Futballcsodák alkonya – N. Pál József publicisztikája

Sosem felejtem, hogy amikor 2016 márciusában két nigériai fiatal Indiában, egy születésnapon megesett összecsapásának hírét vettem, úgy éreztem, a futball emberi léptékkel mérhető értelmes története véget ért. Ki a jobb, Messi vagy C. Ronaldo, ezen vitázott szeszgőzösen a vélhetően se Portugáliához, se Argen­tínához, de még csak Európához sem kötődő két barát, s egyikük tört sörösüveggel megölte a másikat. Ám nem állt meg a világ pillanatra sem, s a mókuskerék azóta is forog őrült egyhangúsággal tovább.

Ezt az írást az a hír ihlette, miszerint Lionel Messi apja kapcsolatba lépett fia korábbi klubjával, a Barcelonával, s erre „fölrobbant” az internet. Némely kommentelő úgy vetette magát a küzdelembe, mintha hitele, „jó híre”, sőt, üdvössége lenne a tét, volt, aki diadalmasan kürtölte világgá, mennyire jól látta ő a „dolgot” már sok-sok évvel ezelőtt. Messi végső „leketyegéséről” beszélt, cirkalmasan gúnyos fordulatokkal tarkítva megvető szavait, majd új néven elküldött bejegyzésben megdicsérte „társa” éleslátását, professzori magasságú szakértelmét – vagyis saját magát. (Megjegyzem: stiláris értelemben valóban „jól ír” ez a valaki, így azonnal lefülelhető.) S ringbe szálltak mások is, a hozzászólások száma villámgyorsan kúszott száz fölé, noha – lehet, csak szerintem? – buta találgatásokra szólító, még az sem biztos, hogy pontos hírről volt szó csupán.

Emlékszem, úgy 1990 táján egy napilap megírta: Détári Lajos a neves – nem volt még ilyen szó! – „topklubba”, a Juventusba tart, majd kiderült, kacsa az egész, Détári – pajkos kedvében – csak jó hangosan mondott egy társaságban „valamit”, úgy, hogy a jelen lévő, általa nem szívelt újságíró biztosan hallja meg. Meghallotta, megírta rögvest, majd fölsülve azzal védekezett, hogy benne az újságíróösztön dolgozott, ami nem hagyhat veszni „hírt”, mert e szakmában az információról lemaradásnál nagyobb bűn nem létezik. Inkább váljak nevetségessé, mintsem „lekéssek” tehát – csak így tudom lefordítani.

Akkor – harminc éve – hüledeztem, azóta megedződtem valamennyire, ám a jelenséggel megbékélni nem tudok (illetve – mit tehetnék? – megbékélni tán igen, de elfogadni nem), különösen azért, mert az ilyen „hír” – e „hozzászólásos” paradicsomban ­– embereket képes egymásnak ugrasztani, a legdurvább ösztönöket előhívni pillanatok alatt.

Előrebocsátom: igaz-e a „hír” (akár igaz is lehet), nem érdekel, s ha igaz, mi következhet belőle, leg­alább ugyanennyire nem. Majd kiderül a maga idején, ezt szoktam mondani, mert a híradásnak kizárólag az indulatokat mellőző „játék” szintjén szabadna a történettel – főleg az önigazoló büszkélkedésre szánt alkalmakkal – foglalkoznia.

S megmondom, mi még, ami e „hír” kapcsán nem érdekel. Nem érdekel, hogy Messi visszatér-e Barcelonába, s ha igen, lesz-e helye ott, át kell-e alakítani miatta a csapatot, s hogy ő a régi lesz-e újra – mindjárt – harmincöt évesen. Az meg pláne nem, hogy a lehetséges (vagy lehetetlen?) közeljövő, a virtuális véleményteret még mindig uraló CR7–Messi párbaj állásán módosít-e valamennyire. Mert nem módosít! Illetve: lehet, hogy a futballt csak az utóbbi két-három évtizedben reánk tört törvények szerint érteni, értelmezni, megélni képes lélekben igen, de a játék eredeti üzenete felől szemlélve a történetet minden megtörtént már, ami megtörténhetett, s ezen a további gólok, gólpasszok (!), esetleges trófeák száma jottányit sem módosít. E két korszakos, a labdarúgás utóbbi másfél évtizede történetét valóban magasan kiemelkedve meghatározó klasszis pályája – a lényegre nézvést – befejeződött ugyanis. Játékukkal mindent „elmondtak”, jelenlétükkel mindent „megjelenítettek” már, amit e sportágról s a hozzá való összetett viszonyról elmondani, megjeleníteni lehetett, minden, amit tehetnek ezután, toldalék, ilyen-olyan visszfény, önismétlés lehet csupán. E „nagy történetben” rögzült, rögzített már az ő helyük – így az egyiké, úgy a másiké –, lehet vitázni, veszekedni rajta, csak semmi értelme nincs.

