Mérgező növény – Malonyai Péter publicisztikája

Simán kapott ki Romániától idegenben női röplabda-válogatottunk, három játszma oda, Andreas Vollmer szövetségi kapitány értékelése szerint a produkció messze elmaradt a várttól. Annak következtében is, hogy a csarnokban enyhén szólva sem volt magyarbarát a hangulat, az ilyesmi valóban nagy teher lehet. Ugyanakkor nem jelenthet felmentést az alól, hogy a mérkőzés során 23 nyitást rontottak el a lányok, s ezzel önmagukat temették el.

A megfogalmazás a csapat kapitányától, Szűcs Kingától ered, a Casalmaggiore játékosa lapunknak adott interjújában leszögezte, hogy ennek ellenére tudnak röplabdázni. Minden bizonnyal, ám Szűcs Kinga nem állt meg itt, hozzátette, hogy ellentétben néhány ember állításával, akik az egyik közösségi oldalon – hol másutt...? – azt írták, hogy fogalmuk sincs a sportágról, egyszerűen – bénák. „Üzenem nekik, hogy álljanak fel a kanapéról, és mutassák meg, hogy kell röplabdázni!” – így a csapatkapitány.

Nyilván a társak védelmében vetette el a sulykot, de – nagyon.

A kanapén ülő embernek ugyanis nem dolga a röplabda, a vereséget szenvedő lányoknak viszont igen. Még az is lehet, hogy a kanapés megmutatná, ha elleshetné a sportág fortélyait, ám erre most nem volt esélye (23 rontott nyitás plusz önmagát eltemető csapat). Ez persze nem mentség a gyalázkodására, sőt. Ezért gondolom, hogyha a csapatkapitány megsértődve a jó modort kéri számon a kommentelőn, teljesen igaza van, de így – megérdemlik egymást.

Főként, mert Szűcs egyébként tisztában van a lényeggel, olasz klubjáról mondta, de az épülő válogatottra is igaz, hogy „edzésen és mérkőzésen 120 százalékot kell nyújtani és elsősorban fejben kell nagyon erősnek lenni”. Azért merem ezt előhozni, mert arról is beszélt, hogy csapatkapitányként „próbáltam átadni azt, amit én már magasabb szinten, az előző szezonban az olasz bajnokságban megtanultam”.

Tetszik, nem tetszik, a kanapés kiszólást nem sorolnám a példaértékű megoldások közé.

A folytatásban már nem Szűcs Kingáról szólok, nem várom, hogy magára vegye. Írhattam volna, hogy „sértődés ne essék”, mert amióta csak létezik (sport)sajtó, visszatérő fordulat, ami egyértelműen mutatja, hogy a bajnokok érzékenyek, sőt sértődősek.

Már a XIX. században is téma volt a túlzott érzékenység, 1836-ban a Rajzolatok a társas élet és divatvilágból című lap azt írta, hogy „minél nagyobb mértékben hiú valaki, annál több sértődéseket szenved; bárha nem következik, hogy minden sértődés után szavakban adjunk menetelt lázadó belsőnknek”. Fligl József plébános és költő ehhez hozzáteszi: „Egy sértést megbocsátani: jótétemény, amit a másiknak juttatunk; egy sértést elfelejteni: jótétemény, amit önmagunkkal szemben gyakorolunk.” Mi tagadás, nekem sem könnyű a gyakorlat a Fligl-tanács nyomán, ám egyetértek azzal a tudományos megállapítással, hogy a sértődés mögött mindig valamilyen értékünk látszólagos elveszítése van. Látszólagos, ez fontos, hiszen amit tudunk, amik vagyunk, nem változik attól, hogy valaki nekünk esik. Ide tartozik még, hogy a sértődős erősnek mutatja magát, miközben éppen szenved. Ami egyértelműen gyengít, legyen elég csak annyi, hogy a szó tövét tekintve a sértődés és a sérülés – rokon.

Ezzel együtt nem könnyű... Esterházy Péter írja egyik „kis színesében”, hogy 34 esztendős rutinos, kiöregedőfélben lévő futballistaként, többször átérezve, „ha nem kezdő az ember: halálra sértődik!”, odalépett hozzá az edző, hogy: „Nézd, Péter, most, hogy a Szedlák húga megbetegedett, te kezdesz!” Sértés ez a javából, hiszen nem is a Szedlák, hanem a húga lett beteg, s annyi év után ez kell, hogy ott legyen a csapatban.

Hát igen. Lehet akármennyire is korszerű módi a rotáció (hivatalosan: tengely körüli forgás), aki nem kezd, leginkább csak dumában egy a csapattal. A tavaszi Ferencváros–Kisvárda meccs (2–1) után például Révész Attila annak (is) tulajdonította a vereséget, hogy a sértődés jeleit látta egyik játékosa arcán, mert nem kezdett, sőt duzzogva elengedte azt a támadást, amelyből a Fradi győztes gólja esett.

