Gianluca Zambrotta elmondta, melyik meccset játszaná újra a pályafutásából

– Nem először jár Budapesten, 2006-ban a friss világbajnok Olaszország három egyre kikapott a magyar válogatottól. Milyen emlékeket őriz a mérkőzésről?
– Őszintén mondom, nem emlékszem rá. Pályára léptem egyáltalán?

– Végigjátszotta a találkozót…
– Nagyon sok mérkőzésen szerepeltem, sajnos a memóriám sem a régi.

– Akkor beszéljünk a rangosabb meccsekről: mondhatjuk, hogy július kilencedike az egyik kedvenc napja kétezerhat óta?
– Nemcsak nekem, hanem minden olasz futballszurkolónak és persze a világbajnoki címet kivívó csapat összes játékosának. Pokoli nehéz felérni erre a csúcsra, úgyhogy az ilyen élmény mindenkiben örökre megmarad, aki átélte.

– Németországban beválogatták a torna álomcsapatába, a negyeddöntőben gólt szerzett az ukránok ellen, és bár említette, hogy nem emlékszik minden találkozójára, a vb-ről csak vannak konkrét emlékei. Mi él önben a legélénkebben kétezerhatból?
– A világbajnokságról mindenre emlékszem! Sőt, örök emlék marad az út, amelyet a válogatott a torna előtt bejárt, mert az olasz labdarúgás számára az igen viharos időszak volt. Sokat dolgoztunk azon, hogy a nemzeti csapat összekovácsolódjon, s végül az lett a legfőbb erősségünk, hogy roppant egységes gárdával álltunk ki, amely az öltözőben is nagyon összetartó közösséget alkotott.

– Ki volt az az edző, aki a legnagyobb hatást gyakorolta pályafutására?
– Kifejezetten szerencsésnek mondhatom magam, rengeteg fantasztikus edzővel dolgoztam együtt, mind a klubjaimban, mind a válogatottnál. Carlo Ancelotti, Fabio Capello, Dino Zoff, Giovanni Trapattoni… De említhetném Eugenio Fascettit is, aki annak idején a Bariban bizalmat szavazott nekem, viszont ha egy nevet kell kiemelnem, az Marcello Lippié.

– És ki volt a legjobb csapatkapitány, aki mellett játszott?
– Hasonlóan nehéz megválaszolni, mint az előző kérdést, mert csodálatos csapatkapitányokkal játszottam együtt, de itt sem szeretném kikerülni a válaszadást, és a legnagyobb sikerem csapatkapitányát, Fabio Cannavarót mondanám. Függetlenül a vb-címtől, ő különleges egyéniség volt a pályán.

– Ez a vonalat követve: ki volt a legkeményebb ellenfél, akivel szembenézett?
– Itt olyan halmazból kell válogatnom, amelybe azok a játékosokat tenném, akikkel a posztomból adódóan többször találkoztam egy-egy meccsen. Így pedig már talán könnyebb kiválasztani, és Luís Figo nevét említeném, alig bírtam vele.

– Ön azon kevés játékosok egyike, akinek nem okozott gondot egyik szélen sem játszani. Ha hinni lehet a számoknak, legalább kétszázszor szerepelt a bal és kétszázötvenszer a jobb oldalon. Mi a titka, mitől ment ez önnek ilyen természetes módon?
– Szerintem sokat nyomott a latban, hogy mindig is szorgalmas játékos voltam, aki betartotta az edzők utasításait. Eleve kétlábas futballistaként tekintettem magamra, de igyekeztem folyamatosan fejlődni, és amikor Marcello Lippi kitalálta, hogy támadó jobbszélsőből balhátvéd legyek, rátettem még egy lapáttal, rengeteget dolgoztam azon, hogy bal lábbal is tökélesen játsszak.

– Visszakanyarodva ahhoz, hogy nem minden meccsére emlékszik: a pályán volt a Getafe–Barcelona találkozón, amelyen a fiatal Lionel Messi hat-hét embert kicselezve szerzett gólt. Először is emlékszik rá?
– Igen, persze, feledhetetlen.

– Mit gondol, ez volt az a pillanat, amikor a világ számára is kiderült, hogy ő az argentin a labdarúgás új szuperklasszisa?
– A világ már korábban is sejthette, hogy valami lesz ebből a srácból, mert attól a pillanattól kezdve, hogy bemutatkozott a Barcelona felnőtt csapatában, egyértelmű volt, különleges labdarúgó érkezett meg a sportág színpadára.

– Ön olyan óriásklubokban játszott, mint a Juventus, a Barcelona és a Milan. Miben különbözött a futballkultúra ezeknél a csapatoknál?
– A Milan és a Juve futballkultúrájában nem volt nagy különbség: két nagy olasz klub, hasonló mentalitással és céllal. A Barcelonánál leginkább a munkamódszerek tértek el az előbbi két klubéhoz képest, és másként is játszottak a futballt.

– Az olasz iskola keményebb?
– A spanyol iskola és a Barcelona elsősorban a technikai tudásra épít, ennek megfelelően sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a támadójátékra. Mivel a labdabirtoklásra alapoznak, szinte csak a támadások számítanak.

– Az ön szerepe is inkább a támadásépítésekhez kapcsolódott?
– Szélső hátvédet játszottam, de kétségtelen, sokkal több támadó feladatot kaptam, mint védekezőt. Mindig fel kellett érnem a támadásokkal, hogy létszámfölényt alakíthasson ki a csapat. Eleinte kissé szokatlannak hatott, de nagyon is feküdt nekem ez a feladat, nem éreztem azt, hogy ki kell lépnem a komfortzónámból. Azt azért hozzátenném, hogy ez éppen az ellentéte volt annak, mint amit a Juvénál töltött hét évemben megéltem.

– Olaszként odahaza is óriási rangadókon játszott, majd a Barcelona légiósaként pályára lépett a Real Madrid elleni el Clásicókon is. Ön számára melyik a legnagyobb klubrangadó?
– Nehéz patikamérlegre tenni ezeket a csúcstalálkozókat, mert a Juve–Inter vagy a Juve–Milan ugyanolyan szenvedélyt vált ki a szurkolókból, mint a Real–Barca. Azt el kell ismerni, hogy a spanyol örökrangadó körül mindig nagyobb a felhajtás, és globálisan mérve talán többekhez jut el, többeket érint meg, de olaszként azt mondom, egy szinten vannak ezek a meccsek.

– Érintsük egy kicsit az olasz válogatottat, amely az Eb-győzelme után az utóbbi időszakban mintha történelmi mélységekbe zuhant volna. Mi állhat a háttérben?
– Azért nem teljesen fekete az összkép, mert valóban ott van az a 2021-es Európa-bajnoki cím. Az persze tagadhatatlan, hogy óriási kudarc, amiért az előző két világbajnokságról lemaradt a válogatott, és ha most megint nem jut ki, valóban történelmi mélységekről beszélhetnénk. Az okokat nehéz megfejteni, de sajnos az már most biztosnak tűnik, hogy a válogatott Norvégia mögött csak a rájátszást érő helyre érhet oda a selejtezőben.

– Ha egyetlen mérkőzést újrajátszhatna a karrierjéből, melyik lenne az?
– Végre egy könnyű kérdés! A 2003-as BL-döntőt, amelyet elveszítettünk a Juvéval a Milan ellen.