Miért nincs? Messziről kezdem. Úgy tetszik, a „ki minden idők legjobbja” kérdés az utóbbi két évtizedben lett úrrá az agyakon, és sokan szeretnék tudni, hogy a legjobb játékának tanúi ők. Többször leírtam: mivel a lélek a rácsodálkozás idejét őrzi intenzíven, a „legjobb(ak)” az ifjú korunkban látott játékos(ok) lesz(nek) általában. Én a kérdésre Pelét, Beckenbauert és Cruyffot említem rendre, s ha muszáj, Maradona nevét szoktam hozzátenni még. Nekem az ő futballjuk, illetve annak bennem élő emléke (!) jelenti a foci tetejét, ki hány gólt szerzett, hány trófeát nyert közülük, tudom, sőt, számon is tartom ugyan, de – mint élmény, áhítat – nemigen érdekel. Nekem a labdarúgás örömforrás, a mozdulatok, mozzanatok „isteni” forrásának bizonyítéka, fölvillanó csoda, s nem az őrjöngés alkalmát hozó eredmény csupán.

Megvallom, próbáltam bővíteni a magam „négyesét”, s két névre gondoltam harminc év alatt. Ronaldinho volt 2004–2005 táján az egyik, ám amikorra fölvettem volna a listámra, játéka visszaesett. Messi volt a másik, s hogy miért nem szavazok mégsem reá, az utóbbi idő szemléleti igényei torzító erejének tudom be leginkább.

Ama kilencvenes években startoló, s máig gyorsuló fordulat (BL, Premier League, Bosman-szabály stb.) nyomán a futball végképp üzletté, a játékosok meg potenciális avagy valós „termékekké” lettek. E sodor első látványosan globális produktuma David Beckham volt alighanem, s igyekeztek is e brandből minden pénzt kivenni, amit ki lehetett (ő maga is igyekezett persze). E folyamat a játék szemléletét, „olvasását” nagyon átformálta, át a róla való beszédet is, minden mutatót mérni, minden elképzelhető (és elképzelhetetlen) adatot jegyezni kezdtek, hitték, az érték (tudniillik ki mennyit ér) így pontosan meghatározható, s hiszi az e módiba belenőtt – e viszonyrendszerből kilátni képtelen – szurkoló is rendületlenül. Ki a „hasznos”, kitől mi remélhető a kisebb vagy nagyobb cél érdekében, más nem számít. A (leginkább pénzben) mérhető siker áll az élen (ezért kellenek – a néha már-már idétlen számítgatással kijött – rekordok, trófeák), s aki sikeresebb, jobb is egyértelműen.

Nos, e törvény a játék hagyományos formáját, szépségét szétlapította szinte, még a Messihez fogható született futballzsenik esetében is. Ronaldi­n­hót azért láthattam egyedinek rövid ideig, mert rajta mintha nem fogott volna a korparancs, s mintha a futball adta ősörömet őrizte volna tovább. De – meglehet, saját hibájából is – nem bírta sokáig. Úgy látom ma már, e mindent uraló törvény előbb megrendszabályozta, majd lassan fölőrölte a Messi-jelenséget is. Azt kellett (s kéne még) tennie, ami nem az ő játékának (lenne) a lényege. Egyre kevésbé az lélektani értelemben is, s az idő sem megfordítható bizony.

Messi „párjának”, Cristiano Ronaldónak az összehasonlítgatásban ilyen gondja nem létezett. Ő e kor gyermeke mindenestől, törekvésében, toporzékoló sikervágyában, csodafosztó voltában, ha fog már rajta is az idő, akkor is. Minden tökéletes, minden annak látszik rajta, s minden „művi” ugyanakkor, a cselei, az ollózásai, a beállása s a gólöröme is. Nagyon szorgalmas, nagyon akar – s ez az, ami tetszik, ami a minta a korral együtt lélegző rajongónak benne! –, ám legyen bármily eredményes, a csoda képessége nem az övé. Gép, robot szinte. Nem futballgéniusz. Aki csodálja, az arra, amerre tartó világra mond igent, lelke rajta akárkinek.

S ami szomorúbb: a folyamat, amely során a labdarúgás egyéni sportág lett – eszeveszetten figyel a szurkoló, ki hova, mennyiért áll tovább, szintet lépni igény, a klubhűség nem játszik ma már – épp az egyéniséget nyomorítja meg, irtja ki. Nem lesz új Puskás, Pelé, Beckenbauer vagy Maradona, de még új Messi sem, akárki megláthatja. CR7 lesz, az idő és a nagy akarás előbb-utóbb „legyártja” őt új termékformációban nekünk.

Visszatér-e Messi Barcelonába, nem lényeges. Ha tudná, mi történik vele és a világban, abba kéne a játékot hagynia. De ezt nem engedi neki sem a bolydult lelkű szurkoló, sem a korparancs. Félek, már ő maga sem képes fölismerni ezt. Mi, gyarló emberek meg ugrunk minden hírre, s még a virtuális térben is méltóságfosztottan öljük egymást tovább.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!