Párizs bizonyítja: egyre több lábon állunk

SOK MEGKÖZELÍTÉST LÁTHATTUNK, olvashattunk már a magyar csapat párizsi szerepléséről, való igaz, pozitívan és negatívan is megközelíthető a téma, de egyvalami vitathatatlan: kudarcról nem beszélhetünk. Szó sem volt lebőgésről, ugyanakkor kiemelkedő, átütő teljesítményről sem. A 16 évvel ezelőtt rendezett pekingi játékok tíz érme szerencsére már csak rossz álom, ugyanakkor a 32 éve Barcelonában szerzett 30-tól is messze járunk – egy bronzzal maradtunk el a tokiói teljesítménytől (6–7–7 után 6–7–6), a pontszerző pozíciókat illetően szintén eggyel kevesebbet számlálhattunk, miközben tizenkettővel több sportolónk volt ott Párizsban, annak köszönhetően, hogy négy együttesünk is kvalifikált a játékokra a tokiói hárommal szemben. A csapatsportágakban a férfi vízilabdázók egy, a nők két helyet rontottak, a mezőny ismeretében egyik sem hatalmas csalódás, de a mérkőzések képét látva, és figyelembe véve, hogy a férfiak tavaly világbajnokok lettek, míg a nők idén vb-döntőt játszottak, bőven lehet hiányérzetünk. A női kézilabdázók hetedik helyre hoztak hatodikat, ezzel semmi gond (az utánpótlássikerek talán hamarosan nagyobb felnőttsikerben is manifesztálódnak), hajszálra voltak attól, hogy bejussanak a négy közé, a svédek elleni negyeddöntő kimenetele persze fájó, a négy közé jutás talán erőn felüli lett volna. A férfi kézilabdázók London után jutottak ki újra olimpiára, az egyetlen kötelező, Argentína elleni győzelmet leszámítva négy vereséggel búcsúztak a csoportküzdelmek után – vb-8. és Eb-5. hely után ennél több kellett volna az elfogadható produkcióhoz.

Viszont nézzük a zászlóshajókat, az egyéni sportágakat, amelyek közül Rióban hét úszó-, négy vívó-, három kajak-kenus, továbbá egy atlétaérmet szereztünk – ezeket a sportágakat Tokióban a birkózással, a cselgánccsal, a karatéval, az öttusával és a vitorlázással egészítettük ki, míg Párizsban a nyílt vízi úszással, az öttusával, a sportlövészettel és a tekvandóval. Márton Viviana aranyérme „megmentette” a küzdősportjainkat, amelyek közül a birkózásról a 13. oldalon olvashatnak részletes elemzést (ugyanitt találják atlétikai összegzésünket). A cselgáncs egy ötödik, négy kilencedik és két 17. helyétől nem esett le az állunk, Tokióban bronz is összejött Tóth Krisztián révén, aki most az egyik 17. helyet szállította. Kedvezően nyilatkozhatunk az ökölvívásról, Pekingben Szellő Imre, Londonban Harcsa Zoltán lett ötödik, majd a riói és tokiói nihil után most Hámori Luca és Kovács Richárd is eljutott idáig, vagyis mindketten a negyeddöntőben búcsúztak.

Bizonyos dolgokat könnyebb megszerezni, mint megtartani, és ez a globalizálódó élsportban sincs másként – az egyre több és jobb sportoló között nem mindegyik országnak sikerült a korábbi olimpiákhoz hasonló erős eredményt elérnie. Szerdai számunkban már megemlítettük többek között az 1990-es újraegyesítés óta legkevesebb (33) érmét szerző Németországot, amely éppen csak a legjobb tíz között végzett az éremtáblázaton, vagy a honi sajtóban az elmúlt 68 év leggyengébb teljesítményét emlegető, mindössze egy aranyat nyerő Lengyelországot, ám van még néhány ország, amely kisebb-nagyobb visszaesést tapasztalt meg Párizsban. Svájc nem Párizsban nyújtotta legjobbját, húsz év után lett ismét csupán egy aranya, nyolc érme a 48. helyre volt elég – érdekesség, hogy ugyanennyi medáliával az 1984-es Los Angeles-i csonka olimpián 26.-ként végzett. A törökökkel az említett játékok, vagyis 40 év után először fordult elő, hogy sportolóik egyetlen versenyszámban sem állhattak fel a dobogó tetejére (képünkön az ezüst­érmes, híressé vált sportlövő, Yusuf Dikec), míg Finnország történetében korábban még nem volt példa arra, hogy érem nélkül maradjon nyári olimpián. Az atlétáiról méltán híres Jamaicában szintén csalódásként élték meg, hogy csupán egy olimpiai bajnokot adtak a világnak – az elmúlt harminc évben csak a 2000-es sydney-i játékokon bizonyultak gyengébbnek, amikor egy számban sem nyertek sportolóik, hat szerzett érmüknél kevesebbet pedig 2004-ben, Athénban mutattak fel, ötöt. Nigériában John Enoh sportminiszter nyilvánosan kért bocsánatot, miután 80 sportolójából egy sem állhatott dobogóra – 2012 után először. (SZ. R.)

