Kutyaszán: Aki elindul az Iditarodon, az, ha teheti, visszatér – Szalay

Valahogy úgy kell elképzelni, mintha az ember Ferihegyen a fapados helyett egy 14 kutya által húzott szánra pattanna, és azzal menne ki Londonba – illetve még túl is haladna rajta 150 kilométerrel. Csak éppen az út az alaszkai vadonon át vezet, a legvadregényesebb körülmények között, mínusz tíz és akár mínusz negyven-ötven fok közti hőmérsékletben, amit az alkalmankénti sarkvidéki szélben és a feltámadó jégviharokban mínusz hetvennek is lehet érezni.

Előbb hatalmas erdőségeket és szigorú hegyeket és szurdokokat kell átszelni, majd továbbhaladni a fenséges Yukon folyón egészen a befagyott Bering-tengerig, amelynek partvidékén a végtelen, vakító, dezorientációt és hallucinációkat okozó fehérségben vár az utolsó néhány száz kilométer, egészen Alaszka és az amerikai kontinens északnyugati csücskéig.

És mindezt a lehető legkevesebb szünettel kell végigcsinálni, két nyolc- és egy huszonnégy órás kötelező pihenőt leszámítva csak egy-egy szemhunyásnyi alvással a sokszor egyetlen menedékházból álló ellenőrző pontokon vagy a múlt században lecsengett aranyláz után hátramaradt elhagyott szellemfalvakban. Aki pedig kiállja a természet erőinek próbáját, az végül holtfáradtan, elfagyott végtagokkal esik be a célba a háromezer lakosú Nome világvégi, nyaranta hajóval, telente csak kisrepülőkkel megközelíthető városkájában, ahová 1925-ben kutyaszánokkal vitték a szérumot a torokgyíkjárvány megfékezésére.

Ennek a hősies futamnak állít emléket 1967 óta az Iditarod, az évenkénti ezermérföldes szánhúzóverseny, amelynek 52 idei résztvevője (36 férfi és 16 nő) március 2-án kelt útra, hogy nyolc-tizenkét nappal később elmondhassa, hogy túlélte a világ talán legkeményebb sportversenyét.

Az indulók között vannak korábbi győztesek, például az egyaránt négyszeres bajnok, a távot már 29-szer teljesítő Jeff King, a svájci Martin Buser vagy a kicsit odébb külön is bemutatott Lance Mackey, illetve a háromszoros győztes, az 53 éves korában is bajnok és ezzel rekordernek számító Mitch Seavey, akinek a fia, Dallas Seavey is négyszer nyert már. És vannak a mindenre elszánt amatőrök a temetkezési vállalkozótól az állatorvoson át a fánksütőig és a szoftverfejlesztőig.

„Ezeknek az embereknek ez a szenvedélye, az élete – mondja a hajtók közül jó néhányat személyesen ismerő Szalay Balázs, akitől 14-szeres Dakar-rali-résztvevőként nem állnak távol az embert próbáló extrémsportok, így szinte természetes, hogy már nem először volt ott az Iditarod rajtjánál, és követte is a versenyt, amennyire az időjárás engedte az egyetlen alaszkai távolsági közlekedési szolgáltatás, a kisrepülőgépek felszállását. – Sokan abból is élnek, hogy Iditarod-versenyzők: turistaprogramokat szerveznek, meg tenyésztőként is a legelismertebbek közé tartoznak. Emellett nagyon egyszerű, tiszta, közvetlen népek, akiket összeköt a közös szenvedély, és a rendíthetetlen akarat, hogy teljesítsék a versenyt. Ráadásul nem is csak egyszer. Aki elindul itt, az, ha teheti, visszatér: ahogy én sem tudom mindig megmondani, mi visz vissza újra és újra a sivatagba, ők sem mindig tudják megmagyarázni, miért.”

Az Iditarod azonban nemcsak néhány tucat megszállott kutyás öncélú hősködése, hanem a Német-, Spanyol- és Franciaország összességénél nagyobb területen élő, mindössze bő „borsodmegyényi” alaszkai ember, betelepülők, eszkimó őslakosok és az egykori aranyásók leszármazottainak büszkesége, amely évente másfél hétre az Egyesült Államok 49. államára, és az ottaniak természetközeli életmódjára irányítja a figyelmet. Ennek megfelelően valódi közösségi élmény is: az ellenőrző pontokon lelkes önkéntesek sütik a húst, a süteményt és főzik a teát a megpihenő versenyzőknek, a helyi pilóták kisgépei nélkül pedig meg sem lehetne rendezni a viadalt, hiszen ők juttatják el az élelmiszercsomagokat a vadon közepén lévő menedékekbe és eldugott, néhány lelket számláló falvakba, és ők viszik vissza a kimerült, megsérült kutyákat is a rajt helyszínére, Anchorage-ba.

Merthogy az egész verseny legalább annyira szól a több száz éve szánhúzásra tenyésztett, és lelkesen húzó ebekről, mint gazdáikról: egy jó vezérkutya csaknem akkora sztár, mint aki a szánról az utasításokat adja neki. (Legalábbis amíg a kutya hallgat rá: nem egy versenyző ragadt már órákra kint a fagyban, amikor a csapata megelégelte a futást és lepihent.)

A négylábú versenyzőket folyamatosan vizsgálják az – ismét csak önkéntes – állatorvosok, de magára valamit is adó szános egyébként is vigyáz a csapattársakra: az ellenőrző pontokon a legfáradtabb versenyző is csak akkor megy be melegedni vagy bekapni egy falatot, ha a kutyái már teli pocakkal, betakarva vagy kiskabátban szundikálnak a szalmaágyukon. De aztán nemsokára tovább indulnak, elvégre el kell vinniük gazdájukat a világ végére, Nome-ba, ahol minden célba érkezőt megünnepelnek, az utolsó helyezett pedig egy vörös lámpást kap ajándékba: ez szimbolizálja a régi idők kerozinlámpáit, amelyek addig égtek a menedékházak ajtajában, amíg csak a kutyaszános csapat biztonságban be nem futott a vadonból.