Schumi búcsúsikere; Alonso: Szabotálnak!

Michael Schumacher több mint két héttel a 2006-os Kínai Nagydíj előtt bejelentette, hogy a szezon végén lezárja Formula–1-es karrierjét. Egyelőre azonban nagyon is nyomni akarta a gázt: nem izgatta, hogy egyre-másra jelentek meg cikkek, amelyek szerint kikényszerítették a visszavonulását, ő egyelőre versenyezni akart.

„A pályafutásom befejezéséről szóló megállapodás már régen megszületett, nem hirtelen ötlet vezérelte. Elégedett vagyok a döntésemmel, és ahogyan már Monzában is mondtam: csak a világbajnoki csata érdekel. Ez az egyetlen dolog, ami számít, semmi máson nem gondolkodom" – közölte Schumi.

A ferraris németnek egyébként a sanghaji pálya előzőleg aligha lopta be magát a szívébe. Két évvel korábban (amikor a ring bemutatkozott a vb-sorozatban) a mezőny végéről indulva – élete (addigi) legrosszabb célba érkezését produkálva – a 12. helyen végzett, 2005-ben pedig idő előtt búcsúzni kényszerült. Ezzel szemben a fő rivális Fernando Alonso előbb negyedik lett, majd legközelebb már győzött, amivel megszerezte a konstruktőri trófeát a Renault-nak.

Igen ám, de történetünk idején a 2006-os szezon közepéig egyeduralkodónak számító spanyol (az első kilenc versenyből hatot megnyert, a maradék hármon pedig második lett) június óta nem nyert futamot – nagyjából amúgy attól fogva, hogy az FIA betiltotta alakulatának egyik „fegyverét", a több mint fél évig használt ellensúlyos lengéscsillapítót –, így akkori 25 pontos előnye a monzai Olasz Nagydíj után kettőre csökkent.

A gumik főszerepe

A szakértők egy része már temetni kezdte Alonsót, aki viszont a Renault és az időjárás segítségével Kínában feltámadni látszott: csapattársától kísérve nagy fölénnyel diadalmaskodott az időmérő edzésen.

Ennek egyik legfőbb oka, hogy a Michelin abroncsai egyértelműen jobbak voltak esős körülmények között, s úgy tűnt, ez el is dönti a futam sorsát (pedig az istálló hiába érkezett a helyszínre a korábbinál erősebb motorral, a megbízhatóságot szem előtt tartva inkább mégis megmaradt a bevált, de lassabb réginél). Vasárnap ismét leszakadt az ég, s noha a rajtra elállt az eső, minden jel arra mutatott, hogy a vizes aszfaltcsíkon a Renault lesz a győztes, és a spanyol növelni tudja összetettben az előnyét.

A start után a nedves pálya ellenérére a mezőny rendben eljött. A francia csapat két pilótája elszakadt a mezőnytől, és Giancarlo Fisichella kiváló hátvédnek bizonyult, így a spanyol világbajnok körről körre jobban elhúzott. Az igazi nagy csaták a harmadik helytől lefelé zajlottak, de a hatodik pozícióból induló Michael Schumacher kimaradt belőlük. A hétszeres világbajnok várta a nagy esélyt, s eközben nem hajtotta szét az autóját, inkább arra a versenyzőre „bízta" az üldözést, aki a 2007-es idényben éppen őt váltotta majd a Ferrarinál.

Az ötödik kockából startolva néhány száz méter alatt mindkét Hondát – a második rajtsorba ezredre azonos idővel beférkőző Rubens Barrichellót és Jenson Buttont – megelőző Kimi Räikkönen eleget is tett a kívánalomnak, de „szokás szerint" túl nagy tempót diktált, így hiába hagyta le simán Fisicót is, nem sokkal az első boxkiállása után, a 19. körben a gázadagoló hibája miatt kiállt. Rövidesen a 20 másodperces előnyt kiharcoló Alonso is meglátogatta a szerelőit – és mint később kiderült, rossz döntést hozott.

A simára kopott első gumik helyett friss szettet kapott, de a Michelin-abroncsok ekkor elveszítették a tapadásukat, így elfogyott a tisztességes előnye. Fisichella ugyan megpróbálta védeni társát, de csak ideig-óráig tudta végrehajtani a feladatot. Látható volt, hogy az olasznak halvány lila fogalma sincs arról, mit csináljon. Megelőzze Alonsót (ezt rövid időre meg is tette), vagy poroszkáljon mögötte, és közben lehetőség szerint tartsa fel a hondásokat közben már „letudó" Schumachert? Egy darabig ezzel próbálkozott. Előzött, elfékezte magát, „kiszélesítette" az autóját, és nem engedte lehetőséghez jutni a németet.

