CR7, a világmárka – Smahulya Ádám publicisztikája

Hiába szerezte meg Gareth Bale csereként beállva a Bajnokok Ligája-döntők történetének egyik legszebb gólját, hiába nyerte meg a Real Madrid tizenharmadszor, Zinédine Zidane edzőként – egyedülálló módon – egymás után harmadszor a sorozatot, és hiába szolgáltatta a drámát a kétszer is hatalmasat hibázó Loris Karius, valamint a vállsérülést szenvedő, sírva leballagó Mohamed Szalah – a mérkőzés után mindenki Cristiano Ronaldóról beszélt. Pedig önmagához képest roppant halványan játszott Kijevben, még az iránta kissé elfogult Marca is a leggyengébb, egycsillagos osztályzattal értékelte a teljesítményét, ám ezúttal nem is volt szüksége bombagólra, felhőfejesre vagy látványos biciklicselre ahhoz, hogy reflektorfénybe kerüljön. Elég volt egy sejtelmes mondat.

„Fantasztikus volt a Real Madrid futballistájának lenni” – közölte a lefújás utáni televíziós villáminterjúban. Bumm! Bombaként robbant a hír a helyszínen, majd futótűzként terjedt a sajtóban, nem egy helyen uralta a másnapi címlapokat.

Azóta sem derült ki pontosan, mi állhatott a szokatlan nyilatkozat hátterében, ám egy pillanatig se legyenek kétségeink: nagyon is átgondolt és megtervezett akcióról van szó. Az azóta napvilágot látott információk alapján Ronaldo Florentino Pérez elnöknek akart üzenni, aki még a 2017-es cardiffi BL-döntő után megígérte neki, hogy meghosszabbítja a szerződését, és emeli a fizetését, ám azóta sem történt semmi. Az elegánsan megfogalmazott verzió szerint persze nem is a pénz vezérli, csak szeretné érezni, hogy megbecsüli a klub. Ami nem meglepő, elvégre közismerten önérzetes emberről van szó, és az is érthető, ha a világ egyik legjobb játékosaként annyit szeretne keresni, amennyit a szakmájában a legjobbak. Hogy mást ne mondjunk, a nála egyelőre jóval kevesebbet produkáló Neymar 16 millió, Lionel Messi 29 millió(!) euróval visz haza többet évente. Ja, ha még nem említettem volna, jelenleg 21 millió eurót keres évente, és ha minden igaz, ennek csaknem a dupláját, vagyis negyvenmillió eurós bért szeretne kiharcolni magának. Bármennyire nehéz is, tekintsünk el attól, hogy ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű pénzről van szó, inkább gondoljunk bele, mi lenne, ha egyszer csak bekopognánk a főnökünkhöz, majd szerényen közölnénk vele, hogy a következő hónaptól vagy az eddigi összeg kétszeresét utalja a számlánkra, vagy másik munkahelyet keresünk. Még a világ legjobb szakembereként is abszurd kérés lenne, amelyen jó esetben mosolyognának, és hajlanának valamiféle kompromisszumra (ez Florentino Pérez), rosszabb esetben mutatnák az ajtót, hogy merre lehet kifáradni.

A magam részéről egyébként el tudom képzelni, hogy Cristiano Ronaldo végül valóban távozik, már csak azért is, mert sportszakmailag is nagyobb siker lenne neki, ha a négy madridi diadal után a PSG-vel nyerné meg a Bajnokok Ligáját, vagy egykori csapatát, a Manchester Unitedet vezetné fel ismét a csúcsra.

Néha az az érzésem, hogy olyan az egész, mint egy jól megírt szappanopera, vagyis mindig éppen csak annyi újdonság derül ki, hogy folyamatosan fenntartsa a nézők, jelen esetben a szurkolók érdeklődését. Csütörtökön a portugál Record címlapon hozta, hogy a válogatott ásza már döntött, és biztosan távozik a Real Madridtól. Pénteken a Marca jött ki azzal, hogy Cristiano Ronaldo komolyan gondolja, és menni akar. Talán így lesz, talán nem, a BL-döntő óta tapasztalt elképesztő érdeklődés mindenesetre egyáltalán nem meglepő. Ő már sokkal több mint egyszerű futballista. Ő a világ egyik legnépszerűbb embere, akinek több követője van a legkedveltebb közösségi oldalon, mint bármelyik másik sportolónak, popsztárnak vagy világmárkának. Több mint 122 millió, ami körülbelül az Egyesült Államok lakosságának az egyharmada, az Instagramon közzétett képeit pedig átlagosan négy-öt millióan kedvelik. Bizonyára az önök környezetében is akadnak olyanok, akiket egyáltalán nem érdekel a labdarúgás, és ha fel kellene sorolniuk tizenegy aktív futballista nevét, jobban megizzadnának, mint az egyszeri magyar játékos egy szürkébb NB I-es bajnokin. Mégis kevés olyan emberrel találkoztam, aki egyáltalán ne hallott volna Cristiano Ronaldóról. Persze ne legyenek kétségeink, a tinilányok, az unatkozó háziasszonyok és a nagymamák nem a zseniális biciklicselei vagy a góljai miatt szerettek bele, őket nem érdekli, hány góllal lett gólkirály a Bajnokok Ligájában, mennyi aranylabdája és aranyérme van otthon a vitrinben, de még csak az sem hozza őket lázba, hogy elmegy-e Madridból, vagy sem. Őket nem Cristiano Ronaldo érdekli, hanem CR7. Vagyis a brand, a termék. A portugálnak szinte minden összejött az életben, amit gyermekkorában megálmodott magának, és már-már bosszantóan tökéletes.