Az elmaradt kajak-kenu arany miatt persze hullathatunk néhány könnycseppet, de az érem másik oldalát is nézzük meg: legutóbb Sydney-ben tudtak versenyzőink hét dobogós helyezést elérni, tehát semmi ok az aggodalomra, sőt, ha nem az aranyérmek mindenekfelettiségét hirdetjük (márpedig nem), akkor kifejezetten jónak értékelhetjük a produktumot, a két elmaradt kvóta azonban okozhat némi csalódottságot.

Úszásban a „kötelező” Kós Hubert-arany mellé érkezett egy arany- és egy ezüst (éppen úgy, mint Tokióban, csak a két pillangós versenyszámot felcserélve) Milák Kristóftól, akitől – mivel abban sem lehettünk száz százalékig biztosak, hogy egyáltalán elrepül az olimpiára – mindenképpen elismerésre méltó ez a két szép medália, és ugyan másik sportágként vesszük számításba, de az átjárás miatt itt kell megemlítenünk a két nyílt vízi érmet, amire korábban sosem volt példa – Rasovszky Kristóf ezüstből aranyat varázsolt 2021-hez képest, Betlehem Dávid újoncként, húszévesen lépett fel a dobogóra.
Szintén stabilan hozza az érmeinket a vívás, ezúttal mindegyik színűből egyet szállított, három éve éppen ugyanígy történt, Rióban ugyanakkor két arany, illetve egy-egy ezüst és bronz is összejött – Londonban Szilágyi Áron-diadalt regisztrálhattunk, míg Pekingben csupán Mincza-Nébald Ildikó bronzérmének tapsolhattunk.

– Hogyan értékelné a párizsi olimpiát magyar szemmel? – Az eredményekkel összességében teljesen elégedettek lehetünk, amit az elmúlt négy-öt olimpia statisztikájára alapozok. Ma már több mint száz nemzet van versenyben az érmekért, mi pedig tartjuk az előkelő helyünket az éremtáblán, ami ebben a helyzetben fejlődést jelent. A sport kitűnő kommunikációs eszköz, erre valamennyi ország rájött már. – Mi okozott önnek meglepetést akár pozitív, akár negatív értelemben? – Nagyságrendileg bejött, amire számítottam, tekvandóban több érmet jósoltam, az öttusában reménykedtem. Talán a hagyományos sportágainktól, a cselgáncstól, a birkózástól vagy a vízilabdától többet lehetett várni, maguktól is többet reméltek, de nem szerepeltek rosszul. Csalódásról nincs szó, inkább arról, hogy volt némi elmaradás. De voltak olyan sportágak, például a kerékpár, amelyben fantasztikus eredményeket értünk el, és ezek is kellenek, hogy tovább erősítsük a helyünket a világban. – Van valamivel kapcsolatban hiányérzete? Maradt még a magyar szereplésben? – Határozottan így érzem, de ezt nem hiányként fogom fel, hanem erősségként. Rengeteg pontszerző helyet szereztünk, ami mutatja, hogy még mindig van tartalék és potenciál a magyar sportban, hogy tudnánk még eredményesebben szerepelni ezen a globális piacon. A magyar vívóeredményeket egyben kezelem, a sportág nagyon jól szerepelt, és a sikereik megadták az alaphangot, amire a magyar csapatnak szüksége volt a folytatáshoz. Kicsit hazabeszélek, de nagyon kellett az öttusázó Gulyás Michelle győzelme, mert lélektanilag fontos aranyérmet szerzett.