Ám ez az állapot hosszú távon tarthatatlan volt. Fisichellának nem maradt más választása, megelőzte a világbajnokot, majd két kanyarral később követte őt a vérszemet kapó Schumi is. Utóbbinak ezután már csak az olasz volt az „útjában", ám a második boxkiállás mindent megoldott. A ferraris egy körrel hamarabb ment ki, és mire renault-s riválisa a száraz abroncsokon csúszkálva, bizonytalanul visszatért a pályára, addigra ő már a felmelegedett Bridegstone-gumikon érkezett. Körülbelül egyszerre értek az első kanyarhoz, ám a német magabiztosabb volt, ráhajtott a rázókőre, és a belső íven elhúzott Fisichella mellett.

Ezzel el is dőlt a küzdelem a visszavonulás előtt álló, nyolcadik vb-elsőségére törő Schumacher javára. Bár az utolsó két körre még eleredt az eső – riadalmat kiváltva a komplett boxutcából és a pályán száguldókból –, a versenyben már nem hozott jelentős változást: nyert a veterán pilóta (aki az időmérő után a rajthelyére is utalva még azt mondta: „győzelemről ezúttal nemigen beszélhetünk") a második kiállásánál is jócskán elidőző Alonso előtt, aki a vége felé könnyedén visszaelőzte Fisichellát.

(Az ibériai versenyző autójának jobb hátsó kerekét ugyanúgy nagy nehézségek árán tették fel a helyére, mint a Hungaroringen, csak ezúttal nem tört el a csavar – az eset után a „vétkes" mérnököt le is cserélték.)

Schumacher ünnepe

A leintést követően a Ferrari-istálló tagjai eksztázisban ünnepeltek, hiszen Sanghajban többet nyertek, mint pusztán egy GP-t. A Magyar Nagydíjhoz hasonló körülmények között a Scuderia ezúttal nem hibázott, míg a nagy ellenfél, a konstruktőrök között Felipe Massa betlije (motorcsere miatti tíz rajthelyes büntetés után ütközés a futamon) révén az első helyet visszaszerző Renault sorozatban bakizott – azokban a hetekben-hónapokban emberi és technikai értelemben is odalett az előtte sokáig rá jellemző megbízhatóság.

A 2004-es szezonzáró óta így először fordult elő, hogy a hétszeres világbajnok állt az élen (ugyanannyi, 116 pontja volt, mint Alonsónak, de több futamot nyert meg), s most már azt tűnt valószínűbbnek, hogy nem történik újabb helycsere az élen. Főleg mert olyan helyszín (Szuzuka) következett, amelyen az utóbbi hét 2006-os viadalból ötön diadalmaskodó Schumacher már hatszor nyert...

Tudta ezt Alonso is, nyilván emiatt is vágott olyan képet a dobogón, mintha citromba harapott volna. Aztán pedig (a balszerencsés nap megkoronázásaként) a csapatnak szánt pezsgőt úgy engedte el a pódiumról, hogy az üveg ripityára tört az aszfalton (eközben Schumi főszerelője akkora ünneplést csapott, amikor elkapta a német palackját, mintha ezen a mozdulaton dőlt volna el a vb sorsa...). A Renault-csapatnak – bár két versenyzője állt a dobogón – ezen a napon semmi sem sikerült. Pontosabban semmi sem úgy sikerült, ahogyan előre eltervezték...

„Izgalmas, extrém hétvége volt – nyilatkozta a vb-reményeit szinte a sírból visszahozó Michael Schumacher. – Ahhoz képest, hogy az időmérőn még az is kérdéses volt, bekerülök-e a legjobb tízbe, remek ez az eredmény. Már az is meglepett, hogy viszonylag hamar felzárkóztam Fisichellára. Azon gondolkodtam, legalább őt megpróbálom megelőzni, és ha nem is nyerhetek, csak két ponttal nő a hátrányom. A második kiállásom utáni körben tudtam, hogy Giancarlo megpróbál majd elém visszajönni, de azzal is tisztában voltam, hogy az ő autója csúszni fog a hideg gumikon, így az első kanyarban lesz esélyem megelőzni. Így is történt – nagyon élveztem az akciót. Az utolsó körökben azonban már rettentő óvatosan vezettem. Kisebb csoda, hogy sikerült élre állnom összetettben – érdekes hetek következnek."

