vett részt, egyre üresebbnek tűnt. Aztán a Juventus elleni 2–2 során lecserélték, azt követően pedig már (a hivatalos megfogalmazás szerint izomsérülés miatt) nem lépett pályára az idényben. Azon a hat találkozón 11 gólt szerzett az Atalanta, az előtte lévő harminckettőn 87-et. Nélküle 1.8-as, vele 2.7-es gólátlagot produkált a gárda. De azt, hogy mennyire ment Ilicicnek a játék, nem is a Serie A-ban, hanem a Bajnokok Ligájában lehetett látni, főleg a Valencia elleni nyolcaddöntő visszavágóján, amit az ő négy góljával nyert meg idegenben az Atalanta, és került be története során először a legjobb nyolc közé.

„Erős srác, de törékeny, mint a fiatal fák törzse. Mellette állunk, öleljük” – mondta róla Robin Gosens, az együttes balhátvédje, aki szintén az Atalantánál emelkedett ki a szürkeségből. Sok szurkoló pedig azzal támogatta, hogy a közösségi médiában a saját profilképét Ilicicére cserélte le. A 111 tétmérkőzésen elért 49 gól, a csapatért és a helyi közösségért tett szolgálatai miatt. A vérmesebb drukkerek vele még egy olyan menetelést is el tudtak volna képzelni, mint amilyet José Mourinho Portója hajtott végre 2004-ben, nélküle viszont nemhogy a BL-győzelem, de az elődöntő is elérhetetlennek tűnik.

Ugyanakkor az is kegyetlen, hogy Ilicic drámája ennyire rányomja a bélyegét az Atalanta csodálatos idényének befejezésére. A 98 bajnoki gólnál csak a Manchester City (102) és a Bayern München (100) szerzett többet a top 5 európai ligában (a második leggólerősebb olasz csapat, az Inter ennél 17-tel jutott kevesebbig), a 78 gyűjtött pont klubcsúcs, a 3. hely csak azért nem, mert az már az előző évadban is összejött. A Duván Zapata (18), Luis Muriel (18), Josip Ilicic (15) hármas minden tagja legalább 15 gólig jutott, erre Olaszországban legutóbb az 1951–1952-es idényben volt példa, akkor a Juventust repítette az Ermes Muccinelli, Giampiero Boniperti, John Hansen trió.

Persze, nem zárom ki annak esélyét, hogy az Atalanta így is legalább egy nagyot dob Lisszabonban, de ha így lesz, az nagymértékben Gian Piero Gasperininek lesz köszönhető. Az Internél ő az egyik legrövidebb ideig szolgáló vezetőedző (öt tétmeccs, egy döntetlen és négy vereség jutott neki), a Palermótól egy idényen belül kétszer is kirúgta az edzőfaló elnök, Maurizio Zamparini, de aztán a Genoánál, majd az Atalantánál újraépítette magát. Utóbbi csapat az ő érkezése előtt egyszer sem végzett az ötödiknél előkelőbb helyen a Serie A-ban, vele ennél rosszabb pozícióban csak egyszer zárt (hetedikként), kétszer viszont bronzérmes, egyszer negyedik lett.

Gasperininek óriási szerencséje volt Antonio Percassi elnökkel, aki stabil, jól strukturált klubot hozott létre, a játékosmegfigyelői rendszer elsőrangú, a helyi akadémia meg továbbra is szépen „termel”. A régi klasszisok közül Gaetano Scirea és Roberto Donadoni is innen indult, a Serie A közelmúltbeli ászai közül például a Milan csapatkapitánya, Riccardo Montolivo, a mostani gárdából pedig Mattia Caldara emelhető ki, aki ugyan közben megjárta a Juvét és a Milant is, de jó futballra inkább csak Bergamóban volt képes. A „jó szemre” pedig Robin Gosens vagy Hans Hateboer szerződtetése lehet példa, egyikük sem volt drágább egymillió eurónál, ma pedig egyiküket sem lehetne tízmillió alatt elvinni.

„Olyan játékosokat kerestünk, akik tudnak alkalmazkodni a stílusomhoz, győztes mentalitásúak, támadó felfogásúak, és képesek a kemény munkára. Ha érett leszel, megérted, hogy ez vezet sikerre, és akkor nem érzed magad fáradtnak. Akik hisznek az eszméinkben, maradnak, akik félnek, menekülnek” – vázolta hitvallását Gasperini. Az edzéseken kegyetlen a tempó, a posztokon folyamatos a rotáció, és arra nagyon figyel a vezérkar, hogy mindenkinek fejlődjön az anticipációs készsége. Csak mert Gasperini a pályán a szervezett káoszban hisz, amiben minden játékosa jelentős szabadságot kap, ugyanakkor, ha valaki megindul, a többieknek azonnal reagálniuk kell erre. És a középpálya ellenőrzését sohasem szabad feladni – ez általában működik is, az Atalanta labdabirtoklásban a mezőny második legjobbja volt a bajnokságban, a helyzetek kialakításában pedig az első!

Ebben a rendszerben jócskán benne rejlik a hibázás lehetősége is, ezzel kapcsolatban Gasperini egy Michael Jordantől származó idézettel motiválja az övéit. „Több mint kilencezer kosárra dobást hibáztam el a karrierem során. Elvesztettem csaknem háromszáz mérkőzést. Huszonhatszor volt nálam olyan meccslabda, amit kihagytam, pedig ha bedobtam volna, nyer a csapat. Hibáztam újra és újra és újra. De ezek a tapasztalatok voltak azok, amelyeknek köszönhetem a sikereimet is!” Elengedhetetlenül fontos a jó csapatszellem is, amit Gasperini napról napra szemléltet az öltözőben: „Egy farkascsordáról készült képet tettem ki. Az előtérben több farkas van, néhányan közepén és egy hátul. Az elöl állók diktálják a tempót. Az őket követő farkasok a legerősebbek, ők azok, akiknek mindenkit meg kell védeniük, ha támadnak. Az egyedül lévőt pedig mindenki védi.”

Ebből kijön egy félelmetes, az ellenfélben ijedséget keltő (nem a fizikai inzultusokra gondolok, hanem arra, hogy minden bergamóinak folyamatosan, kétségek nélkül nyomás alatt kell tartania az emberét) rendszer, amelyről még Pep Guardiola is csak annyit tudott mondani: „Az Atalanta ellen játszani olyan, mintha fogorvoshoz menne az ember...” Guardiola egyébként is nagy szerepet játszott Gasperini karrierjében, hiszen ő volt az, aki meghívta a trénert magához Barcelonába edzéslesre, amikor kirúgták az Intertől. A fanatikusság meg ragadósnak bizonyult, felesége, Cristina szerint Gasperinivel még ma is előfordul, hogy éjszaka felébred, bekapcsolja a számítógépét, jegyzetel, és már a következő mérkőzésre keresi a megoldást.

Csak ma már nem arra, miképpen kell megmentenie az állását a hatodik meccsén a Napoli ellen az Atalanta kispadján, hanem arra, hogy miképpen lehet túljutni a PSG-n a BL negyeddöntőjében. Akár Iliciccsel, akár nélküle. A szenvedésektől sújtotta Bergamóért.