Csim-bum gól, sínautóbusszal – Kun Zoltán publicisztikája

Réges-rég valaki megkérdezte tőlem: miért a Roma a kedvenc csapatod? Hirtelen nem is tudtam mit felelni. Mondhattam volna, hogy imádom magát a várost, a megunhatatlan Colosseumtól a Piazza Navona szökőkútjain át a stadion melletti kis kifőzdékig; válaszolhattam volna azt is, hogy a római történelem a mindenem, a Gladiátorban is a császárnak szurkoltam, és ünnepnapokon teknősbéka-alakzatba állítom a családot; de akár az is hihető riposzt lett volna, hogy Francesco Totti maga a modern kori főisten, Jupiterből, Apollóból, Marsból összegyúrva, aki két szabadrúgásgól között seperc alatt rábeszélte volna Caesart is, hogy inkább hagyja azt a Rubicont.

De nem, végül kibukott belőlem a legfurcsább, ám talán legőszintébb válasz: a Romába a himnusza miatt szerettem bele.

Olaszul kvázi annyit beszélek, hogy Bibione, pizza és merda, mégis, immár húsz év távlatából tudom szinte hiba nélkül elmondani, nem kis fahanggal talán elénekelni a Roma, Roma, Roma kezdetű dalt, mind az öt versszakával, amelyek azért egy fokkal bonyolultabbak az idézett első sornál.

A zene összekovácsoló ereje a stadionokban is legendás. Bár azon régi „klubválasztó” futballtúrán egy hét alatt jártam a Napoli, az Inter és a Bologna meccsén is, leginkább Rómában lehetett azt érezni, hogy hatvanezer ember arra a másfél percre teljesen eggyé vált. És nálam ez döntött. Énekelt a görögtüzet lóbáló ultra és a kissráccal érkező anyuka, énekelt a déli kanyar, a Tevere- és a Monte Mario-oldal, énekelt a VIP. Mi akkor még nem énekeltünk, legfeljebb dúdolgatni próbáltuk a dallamot, kezdőként, esetlenül, lehetőleg minden egyes másodpercet egy örökkévalóságig megélve, mint amikor a Himnuszunk szól a válogatott mérkőzések előtt. Az is lassú, ünnepélyes, csodálatos, na de milyen szemétség, évente csak háromszor-négyszer kapunk belőle, miközben Rómában kéthetente kápráztathatja el magát a jó nép.

Már itthon gondolkodtam el azon, hogy miközben az olaszok az inno szót használják a meccsek előtt sok tízezer torokból és persze a hangszórókból felcsendülő dalokra, mi a klubhimnusz helyett a klubindulót favorizáljuk. Az induló talán pattogósabb, jobban kiabálható, tökéletes választás buzdításként a meccs közepére is, a klubhimnusz viszont magasztosabb, inkább ünnepi alkalomra, a kezdőrúgás előttre vagy a győzelem pillanataira tartogatott. De akár himnusz, akár induló, az biztos, hogy évtizedek óta minden komolyan vehető klubnak kell egy olyan nóta, amelynek az első sora, az első taktusa hallatán minden egyes kékbe, zöldbe, pirosba, lilába öltözött szurkoló felpattan a helyéről, hogy abban a néhány másodpercben bizonyítsa az egész világnak, na meg nem utolsósorban önmagának: ahol éppen áll, az pillanatnyilag a földkerekség legtutibb helye, a legszebb színnel, a legjobb haverokkal és a legszerethetőbb futballcsapattal.

Bár ezzel nem sok Roma-drukker szokott előhozakodni, bevallom, imádom a Lazio himnuszát is, de nagyon fülbemászó a Milan-meccsek előtt megszokott dallam vagy a Pazza Inter, no és a nem kicsit retró, de éppen ezáltal rendkívül bájos, gyors Fiorentina-induló. Magyarországon is közkedvelt a Hala Madrid meg a hosszan elnyújtott Baaarca, és hatalmas kultusza van az angol klubok dalainak – főként természetesen a You'll Never Walk Alone-

nak, amely az itthon bukásként induló, Molnár Ferenc Liliomja alapján írt Carousel című musicalben volt hallható, utána több énekes és együttes is feldolgozta, majd egész (na jó, fél) Liverpool egy életre beleszeretett. Manchester vörösebbik részén büszkén kántálják a János bácsi a csatábant (Glory, glory, Man United), de ugyanilyen jól hangzik ötvenezer torokból a Take me home, amelyet mi is jól ismerhetünk a Kingsman-filmből.