Majdnem bármi eladható vele, és ha kitesz egy szimpla képet a reggelijéről, a nyaralásáról vagy a családjáról, az egyből a bulvárlapok címoldalára kívánkozik. Még a sportújságokban is meglepően sokan olvassák az ilyen jellegű cikkeket, amit persze sokan letagadnak, mondván, őket az ilyesmi egyáltalán nem érdekli – de valamiért mégis rákattintanak. Sokan szeretik, sokan utálják, ám a többség kíváncsi rá – és marketingszempontból csak ez a fontos. Minél többet forog a neve, minél többet beszélnek róla, annál jobb. Neki is, a klubnak is és azoknak a cégeknek is, amelyekkel szerződésben áll.

Mindez David Beckhammel kezdődött, ő volt a sztársportolók első, tökéletesen megmintázott példánya, aki nemcsak a sport-, hanem a bulvárlapokban is állandóan helyet kapott. A kedvező külső adottságai mellett persze sokat segített, hogy feleségül vette a korszak egyik szexszimbólumát, a Spice Girls akkor még Victoria Adams néven futó énekesét. Ronaldónak azonban még erre sem volt szüksége, mostani párja, Georgina Rodríguez neki köszönhetően vált híressé, előző kedvese, Irina Sejk pedig ugyan viszonylag ismert a modellvilágban, ám népszerűsége nem hasonlítható a kilencvenes évekbeli Victoria Beckhaméhez. Mint ahogy Beckhamé sem hasonlítható Ronaldóéhoz. Napóleon mondta, hogy a győzelem önmagában semmi, a sikert tudni kell kihasználni. CR7 pedig maximálisan felismerte és kihasználta a tehetségét, és mindent kihozott belőle, amit csak lehetett.

Más kérdés, hogy sokan nem is vágynak ekkora csillogásra.

A csendes Andrés Iniestát éppen azért kedvelik rengetegen, mert zseniális futballtudását leszámítva olyan, mint egy átlagos, szimpatikus srác a szomszédból, Zlatan Ibrahimovic pedig hiába imád szerepelni, nehéz róla elképzelni, hogy rendszeresen kés alá feküdjön, csak azért, hogy még tökéletesebb és eladhatóbb legyen a külseje. Cristiano Ronaldótól viszont ez sem áll távol, aki látott róla tizenévesen készült képet, az tudja, hogy azt még aligha ragasztották volna ki a tinilányok a szobájuk falára. Ebből a szempontból a reklámszakemberek álma. Sikert sikerre halmoz, négy gyermek büszke édesapja, nem iszik, nem dohányzik, nincs tetoválása, bár egy adócsalási ügy nála is belerondít a már-már idilli képbe. És arról se feledkezzünk meg, hogy szorgalma, tehetsége és kitartása mellett Lionel Messinek is rengeteget köszönhet, kettejük évtizedes versengése nélkül ugyanis ő sem lenne ennyire izgalmas.

Éppen ezért engem elsősorban nem az érdekel, hogy Madridban marad-e, vagy sem, hanem az, hogy az elkövetkező öt-tíz évben ki veszi át a helyét a futball- és a sztárvilágban. Ki lesz az, aki egyetlen mondatával hetekig témát szolgáltat majd, háttérbe szorítva csapata történelmi diadalát és a közelgő világbajnokságot?

Neymarnak lehetne rá esélye, ő nem ugrik el, ha szembejön egy kamera, kellően bohém figura, ám egyelőre hiányzik belőle a megfelelő alázat és elszántság. Mások egyszerűen nem elég tehetségesek, nem elég jóképűek, kevésbé ismertek, túl problémásak, vagy éppen ellenkezőleg, túl szürkék és unalmasak ahhoz, hogy kellően eladhatók legyenek.

Ugyanakkor ő sem pótolhatatlan, előbb-utóbb jön valaki, aki a bulvárlapokban és a Real Madridnál is a helyére lép.

És ezzel Florentino Pérez is tökéletesen tisztában van.