A szponzorok juttatták a csúcsra a Manchester Cityt, és...

Nem arra gondolok, hogy a Premier League-ben legyőzték az Arsenalt – és ezzel rövid időre még a vezetést is átvették a tabellán –, vagy hogy kikaptak a manchesteri derbin az egyre acélosabb Unitedtől, hanem a klub gazdasági teljesítményére, pontosabban annak most napvilágot látott következményeire.

Még januárban jelent meg a Deloitte könyvvizsgáló cég hagyományoséves jelentésea legnagyobb bevételű labdarúgóklubok listájáról (az előző, 2021–22-es szezonra vonatkozóan), amelyen immár sorozatban másodszor lett első a City. Februárban viszont a csapat ellen indítottPremier League-vizsgálathíre írt mindent felül.

Kezdjük az elején: talán természetesnek tűnik, hogy a City a legnagyobb bevételű futballklub, de ez egyáltalán nem az. A 2007–08-as évadtól 2019–20-ig, vagyis 13 éven át ugyanaz a négy csapat volt a bevételi lista első négy helyén: a Real Madrid, a Manchester United, a Barcelona és a Bayern München. (Egy apró kivétel volt csak: 2014–15-ben a Paris Saint-Germain odafért a negyedik helyre, a Bayern akkor „csak” ötödik lett.) Ezen időszak utolsó szezonját, 2019–20-at már a Covid formálta, alaposan legyalulva a klubok bevételeit, de a fenti négyes dominanciája így is megmaradt.

Ehhez képest 2020–21-ben, vagyis a Covid alatti feltápászkodás évében a City nem egyszerűen csak beférkőzött az első négybe, hanem egyenesen a lista élére ugrott. Akkor ezt még lehetett egyfajta Covid-hatásként magyarázni, hiszen minden klubnak visszaesett a bevétele, a City pedig az abu-dzabi szponzoroknak köszönhetően könnyebben tudta stabilizálni a költségvetését, ráadásul még a Bajnokok Ligája döntőjébe is bejutott.

A 2021–22-es szezonban viszont már úgy lettek ismét elsők, hogy a piac határozottan a regenerálódás jeleit mutatta: a stadionok újra megteltek, a bevételek nőttek. Itt már nem lehetett kivételes évről beszélni, a City egyszerűen lezárta a Real–MU–Barca–Bayern korszakot, letaszította a trónról az addig uralkodó kvartettet. A siker forrása persze egyértelmű volt: a bevételei több mint felét, 51%-át a kereskedelmi bevételei tették ki, amelyeknek a legnagyobb részét a szponzori források adják, elsősorban a tulajdonoshoz kötődő abu-dzabi cégek.

Az 51%-ot azért érdemes hangsúlyozni, mert 20 legnagyobb bevételű klub között a Cityn kívül csak kettő(!) található, amelyiknek a kereskedelmi – azaz elsősorban a szponzori – bevételei meghaladnák az 50%-ot: az egyik a Paris Saint-Germain, amelynél a finanszírozási roppant hasonló a manchesteriekéhez, csak Abu-Dzabi helyett Katar szerepel benne, a másik pedig a Bayern München. (Érdekes, hogy a Bayern esetében is van hasonlóság: a legnagyobb szponzorok között ott vannak a csapatot működtető gazdasági társaság kisebbségi tulajdonosai, az Adidas, az Allianz és az Audi, azonban a szponzoráció üzletszerűsége itt lényegesen hihetőbb.)

De vissza az abu-dzabi szponzorokhoz: ők konkrétan az Etihad légitársaság, az Etisalat telekommunikációs cég, az Abu-Dzabiban található Emirates Palace nevű luxusszálloda, az Aldar ingatlanfejlesztő cég, a Masdar energetikai vállalat és persze az Abu-Dzabi Kulturális és Idegenforgalmi Minisztérium, amely az emírséget mint turisztikai desztinációt népszerűsíti.

Egy személyes élmény: 2005. novemberében játszották Abu-Dzabiban az Arab Emírségek–Brazília barátságos válogatott mérkőzést, amelynek szervezésében én is részt vettem a helyszínen. A mérkőzés legnagyobb szponzorai szinte mind ugyanazok voltak, mint most a Manchester Citynél, konkrétan az Etihad, az Etisalat, az Emirates Palace és az Aldar, illetve az akkori legnagyobb helyi bank, az NBAD. (Tulajdonképpen nem is értem, hogy a mai utódbankjuk, az FAB miért nem szerepel a City szponzorai között.)

A szponzori tárgyalásaink viszonylag egyszerűen folytak velük: felülről rájuk szóltak, hogy szponzorálniuk kell a meccset és kész, nekünk már csak a technikai részleteket kellett egyeztetni a marketingesekkel (ami persze azért nem volt könnyű, mert mindegyikük a lehető legjobb megjelenést akarta, ha már fizetnie kellett).

Nagyjából így kell valahogy elképzelni a City és a fenti cégek közötti tárgyalásokat is – ezek a vállalatok vagy állami tulajdonban vannak, vagy jelentős az állam befolyása a működésükbe, ezért a City tulajdonosa, Manszúr sejk (aki egyben az Arab Emírségek miniszterelnök-helyettese is) közvetlenül tudja irányítani ezeket a tranzakciókat. Innentől már viszonylag egyértelmű, hogy ha a tulajdonos piaci bevételnek akarja álcázni a klub rendelkezésére bocsátott összegeket, hogy az megfeleljen akár az UEFA, akár a Premier League pénzügyi előírásainak, akkor egyszerűen csak annyi szponzori pénzt kell betolni a klubba, amennyire szükség van, függetlenül attól, hogy ez arányos-e a cégeknek nyújtott marketingértékkel, aztán az állam majd kipótolja a szponzorok büdzséjét, ha szükséges.

Itt kapcsolódik össze a két hír, a City ismételt első helyezése a bevételi listán és a Premier League vizsgálata: a nagy áttörést nem piaci alapú bevételek, hanem annak álcázott tulajdonosi források hozták el. Így persze az is kérdés, hogy mindez mennyire fenntartható. Az UEFA végül nem tudott fogást találni a Cityn, hiszen hiába zárták ki a klubot a szponzori bevételekkel való trükközés miatt, a nemzetközi Sportdöntőbíróság a bizonyítékok hiánya miatthatályon kívül helyeztea döntést – ha ezt vesszük, akkor a Premier League-nek sem lesz könnyű dolga, de valószínűleg alaposabban felkészülhetett, mint az UEFA, és a jogi lehetőségei is jobbak.

Tehát a bőkezű szponzorok juttatták a csúcsra a Manchester Cityt, és miattuk is zuhanhat le onnan.

És ha az angol liga sikerrel jár, és komoly szankciókkal tudja sújtani a Cityt, az akár precedenst és megfelelő muníciót teremthet ahhoz is, hogy más, hasonló módszerekkel operáló klubokkal – például a PSG-vel – szemben is hatékonyabban lépjenek fel a nemzeti szövetségek és az UEFA.