Kifütyült vezéráldozat – Csinta Samu publicisztikája

Alig-alig kétségbevonható az állítás, amely szerint valamennyi nemzetnek megvannak a maga idiótái.

Az ember persze bármikor készen áll elhinni, de legalább másokkal elhitetni, hogy ez nem vonatkozik saját nemzettársaira, még kevésbé őrá, mert ha mégis, az egyben személyes kudarcnak is számít. Még akkor is, ha amúgy köze nincs az „ügyeletes” idiótához. A címkék azonban nem aprózzák el a dolgot, a magyarok ilyenek, a lengyelek olyanok, a skótok meg amolyanok, és kész. A jóval, elismeréssel járó „megbélyegzéssel” persze nincs különösebb bajunk, minden egyéb általánosítás alól azonban szívesen kihúznánk magunkat.

A spanyolokra vonatkozóan is kéznél vannak testhezálló bélyegeink, a manana-jelenségtől (ej, ráérünk arra még...) a szenvedélyességig (őrült spanyol, ugyebár). Az empátia, a másik ember tragédiájához kegyelettel való közeledés eddig biztosan nem jutott volna eszünkbe, ha mondjuk az ibériaiak legfontosabb húsz jellemvonásának felsorolásara kényszerültünk volna. Persze az ellenkezője sem, hiszen ezek általános erények (vagy hiányosságok), amelyeket a hit, a családközpontú társadalom jó eséllyel képes fenntartani, hiányuk pedig a közösség atomizálódásához vezet az énközpontúság minden drámai következményével.

Luis Enriquének, a spanyol labdarúgó-válogatott volt szövetségi kapitányának családi tragédiába torkolló kálváriája – kislánya, Xana halála – szívbe markoló tanulságokkal szolgált. Mindenekelőtt azzal, hogy egy közismert, sikeres, gazdag ember magánélete sem feltétlenül közpréda. És az sem kőbe vésett szabály, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Hasonló státust persze nem véletlenül vív ki az ember, kell hozzá némi előélet. Például az a következetesség, amellyel a futballista Luis Enrique mindig is távol tartotta a sajtót a privát szférájától. Pedig lett volna rá igény a Real Madridot és a Barcelonát is megjáró, csaknem négyszáz első osztályú mérkőzést, hatvankét spanyol válogatottságot abszolváló világhírű futballista esetében. E tekintetben végig hajthatatlan maradt, nem is lopta be magát a spanyol újságírók szívébe, de később sem, amikor edzőként sem tartozott a sokat és szívesen nyilatkozó sármőrök közé. És mégis...

Aztán amikor az idén márciusban egy válogatott meccs előtt a külvilág számára váratlanul – családi okokra hivatkozva – hazautazott az edzőtáborból, a spanyol szövetség illetékesei beszélgetésre hívták a sajtó képviselőit. Minden ködösítés nélkül vázolták a szakember nehéz családi helyzetét, kislánya állapotának súlyosbodását, és közölték Luis Enrique személyes, a szövetség által is támogatott kérését, hogy a nehéz pillanatokban az újságírók tartsák tiszteletben a család intimitását. Mindenki tudott hát mindent. És mégsem...

Az egyre drámaibb helyzet akkor sem került a címoldalakra, amikor a spanyol szövetség június 19-én rendkívüli sajtótájékoztató keretében jelentette be: azonnali hatállyal, családi okok miatt távozik posztjáról Luis Enrique, a spanyol labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, helyét asszisztense, Robert Moreno veszi át. Luis Rubiales elnök így fogalmazott: „Tökéletes emlékeket őrzünk meg róla. A háttérben személyes indok áll, amely tőlünk független. Ez volt a legjobb, amit tehetett.” Az okokra pedig továbbra sem kérdezett rá senki, holott rendszerint a vért izzadásig faggatják a kollégák az illetékeseket, ha meg nem kapnak kielégítő választ, véget érni nem akaróan kezdődnek a találgatások, a kombinálások. Az információk többsége pedig helytálló, csak hivatalos megerősítésre vár, miközben a lapok többsége nem is tagadja egyik vagy másik nagy klubbal való szellemi „rokonságát”.

