Ferrari kedvenc pilótájának legelső diadala

Az 1978-as év gyászba borította a Formula–1 világát: a szeptemberi monzai futam elején egy tömegkarambol során Ronnie Peterson olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy a szilánkos lábsérülése nyomán kialakuló zsírembóliába (a vérkeringés egyfajta súlyos zavara) néhány óra múlva belehalt a kórházban.

A generációja egyik leggyorsabb pilótájának számító svéd ráadásul nemcsak egy volt a nagyok közül, de éppen harcban is állt veterán csapattársával, Mario Andrettivel a vb-elsőségért. Elhunytával lett biztos, hogy nem ő, hanem az amerikai szállítja a Lotusnak a világbajnoki címet.

A végső hajrára már nem sok kérdés maradt, viszont legalább változatosan alakult a maradék két futam, amelyeken összevissza kutyulódott a mezőny erősorrendje. Watkins Glenben a történtekből ocsúdó éllovas istálló Jean-Pierre Jarier-t ültette a tragikus sorsú skandináv klasszis helyére, és bizony az összetett győztese helyett a finisben már ő vitte a show-t.

Legközelebb, a befejező kanadai versenyen ugyanis meglepő módon megszerezte a pole pozíciót, egyetlen bő századdal megelőzve Jody Schecktert a Wolf-csapatból. Eközben a végére leeresztő Andretti – akinek mondjuk nem lehetett könnyű feldolgoznia a kollégáját, egyben nagy riválisát érő szörnyűséget – a szezon hajrájára eléggé leeresztett, és csupán a kilencedik lett az időmérőn.

Sok más vetélytársának se nagyon sikerült a tréning: az annak idején a legelső idényében (1970) harmadikként záró, később pedig egyszer vb-második Clay Regazzoni a Shadow-jával fel sem tudta verekedni magát a rajtrácsra, hatodmagával elbukta a kvalifikációt.

Az élgárdának számító Tyrrell sem lehetett büszke a 13. és 18. pozíciójára, de ez még semmi a McLarenek égéséhez képest: Patrick Tambay a 17., a két évvel korábbi F1-es „uralkodó", James Hunt pedig csupán a 19. lett szombaton.

A Ferrarinál a „bronzéremért" hajtó Carlos Reutemann (11.) okozott csalódást, ellenben a Brabhamek (Niki Lauda, illetve John Watson) tűrhetően edzettek, egyaránt az első tízbe kerültek. Mellőlük mégis egy, a harmadik számú kocsiban erre a hétvégére lehetőséget kapó ifjú brazilt kell kiemelnünk: Nelson Piquet-nek ez már a harmadik munkaadója volt, pedig még csak ennek az évadnak a második felében debütált...

A 14. starthelye sem volt rossz, az meg végképp nem, hogy pár év múlva kétszer is vb-győztes lett a Bernie Ecclestone-féle patinás alakulattal (meg még egy harmadik alkalommal is, de már máshol).

Kettővel előle vágott neki egyébként a távnak Riccardo Patrese (Arrows), aki most tért vissza az „egymeccses" eltiltásából, amelyet a Peterson-balesetben játszott szerepéért kapott. Monzában ő ütközött neki Huntnak, akinek négykerekűje aztán a korlátnak lökte a svéd Lotusát.

Az angol, aki maga húzta ki a lángoló roncsokból ellenfelét, soha nem tudta megbocsátani az olasznak a történteket, és még évekkel rá is ott kritizálta őt, ahol tudta. Pedig a menet közben az F1 egyik nagy öregjévé érő Patresét később egy „rendes" bíróság is felmentette a vádak alól.

Mindezen felül mai szemmel furcsa, hogy a Renault épp hogy befért a vasárnapi indulók közé (az akkor még csak másodéves francia team színeiben Jean-Pierre Jabouille – a két héttel azelőtti GP-negyedik helyezése után – most utolsóként lett tagja a mezőnynek), és az egyszer majd az F1 trónjára felülő Keke Rosberg (ATS) is mindössze eggyel előzte meg.