A német sajtó kevésbé volt visszafogott, az egekig magasztalta hősét, akire eddig nem létező jelzőket aggatott, mint például: Schumisupermegaturbogeilgöttlichgigagalaktisch... Élete legnagyobb sikereként értékelték ezt a futamgyőzelmet, amely által 575 nap után került ismét a pontverseny első helyére, és egy héten belül újra világbajnok lehetett (volna).

Alonso duzzogása

Mit szólt ehhez Alonso? Elsőre, a leintés után ezt: „Az autó jónak tűnt, az egyetlen probléma a második kiállásnál adódott, amikor a jobb hátsó kerékkel elszöszmötöltek a szerelők. De ez a néhány másodperc semmit sem számított az után, hogy előtte körönként ennyit kaptam a gumik miatt. Michael megérdemelte a sikert, mert mindenkit megelőzve az élen végzett. Ez van. Elvesztettünk egy esélyt, mert akadt nyolc kör, amikor egyáltalán nem voltam versenyképes. Már akkor tudtam, vége mindennek."

Másnap viszont a spanyol sajtónak (többek között az AS című sportnapilapnak) adott nyilatkozatában már szabotázst emlegetett, és az elmondottakból az derült ki: szerinte a Renault szándékosan követett el sorsdöntő hibákat, és akadályozta a címvédésben.

„A csapat azt akarta Kínában, hogy a második és a harmadik hely legyen a miénk. Egyáltalán nem szeretnék, hogy újra világbajnok legyek, és más istállóhoz vigyem az egyes rajtszámot" – fejtette ki Fernando Alonso, aki úgy gondolta, hogy a sanghaji verseny jelenti a fő bizonyítékot a francia team ellen, amelyet szerinte nyilvánvalóan csak a konstruktőrök pontversenye érdekelte: „Csak néhány csapattag volt csalódott, a többség örült az eredménynek. Ennek az az oka, hogy a Renault megelőzte a Ferrarit. Emiatt nem is kaptam meg a szükséges segítséget a futam alatt".

A spanyol világbajnok nyilatkozata elhamarkodottnak tűnt, bár kétségtelen, nehéz lehetett megemészteni a legfrissebb fejleményeket. Csakhogy tény: az első boxkiállás után a mérnökeivel közösen (!!!) döntött úgy, hogy le kell cserélni a simára kopott átmeneti abroncsait. Aztán a váltás nem bizonyult sikeresnek, mert az új gumik nem tapadtak megfelelően.

„Nem tudjuk és nem is értjük, mire gondolt Fernando. Valószínűleg a csalódottság mondatta ezeket vele, hiszen Sanghajban biztosnak tűnő győzelem csúszott ki a kezéből. A csapat elszántan készül a Japán Nagydíjra, s jó eredményt vár. Nem száz, hanem százötven százalékos támogatást nyújtunk Fernandónak. Olyan szoros a párharc az egyéni és a konstruktőri versenyben, hogy Alonsónak is nyernie kell, ha a csapat sikeres akar lenni" – reagált a vádakra a Renault szóvivője.

A franciák is tisztában voltak vele, hogy a gumiké a legfontosabb szerep, de minden baj és feszültség ellenére feltűnően magabiztosnak látszottak a hátralévő két futam előtt:

„Sanghajban hibáztunk, de derűlátásra ad okot, hogy megint roppant gyorsak voltunk, és lépesek vagyunk legyőzni a Ferrarit – mondta Pat Symonds, a csapat műszaki vezetője. – A kocsi Szuzukában is káprázatos lesz, a silverstone-i teszteken ugyanis remekül működött. A két pálya nagyon hasonlít egymásra, azaz ha a gyakorlásokon jók voltunk, a versenyen is azok leszünk. Hiba lenne leírni minket."

A rendkívül kiélezett világbajnoki hajrá és az elsőség elvesztése azonban olyannyira megviselte Fernando Alonsót, hogy másnap már a gumiszállítót is felelősségre vonta. Úgy vélte, a Kínai GP-n az abroncsok nem megfelelő teljesítménye miatt bukta el a győzelmet, s ezért azt kérte a francia gyártótól, tegyen többet a siker érdekében.