A kislánya halálhírét a közvéleménnyel tudató hivatalos közleményben szereplő mondatrész – amelyben Luis Enrique köszönetet mondott a diszkrécióért és megértésért – ugyan címzett nélküli, mégis mindenki számára egyértelmű, hogy az újságíró-társadalomnak szólt. Az élet persze lassan-lassan visszatér a rendes kerékvágásba, ám a nehéz pillanatok folyamán kialakult emberi szolidaritás minden bizonnyal végigkíséri a szakember és a média további kapcsolatát. Még akkor is, ha egy edzői pályafutás elmaradhatatlan kellékeként nem maradnak majd el a kíméletlen újságírói kérdések.

A szenzációból és hírversenyből élők méltóságteljes visszafogottságának tükrében még gyomorforgatóbb, ami a Xana Enrique eltávozása utáni első spanyol válogatott mérkőzés, a bukaresti román–spanyol Európa-bajnoki selejtezőt megelőzően történt. A hangosbemondó ugyan igyekezett megmagyarázni, miért viselnek fekete karszalagot a két csapat játékosai, miért kerül majd sor egyperces gyászszünetre a kezdő sípszó előtt, mégsem sikerült emberi méltóságot csempészni a Nemzeti Arénába. A petárdázásra, füttyszóra természetesen menetrendszerűen érkeztek a magyarázatok, amelyek szerint minden nemzetnek megvannak a maga véglényszerű egyedei, és hogy a füttyszó ezek elleni tiltakozásként harsant fel, a történet utóélete azonban csak tovább fokozta a keserű szájízt. A mindenféle közösségi fórumokon ugyanis mutatóban sem nagyon volt olyan, amelyik elnézést kért volna a kegyeletsértésért, akadt viszont, aki szerint másnak is hunytak már el hozzátartozói, mégsem csináltak belőle ekkora cirkuszt. A plafont leginkább ostromló, vércinikus bunkóság a közelmúlt iraki román áldozatait is belekeverte az embertelenség mocsarába: nem hallottuk, hogy egyperces csenddel kell adóznunk a lelőtt román katona emléke előtt...

Nagyjából ugyanazok az alakok, akik az úzvölgyi temetőben saját ortodox keresztjükön lovagolva szentségtelenítettek meg mindent, tombolásuk ellen az elemi emberi tisztességnek zsigerből kellett volna tiltakoznia. Következményeknek azonban nyomuk sincs, csoda-e hát, ha egy halott kislány emléke előtti tisztelgés meg sem közelítette azt a bizonyos, a jelek szerint égig érő érzékenységi küszöböt. Xana lelkének búcsúztatása helyett zúgtak viszont a magyargyalázó szövegek, amelyeket ebben az esztendőben Bolognától Máltáig megismerhetett a stadionok népe.

A sportarénák hangulatának kezelésében még mindig hajlamosak vagyunk külön mércét alkalmazni. A szurkolói létállapot különleges valami, mondván, annak megélésére nem is képes akárki, nélkülük nem igazi az egész, steril, laboratóriumszerű, amitől többnyire irtózunk. A kérdés azonban – illetve már nem is kérdés –, hogy meddig lehet még tolerálni a kettős mércét az olyan megnyilvánulások esetében, amelyek immár emberek és nemzetek méltóságát kezdik ki menetrendszerűen.

A sportág történetének egyik nagyon kritikus pillanatában volt erő és elszántság lépni, bár az elsődleges érdem akkor sem az európai futballfórumé volt, hanem az angol szövetségé, amely saját hatáskörben döntött amellett, hogy a legélesebb konfrontációt is felvállalja a halaszthatatlan megtisztulás érdekében. Az eredmény ismeretes, a futball-lelátók viszonyai újra kezelhetővé váltak, még akkor is, ha az angol drukkerek idegenbeli kiszállásaik során még sűrűn felidézik a régi időket.

Na persze, hiszen minden nemzetnek megvannak a maga idiótái.