Bobby Rahal pedig még eggyel: a Wolf tapasztalatlanabbik versenyzőjének ez volt a második, egyben utolsó szereplése a száguldó cirkuszban. A CART-ban viszont utóbb háromszoros bajnok lett, illetve az Indy 500-at is behúzta egy ízben...

A nagy kavarodásnak talán oka lehetett az is, hogy a téli hideghez nemigen szokhattak hozzá az autók és egyéb tartozékok: fagypont körül mozgott a hőmérséklet, a felvételeken itt-ott hó is látszik, másutt meg járműmarasztaló latyak. Lehet azonban, hogy a résztvevők még így is jól érezték magukat, hiszen végre nem a veszélyessége miatt utált Mosportban rendezték a Kanadai Nagydíjat, hanem beköltözhettek Montrealba.

Helyszínnek a Szent Lőrinc folyón található Notre Dame-szigetet választották, amely az 1967-es világkiállításra épült, majd az 1976-os olimpián az evezősversenyek központja lett. Most pedig rohamléptekkel létrehoztak rajta egy aszfaltcsíkot, már csak azért is, hogy a közönség helyben izgulhasson nagy reménységéért, az F1-ben előző évben feltűnő Gilles Villeneuve-ért, aki nem csupán az ország lakója volt, de francia anyanyelvű is, azaz duplán honfitárs. Visszatérve a pályára: a versenyzők ezt meg azért szidták, mert túl keskenynek találták, amelyen nehéz előzni.

A bravúrember Jarier mondjuk 1978. október 8-án olyan lendülettel lőtt ki a rajt után a fekete Lotusával, hogy őt amúgy sem fenyegette senki, függetlenül a ring adottságaitól. Nagy fölénye következtében a kamerák is többnyire azt mutatták, hogy a második helyért milyen harc folyik mögötte.

Egyébként az ATS-től évközben kitett franciától talán nem is volt teljesen váratlan a tempója, ha azt vesszük, hogy előzőleg az Egyesült Államokban a harmadik helyről esett hátra műszaki gondjai miatt, ám közben azért megfutotta a leggyorsabb kört.

Ami az üldözőit illeti, Scheckter és Villeneuve a rajtrácsnak megfelelően követték az éllovast, ám az első kanyarban máris közéjük furakodott az évekkel később Formula–1-es legendává izmosodó Williams egyetlen akkori versenyzője, Alan Jones, aki hamarosan már a dél-afrikait is lenyomta. Ezután így vonatoztak egy darabig: a világos színű járgányban 1980 (leendő) bajnoka, aztán a fekete Wolf, majd a piros Ferrari.

Mögöttük Andretti kilökte Watsont (amitől maga is visszacsúszott), de a másik Brabham sem járt jobban: 1975 és 1977 sztárja, Lauda kicsivel korábban fékhibával, „önerőből" esett ki (a csapatból tehát egyedül a friss jövevény Piquet maradt, aki szépen végig is autózott). Az egykor (1972, 1974) ifjú titánként diadalmaskodó Emerson Fittipaldinak jutott a legkevesebb, a családja érdekeltségi körébe tartozó Copersucarral pályája „levezető szakaszánál" tartó brazil már a legelején a sárban kötött ki, s feladta.

Jones egy ideig élvezhette a dicsfényt elöl – ha úgy tekintjük, hogy a 20, majd mintegy 30 másodperces fórt kidolgozó, és látótávolságon kívülre kerülő Jarier-hez képest ők külön vetélkedést folytattak –, ám a 18. körben Scheckter megelőzte. Aztán nemsokára Villeneuve is. A következő körökben pedig így hanyatlott egyre hátrébb, autója technikai gondjai szépen kibabráltak vele (végül 9. lett).