„Fontos, hogy a Japán és a Brazil Nagydíjon is bízhassunk a gumijainkban. Remélem, hogy a Michelintől nagyobb segítséget kapunk az utolsó két futamon, mint az elmúlt időszakban. Jelenleg ugyanis a két autó, a Renault és a Ferrari szinte azonos teljesítményre képes, így az abroncsok döntik el a győzelem kérdését" – mondta a világbajnoki címvédő, aki egy napra rá a spanyol sajtó szerint a Michelintől levelet kapott, melyben Michel Rollier ügyvezető udvariasan megkérte arra, fejezze be a kritizálást...

A spanyol rossz szokása

Kérdés, a spanyol mennyire gondolta komolyan a vádjait. Nem zárható ki, hogy hazája sajtója igyekezett heccelni Alonsót, aki a rendkívül szoros hajrá miatt külső okokkal próbálta megmagyarázni, miért tűnt el a nyár közepén még több mint megnyugtató, 25 pontos előnye. De az is lehetséges, hogy így kísérelte meg motiválni a csapatát – ha így volt, bejött neki!

Mindenesetre Flavio Briatore csapatfőnök a Japán Nagydíj pénteki szabadedzéseinek előestéjén elbeszélgetett két versenyzőjével, s minden vitatott kérdést lezárt. „Rendszeresen előfordul, hogy beszélünk az aktuális kérdésekről, a bennünk lévő esetleges frusztrációról, a ránk nehezedő nyomásról, és más témák is felvetődnek. Ezúttal is ez történt. Szerintem most már nincs semmi problémánk. Elképzelhető, hogy az elmúlt napok eseményei még növelik is az elszántságunkat" – jelentette ki a „békebíró".

A Renault olasz csapatfőnöke emlékeztetett arra, hogy Alonso az előző idény során is kételkedett egyszer az istálló elkötelezettségében, igaz, gyorsan „elcsendesedett". „Mindent megtettünk és megteszünk azért, hogy Fernando ismét világbajnok lehessen. Úgy tűnik, minden évben számolni kell tőle egy ilyen megnyilvánulással. Túl vagyunk rajta, és most már minden rendben" – zárta mondandóját a (sokadik) fénykorát élő nagy hatalmú Briatore.

Alonso sem szállt szembe főnökével, ő is úgy nyilatkozott, hogy szent a béke a Renault-nál. „Fantasztikus a hangulat a csapatban, jobb, mint bármikor korábban. Minden egyes csapattag arra koncentrál, hogy megnyerjük a világbajnokságot. Ez fantasztikus" – jegyezte meg a nem sokkal korábban még feltűnően „éles nyelvű" bajnok.

A többit már tudjuk. Szuzukában nem kis szerencséje volt, hiszen Schumacher vezető helyről a 36. körben motorhiba miatt kiállni kényszerült („az én trófeám már oda" – mondta utána a német), ő pedig hirtelen az élen találta magát. A záró viadalon így csupán egyetlenegy pontra volt szüksége a címvédéshez, és arra is csak akkor, ha közben vetálytársa nyer. Brazíliában aztán másodikként „kocogott be" a célba a hazai közönségének nagy örömet szerző Massa mögött, vagyis gond nélkül megtartotta pozícióját (Schumi negyedik lett), sőt a Renault is ünnepelhetett, mert öt pont megmaradt az előnyéből a konstruktőrök között.

Egyszóval hiába követhettük figyelemmel négy éve az F1 történetének egyik nagy fordulatát, vagyis hogy a nyár első felében a Ferrari végleg túljutott a másfél évig tapasztalható mélyrepülésén és előretörése révén úgy nézett ki, a Renault és Fernando Alonso kezéből kicsúszhat a nyár elején még biztosnak tűnő címvédés, végül mégis visszaállt az eredeti sorrend. Látva Michael Schumacher idei szereplését, könnyen lehet tehát, hogy 2006-ban Sanghajban a Formula–1 legnagyobb bajnokának 91., egyúttal búcsúdiadala született meg.

Ami pedig Alonsót illeti, ő nem tudott kibújni a bőréből. Egy esztendővel címvédése után már a McLaren színeiben küzdött a sorozatban harmadik bajnokságáért, de Lewis Hamilton villámkarrierje – és az ebből fakadó éles csapaton belüli rivalizálás – miatt emlékezeten rossz hangulatban.

Jött is a hír, hogy kettős támadást indított akkori munkaadója ellen. Önként elment Modenába, hogy mindent elmondjon a wokingiakról az olasz ügyésznek a nevezetes kémbotrány kapcsán, míg Kínában (már megint...) szabotázs miatt állítólag feljelentette csapatát a sportfelügyelőknél. Szerinte ugyanis azért lett csak negyedik az időmérő záró 15 percében, mert a McLaren szándékosan a kellőnél sokkal nagyobb nyomású gumikat rakott az autójára...

