Hosszú Katinka: Sokan mondják, hogy őrültek vagyunk

– Nehéz lehet megélni, hogy pályafutása legnagyobb sikereit éri el, beteljesíti élete álmát, és nem oszthatja meg a szüleivel, a családjával.

– Nem könnyű – válaszolta Hosszú Katinka a Nemzeti Sportnak adott interjúban. – Amíg be nem fejeződtek a versenyek, egyszer tudtam két puszit váltani anyukámmal, ez volt minden.

– De legalább az éremátadás során mindig jól látta őket a dobogó tetejéről.
– Igen, nekik integettem egyfolytában! Pedig előzetesen aggódtam egy kicsit, milyen hatással lesz rám, hogy itt vannak, mert eddig sosem volt ilyen, de minden tökéletesen alakult, így volt teljes ez az olimpia – velük.

– Elsőre mit jelent önnek ez a három arany- és egy ezüstérem? Megkönnyebbülés, hogy végre megvan? Elégtétel azokkal szemben, akik leírták? Visszaigazolás, hogy jó úton jár?
– Büszkeség, hogy képes vagyok erre. Imádok úszni, és ha nem is sikerült volna úgy ez az olimpia, ahogyan szerettem volna, a pályafutásom már így is kerek, többet értem el, mint valaha gondoltam volna, többet kaptam az úszástól, mint remélhettem. Úgyhogy most csak annyi dolgom volt, hogy idejöjjek és versenyezzek – és ezt sikerült is megvalósítanom. Végig arról beszéltünk Shane-nel, hogy ez a titok nyitja.

– Nagy változás az ön esetében, hogy képessé vált kizárólag a pozitívumokra fókuszálni, és mindenből azt leszűrni, hogy mitől kiváló úszó.
– Ez így igaz. Nagyon sokat elemeztük Shane-nel, hogy milyen hozzáállásra van szükségem, meg kellett tanulnom, hogy milyen mentális állapotban vagyok képes a legjobb teljesítményre. Meg kellett találnom a számomra legjobbat.

– Hamar rájött, hogyan kell ezt elérni?
– Rengeteg versenyen indultam az utóbbi négy évben, próbálkoztam, kísérleteztem, és még a mai napig is van, hogy nem jön össze. Közvetlenül az olimpia előtt elmentem a francia bajnokságra, és azt terveztem, hogy négyszáz vegyesen úszom egy négy perc harminc másodperc körüli időt – négy harmincöt lett belőle. Ott szúrtam el, hogy mindent bele akartam adni, azt akartam, hogy fájjon a vége, teljesen besavasodjanak az izmaim – teljes erőből úsztam. A savasodás össze is jött, de a mozgásomon látszott, hogy valami nem oké, vergődöm ahelyett, hogy csak könnyedén siklanék. És ilyenkor Shane látja kívülről, ahogyan úszom, én meg tudom, hogy milyen gondolatokkal ugrottam be a vízbe, összerakjuk a kettőt és levonjuk a tanulságot – például azt, hogy az olimpián ilyet ne csináljak majd. Számtalan hasonló eset előfordult már! Shane néha már azt is tudja az úszásom láttán, hogy egy-egy tempónál mit gondolok.

– Jól értem, hogy folyamatosan át kell vernie saját magát, és az úszáshoz leginkább megfelelő gondolatokat és érzéseket elültetnie a saját fejében minden verseny előtt?
– Tulajdonképpen erről van szó. Butítanom kell saját magamat úszás előtt. Hiába tudom, hol vagyok, mi a tét, ki mire képes az ellenfelek közül, hiába van meg a rálátásom mindenre így a negyedik olimpiámon – ez már majdhogynem hátrány. Úgyhogy azt mondogattam magamnak, hogy ez is csak egy verseny, embert nem érdekel, hogy szerepelek, csak ússzam le ezt a négyszáz méter vegyest, semmi más nem számít. Pedig közben nyilván az olimpián vagyunk, és mindenki azt nézi, hogy Hosszú Katinkának összejön-e, vagy nem.

– Vagyis úgy úszta a világcsúcsot, hogy sikerült teljesen elfelejtenie, hol is van?

– Pontosan! Akkor már egy hete abban az uszodában, azon a pályán tréningeztem, mindig versenyidőpontban, mindig, mindent ugyanúgy csinálva. És amikor eljött az idő, úgy sétáltam ki a négyszáz vegyesre, mintha megint csak mennék egy iramot az edzésen, ahogyan begyakoroltuk. Mindig ugyanúgy zenét hallgatok, ugyanúgy rakom le a cuccaimat, ugyanúgy igazítok a rajtkövön – bárhol lehettem volna. És így is úsztam le háromszázhetvenöt métert.

– Az utolsó huszonötön mi történt?

– Ott eszembe jutott, hol vagyok, ráadásul az utolsó hosszon láttam Shane-t ugrálni a parton, márpedig ha nem nagyon jó az időm, akkor nem szokott ennyire ugrálni – akkor belül lehetek a világcsúcsrészidőn, mert különben inkább csak integetne. Bevillant, hogy úristen, meg fogom nyerni az olimpiát, majd azonnal elkezdtem mondogatni magamban, hogy „Koncentrálj! Koncentrálj!” – ott fordult meg a fejemben először, hogy mi is történik velem egyáltalán. Aztán már minden ajándék volt: száz háton például nem voltam még bronzérmesnél jobb világbajnokságon, szóval a sima döntőbe jutással sem lettem volna elégedetlen, de a rajtkövön eszembe jutott, hogy mellettem Kathleen Baker egy olyan versenyen úszott először egy percen belül, amelyet én nyertem, és utána meg is köszönte, hogy húztam őt – akkor most tőle kéne félnem? Nem féltem. Senkitől.

– Tényleg mindenre felkészültek az edzőjével. Egyébként is az a legérdekesebb az önök történetében, hogy milyen tántoríthatatlanul járják a saját útjukat, és nincs olyan isten, hogy eltérjenek tőle.
– Az biztos! Erre mondják sokan, hogy őrültek vagyunk, de kattantnak kell lenni ahhoz, hogy valaki leszegje a fejét, és ezt, így csinálja, ahogyan mi. A tüzes falon is átmentünk volna, ha azt tartottuk volna eredményesnek.

– És az elmúlt négy évben soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejükben, vagy akár csak az önében, hogy nem jó ez az irány?
– Nem. Soha. És folytatjuk ezután is – két napot azért eltöltöttem edzés nélkül, de többet nem. A kétszáz hát ezüstérme ezért is jött jól: motivál, hogy van még miért dolgoznom, van még min javítanom.

A TELJES INTERJÚT, AMELYBEN HOSSZÚ KATINKA BŐVEBBEN IS BESZÉL MENTÁLIS FELKÉSZÜLÉSÉRŐL, ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT SZERDAI SZÁMÁBAN!