Aranyeső és Calciopoli-botrány Torinóban – Gianluigi Buffon első juventusos korszaka

Hat pármai idény után, egy-egy UEFA-kupával, Olasz Kupával és olasz Szuperkupával, illetve bajnoki ezüstéremmel a háta mögött 2001 nyarán érkezett el a pillanat, hogy Gigi Buffon igazi nagycsapathoz igazoljon. Ausztráliai nyaralásról hazafelé tartva, a bangkoki átszálláskor egy faxból tudta meg, hogy új csapata az olasz rekordbajnok Juventus lesz, amely a kapusok között világcsúcsot jelentő 52.88 millió euróért szerződtette. És ez az átigazolási rekord aztán tizenhét évig fenn is állt – a brazil Alisson Becker döntötte meg 2018-ban, akit a Liverpool 62.5 millió eurónak megfelelő fontért vásárolt meg a Romától.

„Nagy megelégedettséggel töltött el, úgy tekintettek rám a piacon, mint egy nagy értékű vagyontárgyra – felelte Buffon 2014-ben a brit FourFourTwo magazinnak adott interjújában arra a kérdésre, mit szólt, amikor meghallotta az érte kínált összeget. – A Juventusnál látták, hogyan védek, és valószínűleg azt mondták magukban: »Bakker, ez egy akkora játékos, hogy kell nekünk«, és kifizettek értem egy ekkora összeget. Ha csak ötmilliót adott volna a klub, az nyilván nem szól ekkorát. De a piac szabja meg az árat, és a jó kapus elengedhetetlen része egy jó csapatnak, van annyira fontos, mint egy jó csatár. És néha van annyira drága is. Persze én ötmillióért is a Juventushoz igazoltam volna.”

Nem Buffonon múlt, hogy kis híján a Roma vagy a Barcelona játékosa legyen. Ám előbbi klub nem akart annyit fizetni érte, inkább Ivan Pelizzoli mellett tette le a garast (vélhetően máig verik a fejüket a falba a „farkasok” akkori illetékesei), míg a katalánok megadtak volna érte 110 millió lírát is (mai értékén 57 millió euró körüli összegnek felel meg), ám a labdarúgó családja nem örült volna, ha külföldre szerződik. Luciano Moggi, a Juve nagy hatalmú klubigazgatója tehát lépett, és mielőtt más is kapcsolt volna, lecsapott a kapusra. Futotta rá a Real Madridhoz távozó Zinedine Zidane vételárából, de Buffonon kívül akkor jött a csapathoz Lilian Thuram (szintén a Parmából), Marcelo Salas és Pavel Nedved is.

„Gyorsan megtanultam, hogy a Juventusnál másként mennek a dolgok – írta Buffon a 2013-ban megjelent önéletrajzi könyvében. – »A hetvenhetes mezszámot szeretném, mint a Parmában«, mondtam Mogginak. Mire ő: »Felejtsd el! Ez itt a Juve, csak semmi különcködés.« Az első hónapokban teljesen meg voltam lőve, de nem azért, mert az egyes szám volt a hátamon. Hiányoztak a megszokott helyek, a bár a házunk mellett, a Garibaldi tér, a vasárnapi korzózás a Via Farinin, szóval az én kis világom (...) Úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Ott van messze az a nagy, rideg stadion, az ablakon túl meg Torino, amely az évek során ugyan némileg előnyére változott, de mégsem Párma. Az én Pármám, ahol nyugodtan mászkálhatok, az én Pármám, amit bejárhatok a Vespámmal, ahol az ódon utcákon minden sarkon barátokba botlok. Torino viszont nem ilyen hely volt, főleg kezdetben, és főleg nem annak az embernek, aki a hetvenhetes mezt lecserélte az egyesre.” (Amúgy Buffon eredetileg a 88-as mezszámot választotta, de csúnyán beleszállt Vittorio Pavoncello, a római zsidó közösség sportfelelőse, mondván, a 88-as szám a náciknál a „Heil Hitler!” megfelelője, lévén a h az ábécé nyolcadik betűje. Valóságos sajtóhadjárat indult ellene, noha Buffon állította, hogy semmit sem tudott erről az összefüggésről.)

De aztán aligha bánta meg a klubváltást, hiszen hamar eljöttek a várva várt nagy sikerek. A Juventusnál töltött első időszakának tizenhét éve alatt tízszer lett olasz bajnok – és azért „csak” ennyiszer, mert a Calciopoli-botrány miatt két scudettóját (2005, 2006) utólag törölték, egy évet pedig az ügy folyományaként a másodosztályban kellett töltenie az együttesnek.

