Mennyit ér a vb a BL mellett?

Régen valóban ez volt a sportág csúcsa, legnagyobb ünnepe, a legmagasabb sportszakmai minőséget nyújtó eseménye. Itt álltak össze az egyes nemzeti bajnokságokban egymással rivalizáló helyi klubok legjobbjai egy csapatba: a válogatottak hellyel-közzel egyben egyfajta ligaválogatottakat is jelentettek, afféle szupercsapatokat, ahol minden posztra világklasszis juthatott. Ezek a szupercsapatok csaptak össze a trófeáért, a legjobb közülük világbajnok lett. (Persze, lehetne most egyedi cáfolatokat hozni minderre a régmúlt vb-kről, de a közvélemény egyértelműen így tekintett a tornákra.) A nemzeti válogatottak pedig még vb nélkül is jobb, értékesebb csapatoknak tűntek a kluboknál, egyszerűen azért, mert egybegyűjtötték azok legjobbjait.

Mára mindez alaposan megváltozott.

A válogatottak már nem a saját bajnokságaik legjobbjait gyűjtik egybe, hanem több ligából szedik össze a játékosokat, mint ahogy a saját liga is több válogatottat lát el futballistákkal. A legjobb, leggazdagabb klubok már önmaguk is létrehozzák a szupercsapatokat, ahol minden poszton világklasszis játszik, nincs ehhez szükség válogatott csapatokra. És ők ráadásul hétről hétre komoly tétmeccseken feszülnek egymásnak – nemcsak a hazai bajnokságban, hanem a nemzetközi a kupákban is, ahol lényegesen több meccs van, mint korábban, így ez végképp megfosztotta a válogatott összecsapásokat attól a jellegüktől, hogy a nemzetközi érintkezés elsődleges terepének látszódjanak. Ez végletesen leértékelte a barátságos válogatott meccseket, de vb csúcspresztízsének sem tett jót. Arról nem is beszélve, hogy így a vb-n csekélyebb alapossággal felkészített, kevésbé összeszokott csapatok fognak találkozni egymással. (És ettől nem független, hogy a szövetségi kapitányi posztot már nem a kluboknál sikeres topedzők szokták betölteni, hanem olyanok, akik éppen ráérnek és/vagy szereztek tapasztalatot a nemzeti csapatoknál, például ifjúsági szinten.)

Mindez számokban kifejezve is látszik: a legnagyobb klubok játékoskeretének összesített piaci értéke ma mármegfelel a legerősebb válogatottak összértékének, ami korábban még elképzelhetetlen volt. A világbajnokság pedig egy négyéves ciklus alatt 4 milliárd euró feletti bevételt hoz a FIFA számára – amely a nemzetközi szövetség teljes bevételének kb. 85%-át teszi ki –, míg a Bajnokok Ligája ugyanennyi idő alatt 5,5 milliárd euróval növeli az UEFA bevételeit, egyértelművé téve, hogy immár a BL a futball csúcsterméke, és nem a vb. (Igaz, hogy a BL négy szezonnal hozza ezt, de a gyakorisága éppen az egyik előnye, és a végső pénzügyi mérleg mindenképpen ez: BL > vb.)

Ezzel együtt a legnagyobb presztízsű trófea is a BL-é lett, nem a vb-é – Messi esetében ugyan gyakran felvetik, hogy lehet-e minden idők legjobbja világbajnoki cím nélkül, de ma már inkább az a reális kérdés, hogy lehetett-e Maradona a legjobb, ha nemzetközi klubszinten csak egy UEFA-kupát nyert.

Ebből logikusan következik az, ahogy a FIFA is egyre inkább a kibővített klubvilágbajnokság létrehozására fókuszál, akár egyik fontos válogatott tornája,a Konföderációs Kupa feláldozásávalis – mert a klubfutballban több a garantált sztár, magasabb a garantált színvonal.

Mi lesz így a válogatottakkal?!

Nem kell aggódni, nem fognak eltűnni. Azt a kötődést, azt az azonosulást, amely a szurkoló és a válogatott között létrejön, nem lehet klubszinten reprodukálni. (Vagy csak éppen akkor, ha a klub is erős nemzeti értékeket képvisel, és így válik a szurkoló identitásának részévé: lásd Dunaszerdahely, Sepsi, Barcelona, Bilbao, Celtic stb.) Emiatt a válogatottaknak mindig is fontos szerepe lesz, még ha nem is feltétlenül a labdarúgás csúcsán. A nemzeti együtteseknek egyfajta hagyományőrző szerepük van már most is: egyrészt a létükkel már eleve arra a korra emlékeztetnek, amikor még a válogatottak jelentették a topfutballt, másrészt a labdarúgás tradicionális értékeiből is ők képviselnek többet.

A környezetben, a külsőségekben többnyire minden nemzeti, és nem globális (vagy globalizált), még ha maguk a csapatok már globalizálódnak is, lásd mondjuk Németországot vagy Svájcot, de a szurkolók azért még sokkal inkább reprezentálják a futball régi közönségét. A csapatok mezei is hagyományosabbak, visszafogottabbak, a sportszergyártók itt nem élik ki úgy a kreativitásukat, mint mondjuk a topklubok idegenbeli, csiricsáré dresszein, és szponzorlogók sem csúfítják a trikókat.

Egyfajta retrofutball ez, amelynek fennmaradását nemcsak (vagy nem elsősorban) ezek az értékek garantálják, hanem mégis csak az üzlet: a nemzeti érzelmek miatt a válogatottak olyan plusz piacot nyújtanak a labdarúgásnak, amelyet a klubok nem tudnak kitölteni, a nemzeti együttesek viszont extra bevételt tudnak hozzátenni a sportág büdzséjéhez.

Én tehát most is úgy várom a futball-világbajnokságot, mint gyerekkoromban (leszámítva persze azt, hogy gyerekkoromban még a magyar válogatott is ott volt a vb-n...) – mert számomra még mindig ez a futball csúcsa.

Jó szórakozást!