Maradona szivarja – Smahulya Ádám publicisztikája

Diego Maradona rágyújtott egy szivarra és minőségi whiskyt töltött magának. Talán nem kegyeletsértés, ha azt gondolom, hogy a futballvilágbajnok argentin zseni odafent valahogy így ünnepelte meg a Napoli bajnoki címét. Na meg decemberben az argentin válogatott vb- győzelmét. Anélkül, hogy mélyebben belemennék magasztosabb, hitbéli kérdésekbe, mindenképpen van abban valami furcsa és megmagyarázhatatlan, hogy két-három évvel Maradona halála után az argentin válogatott és a Napoli is felért a csúcsra. Mindkét csapat nagyon hosszú böjt után, úgy, hogy valójában nem számított toronymagas esélyesnek az adott sorozatban. Legalábbis nem volt esélyesebb, mint az utóbbi négy-öt kiírás alkalmával.

De haladjunk időrendi sorrendben! Maradona 1977. február 27-én, mindössze tizenhat évesen csereként mutatkozott be a válogatottban Magyarország ellen. Csaknem harminc évvel később, 2005. augusztus 17-én egy másik argentin hős, Lionel Messi is a mieink ellen debütált, szintén csereként... Ennyit a véletlenekről. César Luis Me­notti szövetségi kapitány azonban túl óvatos volt, és nem merte beválogatni a tinédzser Maradonát az 1978-as vb-keretbe, de végül így is világbajnok lett a dél-amerikai együttes. Más kérdés, hogy ha bátrabb, akkor lehet, az isteni Diego kétszeres vb-győztes lenne. Négy esztendő múltán, 1982-ben természetesen az akkor már kihagyhatatlan Maradona is a keret tagja volt, és első nekifutásra a középdöntőig jutott a válogatottal. Az igazi áttörést azonban az 1986-os torna hozta el, ahol nemcsak varázsolt, de ő vezette győzelemre Argentínát. Úgy, hogy több felejthetetlen megmozdulása is volt azon a tornán. Összesen ötször talált a kapuba, az angolok elleni negyeddöntőben elért szólógólja elfogultság nélkül minden idők egyik legszebb, a másik, „Isten keze” néven elhíresült gólja pedig minden idők egyik legismertebbje lett. Maradona ezen a vb-n végképp halhatatlanná vált. A mez, amelyben híres kezezős gólját szerezte, tavaly 7.1 millió fontért, azaz több mint hárommilliárd forintért kelt el egy árverésen. És ne legyenek kétségeink, van, aki ennél is többet fizetne érte.

Ebből is látszik, hogy nemcsak Argentínában övezi őt óriási, már-már leírhatatlan tisztelet. De az biztos, hogy Nápolyban legalább annyira rajonganak érte, mint a szülőhazájában. Kultusza teljesen érthető, ha kicsit is tisztában vagyunk azzal, mint jelentett a személye a városnak. Csaknem negyven éve, 1984 nyarán hetvenötezer szurkoló előtt mutatták be a Barcelonától igazolt csatárt, aki véget vetett az észak- és közép-olaszországi klubok (Juventus, Internazionale, Milan, Roma) uralmának. Korábban egyetlen délolasz együttes sem nyerte meg a Serie A-t, a Napoli viszont 1987-ben és 1990-ben is bajnok lett, 1989-ben pedig elhódította az UEFA-kupát. Maradona portréja azóta is a város számos pontján megtalálható, a neve szinte egybeforrt Nápollyal. Még akkor is, ha az utolsó olaszországi éveiben botrányai, droghasználata, és a maffiával való állítólagos kapcsolata valamelyest beárnyékolta a hírnevét. Utólag azonban nyugodtan kijelenthető: ő ettől (is) volt az, aki, és ezért is mondják rá, hogy ő volt az utolsó igazán nagy vagány a világfutballban, aki nemcsak a pályán, hanem azon kívül is egyéniség volt. Karakán, sokszor másokat sértő véleménnyel. Nápolyban egyébként már 2000-ben visszavonultatták a tízes mezt, 2020-tól pedig – néhány nappal az argentin legenda halála után – Szent Pál helyett Diego Armando Maradona a városi stadion névadója.