A csapat természetesen cáfolt, a nemzetközi szövetség pedig közölte, hogy utólag nincs módja ezt ellenőrizni, ezért nem indít vizsgálatot, viszont a továbbiakban majd odafigyel, nehogy hasonló történhessen. A spanyol végül egyetlen(!) pont hátránnyal harmadik lett Räikkönen és a fiatal brit mögött.

Úgy tűnik, hogy ha egy szezon végén Alonsónak jó esélyei vannak a vb-elsőségre (mint az idén is), és fokozódik a helyzet, óhatatlanul konfliktusba kerül aktuális csapatával. Kíváncsian várjuk, ezúttal, egy harmadik helyen (Ferrari) ismétli-e magát a történelem és a pilóta...

1946-ban e napon olyan miniriport jelent meg az NS-ben, amely révén belepillanthatunk abba a folyamatba, hogyan nőtte ki magát Puskás Ferenc félelmetes hírű klasszissá. Néhány nappal korábban játszották a Vasas–Kispest bajnoki mérkőzést (4:3), amely után a házigazda piros-kék játékosok a klubházukban közös ebéden vettek részt (ezt a délelőtti meccsidőpont tette lehetővé), és az étel elfogyasztása után csak úgy dőlt belőlük a szó – nem kis részben a még csak 19 éves, de már bő egy év óta válogatott tehetségről. A jobbfedezet Nagy István (aki a mérkőzés bírálata szerint jól kezdett, és csak szünet után halványodott el) fejcsóválva azt mondta: „Tudjátok, milyen hihetetlenül mozgékony fickó a Puskás »öcsi«? Pompás futballista. A második félidőben már úgy kikészített, hogy alig tudtam a nyomában lenni." A balbekk Pósa védelmébe vette csapattársát: „Ahhoz képest, hogy a kartörésed miatt négy hetet kihagytál, ragyogóan fogtad a kis Puskást!" És ez a dicséret bizony az évek múlásával egyre értékesebbé vált! (A mérkőzésről valamivel bővebben két nappal ezelőtti kishíreink között olvashattak.)

1966-ban e napon Helsinki közelében a tájékozódási futók első világbajnokságán egyetlen magyar induló tudta felvenni a versenyt a sportágat uraló északiakkal: az ekkor még csupán 22 éves Monspart Sarolta 1:05:25 óra alatt teljesítette a 14.1 km hosszú, 40 méter szintkülönbségű, 11 ellenőrzőponttal ellátott pályát, és bronzérmes finn riválisától csupán négy és fél perccel maradt el a 9. pozícióban. (Csak viszonyításul. a győztes svéd Ulla Lindquist még a többi érmest is nagyon elverte a maga 52:45-ös idejével, de például a harmincadik helyen túl végző két másik magyar résztvevőnek már bőven több mint két órára volt szüksége a célba éréshez.) Egyébként a férfiak és nők egyéni számában – cseppet sem meglepő módon – egy kivétellel csupa északi induló tudott bekerülni az első háromba, és másnap a csapatviadalokon ennél is nyomasztóbb volt ez a fölény. Monspart Sarolta viszont később még jobban be tudott férkőzni a tájfutás nagyhatalmainak képviselői közé, amikor 1972-ben – első nem skandinávként – világbajnok lett!

1976-ban e napon számolt be arról a Népsport, hogy nem sokkal korábban megjelent egy figyelemre méltó sportkönyv Bill Shankly pályafutásáról: a Liverpool két évvel korábban önként visszavonuló menedzsere adta közre visszaemlékezéseit. A kiváló skót szakember másfél évtized alatt kétszer is nagycsapatot alakított ki az Anfield Roadon, és most művét híres játékosainak portréjával, valamint négy évtizedes edzői ténykedésének kulisszatitkaival színesítette. Shankly azonban panaszkodott is memoárjaiban: egy fejezetet szentelt ugyanis az 1974-es búcsúja óta eltelt időszaknak, és ebből kiderült, hogy sikeres működése ellenére sem volt szívesen látott vendég a klubnál, egyetlen esetben sem voltak kíváncsiak a tanácsaira. Amikor pedig egyszer meghívták egy külföldi kupamérkőzésre, akkor sem a csapattal közösen, hanem egy másik szállodában helyezték el. Mindehhez tudni kell, hogy amikor a hatvanévesen visszavonulni szándékozó legendás tréner lemondott, egyrészt ő Bob Paisley helyett Jack Charltont akarta volna utódjául (mint később kiderült), másrészt nem ment simán a váltás: egy darabig még látogatta az edzéseket, és a klubban sokan továbbra is őt szólították Bossnak (Főnöknek). Az igazság az, hogy a Liverpool nem jól kezelte ezt a helyzetet, Shanklynek nem találtak valamilyen megfelelő pozíciót, mondjuk az igazgatótanácsban. Az érem másik oldala viszont, hogy Paisleyvel nagyon – még a korábbinál is jobban – kinőtte magát a csapat, amely az 1974–1983 közti időszakban már nemcsak Angliában vitézkedett, hanem amellett, hogy a hazai címeket még jobban halmozta, nyert egy újabb UEFA-kupát (mert az már 1973-ban is sikerült), valamint három BEK-et és egy európai Szuperkupát is!

