Ezer eurós bunda, zéró tolerancia

Jó lenne most persze csakis a válogatott aktuális mérkőzésével foglalkozni, de a szurkolók nagy részét valószínűleg minden bulvárfelhajtás nélkül is legalább annyira érdekli, hogy ki lesz a következő őrizetes a bundaügyben, mint az, hogy ki lesz a következő gólszerző a nemzeti együttesben.

Eddig is megdöbbentő volt, amit a csalássorozat felgöngyölítése során látott, tapasztalt az ember, de a „REAC-hadművelet” minden eddigi képzeletet felülmúlt.

Végignézve a rákospalotaiak 2007–2008-as bajnoki meccseit, az embernek tátva marad a szája: elképesztő, sokgólos eredmények egymás után, a kezdőcsapat több mint fele ma már rendőrségi eljárás alatt – a gyanút csak erősíti, hogy abban a szezonban a Sopron megszűnése és a Tatabánya ellehetetlenülése miatt nem volt kieső az NB I-ből, így a nevezett mérkőzéseknek gyakorlatilag nem volt tétje, a játékosoknak pedig vesztenivalójuk…

(Zárójelben: ez az MLSZ licencadó testületének felelősségét is felveti, hiszen hogyan kaphatott két olyan együttes is rajtengedélyt a bajnokság előtt, amelyikről már fél távnál kiderült, hogy nem tudja folytatni az élvonalban? Ez persze nem büntetőjogi, csupán szakmai felelősség – jól példázza, hogy mennyi minden ágyazhat meg a visszaéléseknek, és mennyire fontos, hogy a labdarúgás minden területén rend legyen.)

A szövetség új előírása mindenesetre holnaptól azonnal ki is zárja a gyanúsítottakat a további sporttevékenységtől, ami sokaknak túlzásnak tűnik: az ártatlanság vélelmét emlegetik, mondván, elhamarkodottan lehetetlenítenek el játékosokat és edzőket, és ezzel tönkre tesznek karriereket és egzisztenciákat.

Márpedig a jelen helyzetben egyetlen járható út van: a zéró tolerancia.

A mindenkori MLSZ-vezetőségek sok döntésével lehet vitatkozni, akik rendszeresen olvassák blogomat, tudják, hogy ezt többször megtettem (lásd még a fenti zárójeles megjegyzést), de a mostani határozatot csakis támogatni tudom, és ebben a tegnap történtek még jobban megerősítettek.

A különböző büntetőjogrendszerek örök dilemmája, hogy mi a fontosabb: a bűnösök megbüntetése vagy az ártatlanok megvédelmezése. Bűnös és ártatlan között a pontos határt szinte lehetetlen élesen meghúzni (azaz mindig lesznek tévedések, amikor valakit nem a határ megfelelő oldalára helyeznek), ezért a fő kérdés így fogalmazódik meg: inkább ússza meg egy kevés bűnös is, de ne bűnhődjön egyetlen ártatlan sem, vagy inkább bűnhődjön egy kevés ártatlan is, de ne ússza meg egyetlen bűnös sem?

Jól látszik, hogy az első eset alapelve az ártatlanság vélelme, a másodiké pedig a zéró tolerancia.

Az általános büntetőjogban, amelyben a kabátlopástól a szervezett bűnözésig minden előfordul, inkább az előzővel találkozunk – az állam érthető módon védeni igyekszik polgárai biztonságát, és nem kitenni megalapozatlan eljárásnak.

A sport fegyelmi eljárása (amely teljesen független a rendőrségi-bírósági intézkedésektől) viszont teljesen más. Ha egy jelenséget fel akarunk számolni, gyökerestől kell kitépni minden kinövését, márpedig – hogy tovább növeljem a képzavart –, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ha tiszta sportot akarunk, ki kell zárni mindent és mindenkit, ami és aki ezt veszélyezteti, márpedig ez csakis zéró toleranciával valósítható meg.

A sportszervezetek már korábban is megmutatták, hogy a sportot fenyegető pestisek ellen a lehető legkeményebb kézzel és a zéró tolerancia elvével lépnek fel: a dopping elleni harc a legjobb példája ennek, ahol szintén finomkodás nélkül tiltanak el versenyzőket, valamint szabályozzák az életüket néha percről percre. (Tudom, lehet arról vitatkozni, hogy tiszta-e most ettől a sport, vagy még mindig sokan élnek tiltott szerekkel, de ez nem a jogi álláspont kérdése, hanem a gyakorlati végrehajtásé és az orvostudományé.)

Mindez persze számos esetben túlzottnak tűnő ítéletekhez vezethet, akár az olimpiákról való örökös eltiltás, akár csak eljárási szabályok megsértése esetén (amint azt több magyar sportoló esetében is tapasztaltuk), de egyszerűen nincs más megoldás, mint a teljes vasszigor. Akit meg a személyiségi jogai zavarnak az állandó készenlét vagy a doppingellenőrök váratlan felbukkanása miatt, annak nem kötelező élsportolónak lennie és a hírnévért, dicsőségért harcolnia – a gyárban a futószalag mögött nem szokott razziázni a WADA.

Lehetne még számos példát hozni (elég csak az angol labdarúgó-szövetség rasszizmus elleni hadjáratára és Luis Suárez ebből fakadó nyolcmeccses eltiltására gondolni), de a lényeg ugyanaz: a sport máshogy működik, mint a normál igazságszolgáltatás.

A bundaügyre visszatérve: ez a fertőzés kétségtelenül sokkal veszedelmesebb a sportra nézve bármelyik korábbinál (még a doppingnál is, ahogy azt Jacques Rogge is elismerte), nem csoda hát, ha itt nem lehet lazítani az elveken.

Magyar viszonylatban ráadásul olyan problémáról van szó, amely akár teljesen lerombolhatja az amúgy sem túl szilárd lábakon álló hazai futball piacát és gazdasági hátterét, így a feladat nemcsak a sport tisztaságának megőrzése, hanem az egész iparág védelme.

Nincs fegyver, amelynek bevetése ebben a harcban túlzott lenne.