A Napoli több mint harminc esztendeig hiába próbálkozott a scudetto megszerzésével, 1990-től többször a másod-, sőt a harmadosztályba kényszerült a patinás klub, a 2007–2008-as idény óta viszont állandó tagja a Serie A-nak, és azóta négyszer is a második helyen végzett, vagyis ott állt a nagy siker kapujában, de az áttörés nem sikerült. Aztán eljött a mostani, 2022–2023-as évad, amelynek úgy futott neki a csapat, hogy a védelem oszlopát, Kalidou Koulibalyt eladták a Chelsea-nek, a grúz Hvicsa Kvaracheliáról pedig nem sokan gondolták volna, hogy berobban, és húzóembere lesz a csapatnak. A Napoli meglepő módon óriási fölénnyel utasította maga mögé a riválisokat, úgy, hogy papíron az Európa-liga-elődöntős Juventus, a BL-ben elődöntőig, illetve fináléig jutó Milan és Internazionale, de még az Európa-liga-döntős Roma kerete sem feltétlen gyengébb. Ehhez képest nagyon simán lett bajnok a Napoli. Mi ez, ha nem csoda? És ugyanezt elmondható az argentinok vb-győzelméről is.

Persze tudom, Argentína szinte minden világbajnokságán az esélyesek közé tartozott, és 2014-ben majdnem össze is jött az aranyérem, ám akkor a válogatott hosszabbításban alulmaradt a németekkel szemben. Éppen ezért most mindenki óvatos volt, már csak azért is, mert a sokak által már leírt Lionel Messin kívül nem volt igazán nagy sztár a keretben, Lionel Scaloni szövetségi kapitány pedig rutintalannak számított, és sokan féltették őt és a csapatot a kudarctól. Aztán a kritikus hangok még inkább felerősödtek, miután az argentinok az első mérkőzésen óriási meglepetésre kikaptak Szaúd-Arábiától. A legtöbben persze csak legyintettek, mondván, ez a gyenge csapat biztosan nem lesz tornagyőztes, de talán még a csoportkört sem éli túl. A többi ismert. Döcögősen bár, de beindult a gépezet. Messi végre valódi vezérré lépett elő, a csapat pedig talán minden idők egyik legizgalmasabb és legjobb döntőjében győzte le tizenegyesekkel a címvédő Franciaországot. A győzelem után Messi arról beszélt, az lett volna a legszebb, ha Maradona adhatja át neki a trófeát vagy legalább látja ezt a sikert, vagyis leginkább azt sajnálta, hogy Diego nem ünnepelhetett velük. De a világbajnokság ideje alatt többször elmondta, tudja, hogy az argentin legenda odafentről segítette őket. Nos, ebben én is biztos vagyok.

Maradonának a 2010-es vb-n szövetségi kapitányként nem jött össze a siker, a németek elleni negyeddöntőben kínos, 4–0-s vereséget szenvedett a válogatott. Utána 2014-ben és 2018-ban már csak szurkolóként segítette a csapatot, bizonyára sokan emlékeznek arra, ahogyan Szentpéterváron ünnepelte a Nigéria elleni győzelmet. Sajnos a 2022-es diadalt már nem élhette meg. Ugyanakkor úgy érzem, nem lehet véletlen, hogy nem sokkal a halála után Argentína és a Napoli is révbe ért. Előbbi harminchat, utóbbi harminchárom éve várt erre. Nyilván ez nem csak nekem jutott eszembe, számos fotómontázs került fel a netre, ami ugyancsak azt sugallja, hogy az isteni Diego keze bizony benne lehet e sikerekben. Persze azt is elfogadom, ha valaki másképp gondolja. S meg kell említeni, hogy Maradona argentin együttese, a Boca Juniors bajnok lett 2022-ben, másik európai klubja, a Barcelona az idén, négy év után diadalmaskodott a La Ligában – igaz, a nemzetközi kupákban csúfosan leszerepelt. Na de azért az mégiscsak gyanús lett volna, ha minden sikerül. Nem lepődnék meg azonban, ha a Barcelona a következő kiírásban megnyerné a Bajnokok Ligáját.

Szóval bármi is az igazság, valahogy úgy képzelem, hogy Maradona valahol biztosan alaposan megünnepelte Argentína és a Napoli sikerét. Abban pedig biztos vagyok, hogy ebben így vagy úgy, de neki is szerepe volt. Ha másként nem is, kicsit az ő példája is motiválhatta a játékosokat. Örök ellenfele, Pelé pedig bizonyára megveregette a vállát, és csak annyit mondott: „Szép volt, de négy év múlva mi következünk”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!