A kanadai kedvenc, akinek kedvéért a kellemetlen időben is százezernél többen látogattak ki a szigetre, elment aztán a Wolf mellett is, innentől tehát már csak egy sötét színű járgány maradt előtte. Az pedig pont a hetvenkörös táv kétharmadáig bírta. Először azt láthattuk, hogy Jacques Laffite Ligier-jének sikerül visszavennie a körhátrányát a honfitárstól, végül fékolajának elillanása miatt Jarier a boxban végezte.

A franciát egyszerűen nem arra ítélte a sors, hogy GP-t nyerjen. A hetvenes évek közepén a Shadow-val akadtak jó versenyei, Monacóban például harmadik is volt, de az 1975-ös Brazil Nagydíjon szintúgy az élről búcsúzott önhibáján kívül. És most a remek Lotus T79-be beugorva megint. Jó szereplése révén a Tyrrelltől kapott amúgy szerződést 1979-re, ám két újabb harmadik pozíciónál (valamint néhány egyéb pontszerzésnél) többre ott se jutott.

Kiesett még a hajrában a McLarentől nem túl boldogan, ezzel a nappal elköszönő Hunt is, aki ahhoz a Wolfhoz igazolt, amelynél Schecktert váltotta majd. Az osztrák származású milliomos kanadai tulaja által röpke időre (1977, 1978) a mezőny izgalmas „átszálló vendégévé" előlépő „Farkas-csapatnak" két év jutott a csillogásból, a harmadikra már semmi, vagyis az angol rosszul járt az új szerződésével.

Mindebből pedig kiderült, hogy amikor Villeneuve a közönséget extázisba hajszolva az első helyre verekedte magát, épp leendő dél-afrikai csapattársát előzte meg (a dobogóra még a másik Ferrarival szereplő Reutemann állhatott fel, leszorítva a pódiumról az ifjú Patresét).

Nagyszerűen zárta tehát az első komplett szezonját a maranellóiaknál, fokozatosan javultak az eredményei, és ezúttal a legjobbkor került a legjobb helyre. Nem más, mint a kormányfő, Pierre Trudeau adta át neki a győztesnek járó trófeát!

Villeneuve a következő években még inkább a Ferrari-szurkolók hatalmas kedvencévé vált, de világbajnok nem ő lett (mindjárt legközelebb), hanem a rutinosabb Jody Scheckter. És senki sem sejthette még, hogy mennyire szűkre szabja majd az esélyeit az élet – pontosabban a halál, amely 1982-ben a zolderi pályán érte.

Legenda viszont így lett belőle, a kultusza máig óriási, a csapattulajdonos Enzo Ferrari pedig, aki úgy szerette, mintha a fia lett volna, szintén túl korán elvesztett saját gyermeke, Dino fényképe mellett Gilles-ét is ott tartotta a kandallója peremén.

Miközben a montreali viadal szépen kinőtte magát és mára a versenynaptár egyik bejáratott, kedvelt állomásának számít – immár a Villeneuve nevére átkeresztelt ringen! –, az 1988-ban kilencvenévesen elhunyt Commendatore azt már nem érhette meg, hogy a pilóta fia, Jacques véghezvigye azt, ami az apjának nem sikerült.

Ám mivel 1997-ben a Williamsszel lett a legjobb (azóta egyébként a kanadaiak hiába várnak újabb nagy versenyzőre és sikerekre), az ő diadala csak a családi mérleget szépítette meg, a Scuderiáét nem: Scheckter után soha nem látott hosszú időnek, 21 esztendős hullámvölgynek kellett eltelnie, mire a Ferrari 2000-ben újra egyéni világbajnokot ünnepelhetett.

Michael Schumachert az Öreg még nem ismerhette, így nem tudni, emberileg hogyan viszonyult volna a kanadaitól eltérő személyiségű némethez, de nem is szükséges itt sorrendeket felállítani: Villeneuve emlékét is szeretettel ápolják a szurkolók, ahogy a megváltásszerű újabb sikerkorszakot (mi több: a legnagyobbat a csapat történetében!) elhozó Schumi is mítosz lett (lesz) a „vörös" istállónál.