1986-ban e napon barátok, játékostársak, tanítványok, szurkolók, tisztelők, sportvezetők és persze a családtagok (felesége, illetve fia, Péter) jelenlétében felavatták a 101-szeres válogatott Bozsik József (1925–1978) emléktábláját a kispesti sporttelepen, abból az alkalomból, hogy a stadion attól fogva az Aranycsapat egykori legendás középpályásának nevét viseli. Ott volt Grosics és Bányai, Komora és Tichy, s persze sokan mások, akik közül egyesek lehajtott fejjel, mások könnyezve hallgatták a honvédzenekar által előadott Himnuszt és Szózatot, a kettő között pedig az ünnepi beszédeket. A hajdani nagyszerű játékosra való megemlékezés este, a Bp. Honvéd–Bröndby BEK-mérkőzés előtt folytatódott, immár a 15 ezer főnyi közönség jelenlétében: a fényárban úszó létesítményben fiatal sportolók mutattak be csoportos tornagyakorlatokat, majd ejtőernyősök ereszkedtek alá. Ezután köszöntők hangzottak el, köztük Tichy Lajos beszéde, immár félhomályban, majd a vetítővásznon leperegtek a nevezetes 6:3 filmkockái. Végül Vangelis zenéjére tűzijáték zárta az ünnepséget. Sajnos a csapat, Bozsik kései utódai csak egy ideig tudtak igazán méltón hozzájárulni az emelkedett hangulathoz, ugyanis a Koppenhágában elszenvedett 4–1-es vereséget Détári (42. perc) és Kovács Kálmán (61.) góljával majdnem sikerült semmissé tenni, ám a nagy rohanásban kinyílt a magyar bajnok védelme, és a dánok – akik között többen is ott voltak a hat évvel később óriási meglepetésre Eb-aranyérmet nyerő skandináv válogatottból – a 66. percben szépítettek, majd a 90. percben ki is egyenlítettek (2–2).

1996-ban e napon a Sky News szerint megdöbbentő javaslattal állt elő a Manchester United. A televíziós csatorna ugyanis úgy értesült, hogy a „vörös ördögök" 10 millió fontot ajánlottak a Middlesbrough-nak az olasz Fabrizio Ravanelliért. Az ősz üstökű, de még csak 28 éves csatár, akit a Boro a nyáron 7 millió fontért szerződtetett a Juventustól, állítólag a következőképp reagált a hírre az olasz válogatott edzőtáborából: „Még nem tudom, hogy igaz-e vagy sem, de ha igen, és a klubom elenged, akkor gondolkodás nélkül rohannék Manchesterbe. Életem nagy vágya, hogy egyszer felölthessem a United mezét." Ez volt a keddi hír. És ami szerdán látott napvilágot: mindkét fél tagadta a tranzakciót, a Juvéval BL- és UEFA-kupa-győztes támadó pedig az alábbi nyilatkozattal cáfolt kategorikusan: „A nyáron négyéves szerződést kötöttem a Middlesbrough-val, és nem áll szándékomban felbontani a megállapodást. Remek a kapcsolatom az edzővel, Bryan Robsonnal, és úgy gondolom, hogy további két évvel meghosszabbítom a szerződésemet." Tehát vagy kacsa volt az előző napi információ (legalábbis részben), vagy közben „Fehér Toll" tért jobb belátásra... Mindenesetre tény, hogy (az FA-kupában és a Ligakupában egyaránt elért döntős szereplést követően) már a következő szezon első fordulói után továbbállt – de nem Manchesterbe, hanem Marseille-be.