De nem csupán a futballban van így. A másod­osztályú röplabdabajnokságban 1955-ben a Május 1. Ruhagyár legjobb játékosa, Tőgl Margit csak a kezdés előtt néhány perccel érkezett meg a Begyűjtési Minisztérium elleni meccsre. Az edző közölte, hogy a késése miatt csak csere lehet, mire Tőgl sarkon fordult és otthagyott csapot-papot. Megsértődött, elment – később sem jelentkezett.

Nem ritka az úgymond csoportos sértődés sem. Atlétikában 1925 nyarán egymást követték a versenyek, egy-egy vasárnap Budapesten és vidéken is több viadal volt. Előfordult, hogy amelyik klub vidékre küldte versenyzőit, nem tudott rajthoz állni a fővárosban, ez – írja a Nemzeti Sport – „sértődésekre, ellenrendszabályokra, civakodásra vezet, aminek természetesen a sport látja kárát”. Még az is előkerült javaslatként, hogy egy-egy hétvégére betiltsák a budapesti viadalokat.

Volt példa az országos, ha úgy tetszik, nemzeti sértődésre is. Amikor 1937-ben a Közép-európai Kupa döntőjében a Ferencváros a bécsi 1:4 után itthon 6:1-re legyőzte az Austriát, és övé lett a serleg, az osztrákok a közönséget okolták. A nép ugyanis kikelt Karl Sesta ellen, a hátvéd kapott hideget-meleget, és ez megbénította a többieket. A válasz az volt, hogy Bécsben viszont Toldi Géza volt céltáblája a publikumnak, ezzel döntetlen, de inkább patthelyzet, mert csak nagy sokára oldódott föl a feszültség.

A hetvenes évek elején a Vasas válogatott jobbszélsőjéről, Molnár Dezsőről írták, hogy túlságosan érzékeny, sértődős, bármit mondanak neki, azonnal begubózik. A játékos elismerte, hogy nem szereti, ha a pályán nyomják neki a szöveget, fáj, ha szólnak, elvégre nem szándékosan ront. Ő maga gyerekes dolognak tartja, igyekszik változtatni rajta. Az viszont aligha használt, hogy az edző, Illovszky Rudolf többször megbüntette (!) érte. Hiába, ahány korszak, annyiféle pedagógia...

Van egy Népsport-cikk 1976-ból, amelyik a sértődékeny futballistákról ír, de a mondanivaló általánosítható. A forma monológ, a lényeg pedig: „Nézzék, ameddig az eredményeimmel a felszínen tudom tartani magamat, addig a sértődésről nem mondok le. De utána, ha esetleg edző leszek vagy sportvezető, akkor is továbbviszem ezt az utat. Amióta egy interjúban jól beolvastam, egyre népszerűbb vagyok. Nem lehet csendesen élni, kell egy kis zsibongás körülöttem. Le kell néha mondani a válogatottságról, durcásnak kell néha lenni a klubtársra, az edzőre, a szövetségre, a szurkolókra, az újságírókra. Nem szabad néha elfogadni a jutalmat, meg kell néha sértődni, ha utazunk, ha nem utazunk, ha játszunk, ha nem játszunk, ha megsérülünk, ha nem sérülünk meg. Ha esik az eső, ha fúj a szél, ha süt a nap, ha kerek a labda, egyszóval értik? De ez már valóban magas tudomány.”

És mindenre kiterjedő. A Nemzeti Sportnak 1943 decemberében levelet írt Szabadi Géza, az Elek­tromos drukkere. Lemondta a vasárnapi ebédet a menyasszonyánál, hogy kimehessen csapata Magyar Kupa-meccsére a VI. ker SC ellen. A menyasszony és a családja halálosan megsértődött, a Tromos 1:0-ra kikapott, így aztán „most se menyasszony, se kupagyőzelem” – kesereg.

A sértődős embert a mimózához hasonlítják. Joggal. A szemérmes mimóza (Mimosa pudica) önvédelmi viselkedése látványos, mechanikai hatásra a növény szára olyan kémiai anyagokat szabadít fel, melyek ideiglenesen elvonják a vizet a levelekben található sejtnedvüregekből. Az érintésre apró leveleinek összecsukódásával, erősebb behatás esetén a teljes levél lehajlásával felel.
Helyben vagyunk. Főként úgy, hogy jó tudni, mérgező növény, a háziállatoktól és a gyermekektől távol tartandó. És alaposan meg kell mosni a kezünket, ha megérintjük.

Persze, néha a szájunkat sem árt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!