Öttusában folytatódott a szép magyar hagyomány, mind a négy versenyzőnk szép idei eredményekkel a háta mögött utazott Párizsba, a férfiak elmaradtak a várakozástól, a nőkről ugyanakkor csak szuperlatívuszokban írhatunk: Gulyás Michelle világrekorddal nyert aranyérmet, Guzi Blanka a közepesnél kicsivel gyengébb körvívás után a negyedik helyre futott fel. Aranyéremre húsz évet vártunk a sportágban, Athénban Vörös Zsuzsanna ért fel a csúcsra.

Örülhetünk a sportlövőbronznak is, Major Veronika nagyszerű versenyzéssel szerzett érmet sportpisztolyban, Igaly Diána 2004-es skeetaranya óta böjtölt a sportág, talán a folytatás sem lesz borús, pláne ha végre Péni István vagy akár Pekler Zalán az olimpián is megvillantja a tudását.

Bár a dobogóra végül egyikük sem állhatott fel, elképesztő, hogy országúti kerékpározásban mindkét mezőnyversenyben szereztünk egy-egy negyedik helyet Valter Attila és Vas Blanka révén. Hihetetlen konkurencia, hatalmas népszerűség, végtelen profizmus jellemzi nemzetközi szinten a bringát, két pontszerző pozíciónkat nagyjából azzal lehetne összehasonlítani, ha Maro­zsán Fábián és mondjuk Bondár Anna ugyanazon az olimpián elődöntőbe jutna teniszben egyesben.

Vitorlázásban Vadnai Jonatán negyedik helye szuper, Érdi Mária 14. pozíciója, az éremfutam elmaradása egyértelműen megrázó, de mivel deréksérülése a legrosszabbkor újult ki, így magyarázható.
Hogy még mindig a kajak-kenu, az úszás (beleértve a nyílt vizet) és a vívás hármassága határozza meg boldogságunk mértékét, az nem változott Párizsban sem, de az rendben van, hogy huszonegy sportágban indultunk, s ezek közül csak hatban nem szereztünk pontot. A spektrumot lehet még szélesíteni, bőven van tartalék, viszont a stabil alapot értékeink megőrzése jelentheti.

A hazai pálya előnye nem új keletű fogalom, és a legutóbbi öt olimpia éremtáblázatát böngészve az első szembeötlő törvényszerűség, hogy az országok szinte kivétel nélkül akkor teljesítettek a legeredményesebben az ötkarikás játékokon, amikor házigazdaként szerepeltek. Kína például – amely egyébként az összes érem és az aranyérmek tekintetében is stabilan dobogós – 2008-ban Pekingben 100 érmet gyűjtött, ennek több mint a fele, 51 (!) arany volt, és az éremtábla élén zárt. A következő négy olimpián kétszer – Rióban és Párizsban – ugyan megközelítette ezt a sikert, de felülmúlnia egyetlen alkalommal sem sikerült. A mostani rendező, Franciaország sem végzett olyan előkelő helyen Peking óta, mint Párizsban. A hazaiak ötödikek lettek, megelőzve például a vizsgált időszakban az igazán – legalábbis területüket tekintve – nagy államok orra alá rendre borsot törő briteket, akik az elmúlt 16 évben csak egyszer szorultak ki az első ötből – éppen most. Nem esett még szó a mindig szinte biztosan első Egyesült Államokról (csak Pekingben lett második 2008 óta), igaz, 51 aranyat egy olimpián az amerikai sportolók sem tudtak összeszorgoskodni a kínai óta. Ugyanakkor minden alkalommal több mint száz érmet szereztek, Párizsban a legtöbbet, 126-ot. Érdekes lesz látni, mire mennek majd hazai pályán, Los Angelesben 2028-ban, amikor nem nekik kell akklimatizálódniuk, új környezetet, körülményeket megszokniuk. A tendencia alapján nagyot nem bukhat az, aki az Egyesül Államok első helyére fogad az éremtáblázaton. A globális nagyhatalmak (USA, Kína és Oroszország) hármasából utóbbi eredménye az előző öt olimpián egyre romlott. Igaz, Tokióban semleges színekben az orosz sportolók több érmet szereztek, mint öt évvel korábban, mégis csak az ötödikek lettek az éremtáblán. A romló teljesítményben természetesen nagy szerepe van a politikai konfliktusoknak, Párizsban például mindössze egy aranyérmet szerzett semleges színekben induló (orosz vagy fehérorosz) sportoló, és az éremtáblán nem is rangsorolták őket. A „nagyok” dolgába még Japán, Németország és esetenként Ausztrália szól bele, utóbbi éppen Párizsban fért be az első ötbe – először Peking óta. (K.-SZ. B.)