Márpedig ami működik külföldön, annak működnie kell mifelénk is. A Ferencváros már kisebb show-műsort varázsol a radarszint alatt repülő sassal a Száz kisleány elé, Dunaszerdahelyen a fél stadion könnyezi a Nélküledet, Diósgyőrben felejthetetlen volt a gyermekhangon felcsendülő Amíg élek én, és nincs egyetlen vérbeli szombathelyi sem, aki ne tudná, mi az a sínautóbusz. A szövegek egy része évtizedek óta velünk él, más indulók változtak, de a mai középkorosztály azért aligha felejti a régi nagy meccseket: a fradista minden percben csim-bum gólt ünnepelne, a győri fanatikus Juventust ebédelne, a fehérvári zsúfolt A- és B-közepet látna, az angyalföldi szurkoló pedig óvatosságra inti most éppen szárnyaló csapatát: vigyázz nagyon, Vasas, mércéd nagyon magas! E téren a csúcstartó amúgy vélhetően a Haladás-induló, amelyben az hagyján, hogy a világ kivirul, a hazai kapus unatkozik, a bíró és az ellenfél meg szalutál, na de „odafenn a Jóisten is megáll és nevet, elővesz a zsebéből egy borosüveget”. Jó, ránézve az NB II-es tabellára, ma inkább vodkát, búfelejtő gyanánt.

Hogy az újabb dalok is könnyen slágerré válhatnak, arra példa a Mindig Újpest, örök Újpest, vagy éppen a néhány hónapos Kispest nekem az élet, amely szurkolói nótából lett a csapat hivatalos indulója, és tényleg nagyon jól hangzik.

Kellene valami hasonló a válogatott meccsekre is. A Himnusz a kezdőrúgás előtt megadja azt az érzést, hogy itt most mindenki magyar gólokat és magyar győzelmet lát majd, na de ha mégsem jönnek azok a gólok, mégsem alakul a győzelem, jó lenne valamit előkapni a talonból, bevonva az egész lelátót az össz­népi szurkolásba. Persze a válogatott nyilván más, mint egy klubcsapat, de a fanatikusok szeretete legalább ugyanolyan, és ha képes időnként megdörrenni a „Ria, ria, Hungária!” vagy a felelgetős „Hajrá, magyarok!”, akkor jöhetne egy olyan, nem túl bonyolult, de kellőképpen hangzatos dal is, amit nemcsak a kapu mögött álló háromezer énekelne szívesen, hanem az egész stadion. Ilyen volt néhány éve az Éjjel soha nem érhet véget, afféle nem hivatalos válogatott indulóként, na de ott a dal eredetileg a legkevésbé sem a futballpályákra íródott, és nem is feltétlenül baj, hogy mára már veszített népszerűségéből. Hiszen alighanem vannak olyan jó tollú szurkolók avagy – a másik oldalról közelítve – a lelátókra kívánkozó dalszövegírók, akik képesek lennének egy egyszerű, de felejthetetlen nótát a labdarúgásról, a válogatottról összehozni. A siker receptje voltaképpen egyszerű, „csak” annyi kell, hogy mindenki úgy érezze, ebből az énekből ő sem maradhat ki...

Fájdalom, mi egyszer, egy másik futballtúrán, de újra csak Rómában kimaradtunk. Igazán remek érzés, amikor az ember átspurizik fél Európán, majd az olaszországi dugók után éppen beesik az esti meccsre, ahol közlik vele: köszönet az ezerötszáz kilométeres útért, annyi a probléma, hogy az új belügyminiszteri rendelet értelmében a mérkőzés napján a stadionnál nincs jegyárusítás, a szurkolói boltok meg már bezártak, nagyszerű, hogy itt voltak, jöjjenek legközelebb kicsit hamarabb... Odabent nincs is telt ház, hiába lobogtatjuk az eurót, keressük a jegyüzéreket, csak rendőrök mindenhol, miközben már zúg a lelátó meg zúg a fejünk, hogy tényleg ennyi volt a meccs?

Ennyi bizony – legalább már tudjuk, hogy a kapukon kívül is jól szól az a klubhimnusz, bár a szállásra bandukolva a Roma, Roma, Roma helyett valamiért a Nélküled jutott az eszünkbe.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!