Tömegszerencsére várva – Ballai Attila publicisztikája

INDULSZ A SÖTÉTSÉGBE? – kérdezte egyik barátom, és mivel nem értettem, mire céloz, visszakérdeztem: hova? Párizsba, az olimpiára – nyomatékosította. Majdnem rávágtam, hogy az emberiség legnépszerűbb és legnagyszerűbb közös játékára készülök, újságírói pályafutásom során immár hatodszor, ami a sors ritka kegye, de aztán hagytam. Mert eszembe jutott egy ismerősöm, aki 2012-ben, Londonba menet azt találta mondani, elbúcsúzott a családjától. Még szép, én is – értetlenkedtem akkor is, mire ő azzal folytatta: „Igen, de én nem úgy. Lehet, hogy örökre.”

Ekkortól számítom, számítjuk az új kort, amelyben már nem az az első számú kérdés, hány aranyat nyerünk, hanem az, minden rendben lesz-e?

Addig, Sydney-ben, Athénban, Pekingben még senkinek eszébe nem jutott félni. Fiatalon elhunyt kollégánk, Molnár László Ausztráliában, ahol egyik ámulatból estünk a másikba, mindannyiunk érzéseit fogalmazta meg: mintha nem is a Földön lennénk, hanem az Olimpia nevű bolygón. Csakhogy azóta az olimpia leköltözött a földre. Londont már a terrorfenyegetettség réme fonta körbe, de a szervezők, a biztonsági szolgálatok lenyűgöző nyugalma, közvetlensége és sugárzó profizmusa – a skót hegyivadászok például úgy vigyáztak ránk, mintha nem is kivezényelt fegyveres erők, hanem kedves idegenforgalmi látványosságok lennének – bennünk és körülöttünk is békét teremtett. Rióban már minden egyébbel is riogattak, a rutinszerű rablótámadásoktól a szúnyogok által terjesztett zikavírusig, Tokiót karanténba zárta a világjárvány.

Most pedig irány Párizs. Azaz a sötétség? A francia főváros „közbizonytalansága”, a híradások olykor már-már polgárháborút idéző képei, a káoszba fulladt 2022-es Real Madrid–Liverpool labdarúgó BL-döntő a Stade de France-ban, mind-mind a bevezetőben idézett kérdés jogosságát igazolják.

Tízezer sportoló, valamivel még ennél is több tudósító és többvárosnyi szurkoló azonban hite, reménye szerint nem a sötétségbe indul, hanem az olimpiára. Az egyik legszentebb feladata, küldetése, a másik „csak” legfelemelőbb élménye előtt áll. Amelyet nem pusztán túlélni, hanem megélni akar.

Akármilyen hihetetlenül hangzik, e kettős cél majdnem háromezer éves. Hiszen az első olimpiát – legalábbis az első olyat, amelynek fellelhető írásos nyoma – időszámításunk előtt 776-ban, éppen 2800 esztendeje rendezték. Ferenc pápa is idáig merült vissza a múltba a minap, amikor a vatikáni Szent Péter téren zarándokokkal találkozva kijelentette, hogy „a sportolók versenyeikkel a béke és a jó példa közvetítői lehetnek különösen a fiatalok számára”, és hozzátette: az ősi hagyomány szerint az olimpiai játékok lehetőséget kínálnak a fegyverszünetek megkötésére, az őszinte békevágy kimutatására. Legteljesebb tiszteletünk mellett, ezzel a szentatya is e némileg idealista, bár általánosan elterjedt megközelítést képviselte. Valójában azonban az átmeneti idillt a kényszer szülte: az, hogy a versenyekre menet útközben és a helyszínen ne támadják és ne öljék meg az atlétákat és a nézőket. A hagyomány szerint az olimpiai békeszerződés ezt rögzítette: „Az Olümpia szent hely. Istentagadónak bélyegzik, aki arra vetemedik, hogy fegyveresen e szent helyre lépjen. Az is istentagadó, aki a másik vétkét nem torolja meg, holott erre képes lenne.”

Aligha vitatható, a harmadik évezredben az emberiség egésze által méltányolt és tisztelt szent helyek már nincsenek. Az olimpia sem az. Sőt, a „régi” világ egyik még élő szimbóluma. Amelyben a sportpályán és jobbára azon kívül is nemes vetélkedés zajlott – Santelli mester, a magyar vívók olasz atyja egy ízben azzal intette stikliző tanítványát, hogy aki ma nem mondja be a tust, az holnap váltót hamisít –, magától értetődő igény volt, hogy győzzön a jobb, és nem kellett a gyengébbnek mesterséges erőlködéssel egyenlő esélyeket teremteni, a bajnokot, a bálványt az hajtotta, ösztönözte, hogy örömöt szerezzen az embereknek és dicsőséget a hazájának. Amikor még senki sem kapott hideglelést attól, hogy a kiugró eredményért igenis áldozatot kell hozni, meg kell küzdeni – a valamit a hétköznapi életben is valamiért adták, nem a semmiért. Sajnos érthető, ha a „másik oldal” a maga logikája mentén haladva ezt a jelképet törölné el legszívesebben. Ha erre vetemedne, mármint hogy fegyverrel lépjen a szent helyre, ezt minden eszközzel meg kell akadályozni. Erre reményeink szerint meg is van a terv, a képesség és a határozott szándék.