Az első bajnoki cím rögtön az első idényében összejött a „zebrákkal”. Pedig kevesen vettek volna mérget a teljesen újjáalakult Juve scudettójára a 2001–2002-es idényben (ne feledjük, Zidane mellett távozott még Filippo Inzaghi, Darko Kovacsevics, Daniel Fonseca vagy Buffon elődje, a holland Edwin van der Sar is). Rosszul is kezdte az idényt az Interhez tett kitérője után a kispadra visszatérő Marcello Lippi irányításával a csapat. Buffon is többször hibázott, ami miatt nekiesett a sajtó. Az idény szinte végig a címvédő, Francesco Totti, Gabriel Batistuta fémjelezte Roma és az Internazionale versenyfutásától volt hangos. Az utolsó forduló előtt már mindenki elkönyvelte, hogy a brazil Ronaldo vezette Inter lesz a befutó, hiszen az élen állt, és Lazio vendége volt, amellyel baráti kapcsolatokat ápolt, és amelynek nem volt már esélye odaérni a Bajnokok Ligája-indulást érő helyekre. Ám óriási meglepetésre a rómaiak 4–2-re megverték az Intert (még saját szurkolóik sem díjazták a „sasok” eme váratlan szárnyalását), és miután a Juve 2–0-ra nyert Udinében, 2002. május 5-én Buffon először nevezhette magát olasz bajnoknak – és épp Friuli tartományban élte át a nagy pillanatot, ahonnan a családja származik, és ahová a saját identitását is köti.

A második évben megszülető következő bajnoki címhez sokkal kevesebb izgalom kellett: az „Öreg hölgy” hét pontot vert rá az Interre és tizenegyet a Milanra. Bár a következő scudettót elvitte a Milan, 2005-ben és 2006-ban is a torinóiak örülhettek – vagyis csak örülhettek volna. Mert hiába lett mindkétszer hétpontos előnnyel első a fekete-fehér mezes csapat immár Fabio Capello vezetőedző irányításával, a Calciopoli-botrány miatt mindkét bajnoki címétől megfosztották. Mint bebizonyosodott, Luciano Moggi éveken át összejátszott az olasz szövetség bíróküldésért felelős tisztségviselőjével annak érdekében, hogy a Juventusnak tetsző játékvezetői stábokat küldjenek a fontos bajnoki mérkőzésekre. A Juve mindkét bajnoki címét érvénytelenítették (a 2005-öst egyik csapat sem kapta meg, a 2006-ost az Inter), és visszasorolták a másodosztályba, ott is kilencpontos hátrányból kellett megkezdenie a küzdelmet. A játékosok közül épp Buffon került a támadások kereszttüzébe, mivel a sajtó elkezdett arról cikkezni, amit a kapus sohasem titkolt: megszállott szerencsejátékos, rendszeresen fogad sporteseményekre és járja a kaszinókat. Egyesek azt is követelni kezdték, hogy vegyék ki a világbajnokságra készülő olasz válogatott keretéből.

Noha a sztárok többsége – köztük Zlatan Ibrahimovic, Fabio Cannavaro, Patrick Vieira, Lilian Thuram, Gianluca Zambrotta vagy Emer­son – elhagyta a süllyedő hajót, voltak, akik maradtak a Serie B-ben is. Bár Alessandro Del Piero megnyilatkozása („Egy lovag sohasem hagyja el a szíve hölgyét”) vált ikonikussá, David Trezeguet, Pavel Nedved és Mauro Camoranesi mellett Buffon is a maradás és a száműzetés mellett döntött. Pedig neki aztán bőven lett volna oka a távozásra, hiszen nem volt titok, hogy már korábban előszerződést kötött a Milannal, még a szurkolók sem haragudhattak volna meg rá ezért. Amikor 2014-ben a FourFourTwo magazinban megkérdezték tőle, könnyen hozta-e meg ezt a döntést, azt felelte: „Persze, hiszen egy csomó bundapénzt kaptam! Csak viccelek természetesen. Pont ellenkezőleg: nem volt könnyű döntés, de a szívemre hallgattam.”

Nehéz esztendők következtek. No nem a Serie B-ben, mert azt a pontlevonás dacára is utcahosszal nyerte meg a csapat, de az élvonalba visszatérés után keserves idényeket zárt a Juventus, sorrendben harmadik, második, hetedik, majd újra hetedik helyezéssel. „Mindannyiunknak az volt az álma, hogy újra megnyerjük a scudettót, de az igazat megvallva arra számítottunk, hogy könnyebb lesz az odáig vezető út. Rá kellett azonban jönnünk, hogy az újjászületéshez vezető út rögösebb és hosszabb, mint azt gondoltuk” – fogalmazott a könyvében. Claudio Ranierivel, Ciro Ferrarával, Alberto Zaccheronival és Luigi Delnerivel a kispadon sem ment a szekér.

De aztán 2011-ben a csapat korábbi Bajnokok Ligája-győztes középpályását, Antonio Contét nevezték ki vezetőedzőnek, és megnyitotta kapuit az új stadion, az Allianz Arena (akkori nevén Juventus Stadion). Ezzel megkezdődött a klub új aranykorszaka a 2012 és 2020 között zsinórban megnyert kilenc bajnoki címmel, amelynél hosszabb sorozatot egyetlen csapat sem produkált az olasz futball történetében.

Az utolsó kettőnél azonban Buffon már nem volt ott, 2018-ban átszerződött a PSG-hez, hogy Párizsban üldözze tovább egyetlen meg nem valósult álmát: a BL-győzelmet.

(A következő részben: BL-átok és depresszió)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 2-i lapszámában jelent meg.)