De ebből legyen elég ennyi! Ha létezik magyar közmondás, amelyet teljes tévedésnek vélek, az a „Jobb félni, mint megijedni.” Mert meggyőződésem, hogy félni szinte mindennél rosszabb. Különösen amikor sportolni, vetélkedni, szenvedéllyel játszani és szurkolni, örülni kellene. 1996-ban, Atlantában, az olimpiai parkban egy félőrült robbantott, és ez a motiválatlan gaztett egy halálos áldozatot követelt. Emellett napokra megmérgezte a játékok hangulatát. Az uszodában például egyszer csak az egyik szektorból fejvesztve, egymást taposva menekülni kezdtek a nézők, mert megláttak egy gazdátlan táskát, amelyben akár bomba is lehet. Máris kitört a pánik.

Csakhogy pánikban nem érdemes olimpiát rendezni. Egyáltalán, pánikban nagyjából semmit sem érdemes csinálni, ami nem létfontosságú. A biztonsági előírások szigorításáról – ha úgy tetszik, a fenyegetettség érzésének növekedéséről – közvetlen információkat szerezhettem. Első olimpiámon, 1996-ban Atlantában még kezet rázhattam Bill Clinton amerikai elnökkel, aki minimális kíséretével odalépett néhány újságíróhoz, két izlandihoz és három magyarhoz. Nyolc évvel később, a 2004-es athéni megnyitóünnepségen, miután észleltem, hogy néhány méterre tőlem maga Tony Blair, az Egyesült Királyság miniszterelnöke foglal helyet, meg akartam közelíteni egy villáminterjúra, ám azonnal rám zuhant egy hegyomlásnyi testőr, és figyelmeztetett, ha még egyet lépek, lelőnek. Ugyan már, ki? – próbáltam kedélyesre venni a figurát, mire ő felmutatott a tetőn posztoló mesterlövészre. Ekkor megkértem, tolmácsolja a kérdésemet a brit politikusnak, mire azt mondta: nem teheti, mert ha ő lép egyet, akkor őt lövik le.

Érdekes és számomra örömteli módon sportolót, edzőt elvétve hallottam erről a témáról megnyilvánulni. A maguk feladatára, küldetésére összpontosítanak. Mint bizonyára azok is, akiknek az a dolguk, hogy megvédjék őket, minket, az olimpiát, a normális világot. Reméljük, hogy az ő „mérkőzéseiket” le sem kell játszani. Vagy ha mégis, legfeljebb a kulisszák mögött, és győztesen kerülnek ki belőlük.

Egyik legkedvesebb, legderűsebb aforizmám szerint aggodalmaink jelentős része olyan jövőbeni eseményekkel kapcsolatos, amelyek sohasem következnek be. Úgyhogy én most sem tömegszerencsétlenségre, hanem „tömegszerencsére” készülök. Hiszen a klasszis sportoló különleges emberfajta, közülük is a tízezer legkiválóbb találkozik Párizsban. Ha már eddig eljutottak, szinte mindegyikük képes és méltó a győzelemre. Őket nézni, értük szorítani, róluk tudósítani kiváltság. Persze ki is kaphatnak – ez is a sport természetes eleme. Jó, ha ezt a sikert a sportnál is jobban kedvelő magyar drukkerek is elfogadják. Hogy senki sem verhetetlen, sérthetetlen. Mert – visszatérve az ógörög mitológiába – egyikünk sem Akhilleusz. Aki Homérosz és a trójai háború hőse; bevallom, már gyerekkoromban sem értettem igazán, miért. Hiszen istennő édesanyja megmártotta a Styx vizében, ami sebezhetetlenné tette, a sarkát – ahol Thetisz megtartotta – kivéve. Így könnyű lehetett mindig nyerni.

Akkor már inkább Koroibosz. Ő az első ismert bajnok, civil foglalkozására nézve szakács. Győzött a stadionfutásban, megkapta az őt megillető gyapjúköntöst és olajágkoszorút, majd talán főzött tovább, de az biztos, hogy szépen hazatért.

Megvédte őt és társait az olimpiai békeszerződés. Manapság ilyesmit persze képtelenség kötni, mert akik miatt kellene, akik megszegnék, azok láthatatlanok. Reméljük, azok is maradnak. És akkor újra az lehet az alapkérdés, hány aranyat nyerünk. Olyan nagyon rossz válasz – négyet, ötöt, hetet – erre már nem létezik. A labdarúgó Eb magyar–skót meccsén Varga Barnabás ütközése és majdnem tragédiája pontosan megmutatta, mi létkérdés, mi nem.

Napjaink sportjában persze nem elég a részvétel, fontos a győzelem. Ám ennél is fontosabb, győztesen hazatérni.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!