Anikó emlékére – Csinta Samu publicisztikája

Bizonyára akadnak olyanok, akik szerint mindenről „az” jut eszünkbe, mint Mórickának, de véleményükkel egyet nem értve, viszont tiszteletben tartva is nehéz szó nélkül elmenni mindazon évfordulók mellett, amelyekkel a november kisajátítja történelmi emlékeink iránti érdeklődésünket. És itt mindenekelőtt nem annak az eseménynek a századik évfordulójára célzok, amely alapvetően meghatározta a következő huszonöt esztendő Magyarországát, bár Horthy Miklós budapesti bevonulása nélkül nem kerülhetett volna sor Borsafüreden az Anikó síház 1942. november 23-i felavatására sem. A névadó sokszoros magyar síbajnoknő, Iglóiné Eleőd Anikó személye talán ma sem teljesen ismeretlen, az információ további részletei viszont minden bizonnyal alaposabb kibontást igényelnek. És talán érdemelnek is.

A történetet természetesen az 1940–1944 közötti „kis magyar világ” dimenzionálja, illetve mindazok a megvalósítások, amelyekre háborús időszakban is hajlandó és képes volt a kor Magyarországa. Némi túlzással az akkori beruházások ma is meghatározzák Erdély életét és arculatát. Miután a Budapest–Brassó vasúti gerincvonal Kolozsvártól már másik országban futott tovább, a Székelyföld megközelíthetősége érdekében megépített Déda–Szeretfalva vonal azóta is Románia egyik legfontosabb sínpárjának számít. De a közutak, a reptérfejlesztések, a hídépítések, sőt a telefonhálózat korszerűsítése is a kor felelős, a visszatért Erdély felzárkóztatását célzó kormányzati lépéseiről tanúskodik. Ezzel párhuzamosan fürdő- és szállodafejlesztés, valamint menedékház-rekonstrukciós és -építő program is indult elsősorban Székelyföldön és a Radnai-havasokban.

Hogy az idegenforgalom és nemzetépítés akár párban is futhat, arra korabeli nyugat-európai és a tengerentúli példák is akadnak Skócia nemzeti marketingjétől kezdve, a francia kistájaknak a köztársaság fogalomtárába való beillesztésén át a német peremvidékek (Karintia, Szudéta-vidék, Dél-Tirol) tudatos turisztikai felépítéséig. Sőt, a világgazdasági válságot követően, a harmincas években megerősödött idegenforgalmi propaganda is otthoni utazgatásra ösztönözte a polgárokat, a Visit Britain vagy a See America First! mozgalom is jelzi, hogy alig van új a nap alatt. Bizonyára a MÁV által akkoriban bevezetett „Utazgassunk hazánk földjén!” jelszó is erről a tőről fakadt, ám hogy a Budapestről érkező gyorsvonat decembertől májusig ontotta magából a sízőket Borsa hajdani állomásán, az mindenképpen a Ló-havas északi oldalán 1941–1942 telére kialakított síterepnek köszönhető. A mintegy három kilométeres, 840 méteres szintkülönbségű olimpiai pálya – merthogy annak készült – akkortájt nemzetközi viszonylatban is igen színvonalasnak számított.

Miután a bécsi döntést követően számos magas hegy „visszaköltözött” Magyarország határai közé, már 1940 őszétől megkezdődött az erdélyi és kárpátaljai hegyvidék síterepeinek feltárása, kisebb sípályák megnyitása. Ám a síszövetségben ennél jóval nagyobbat álmodtak: kialakítani a magyar Garmisch-Partenkirchent. A testület csaknem nyolcvan éve a Radnai-havasok lábánál, Máramarosszigettől nyolcvan kilométerre délkeletre fekvő Borsafüredet jelölte meg az építendő olimpiai síközpont helyszíneként, ennek következtében vált a település a téli sportok magyar szerelmeseinek egyik első számú célpontjává. A magyar lesiklóválogatott 1941 karácsonyán már a Magyar Nemzeti Téli Sportközpont pályáján gyakorolt, itt tartották az első símesterképző tanfolyamokat is. Az olimpiai pálya felavatásán a kor egyik kiválósága, a német Herbert Heiss is részt vett, és talán nemcsak a kötelező udvariasság mondatta vele mindazt, amit a Nemzeti Sport 1942. január 4-i lapszáma így idézett: „A pálya a legszebbek egyike, mondjuk talán a legszebb, amit eddig láttam.”

A sportközpont részeként Stanislaw Marusarz lengyel síugróbajnok tervei alapján felépült a 90 méteres síugrósánc is. Marusarz a magyar síugró-válogatott edzőjeként is nagy segítséget nyújtott, miután kalandregénybe illő módon került hazánkba. Lengyelország német lerohanását követően csatlakozott a földalatti lengyel hadsereghez, 1940-ben elfogták, börtönbe zárták, halálra ítélték. Sikerült azonban megszöknie és Magyarországra menekülnie, ahol a korábbi atléta-síző, Belloni Gyula – nem sokkal később őt kérte fel a síszövetség, hogy járja be Erdélyt, és vegye fel a kapcsolatot a helyi sportegyesületekkel, síszakosztályokkal versenyek szervezése érdekében – felismerte egy lengyel katonai menekültcsoportban, és elbújtatta csúcshegyi telkükön.

„A sáncavató nemzetközi ugróversenyen Weiler Sepp német olimpiai bajnok 69 méter 76 cm-es ugrásával győzött. Rész Mihály magyar bajnok 68 métert ugrott” – számolt be az eseményről a Filmhíradó a kor negyedik, Európa legnagyobb hasonló létesítményének számító síugrósánc bemutatkozó versenyét követően. (Weiler nem volt és nem is lett olimpiai bajnok, a háború miatt, illetve mert 1948-ban a német sportolók nem indulhattak, csak az 1952-es játékokon vehetett részt, ott nyolcadik lett.) Az 1944. február 20-i esemény a magyar síbajnokság háromnapos versenyének fénypontja volt, amelyen a háborús körülmények ellenére két neves német és egy norvég sportoló is indult. Versenyen kívül ugrott Marusarz is, akinek első ugrása 73, második pedig 88 méter volt. „Ilyen szép sáncról még nem is ugrottam – örvendezett a verseny után Weiler. – Olyan, mint egy álom!” (Nemzeti Sport, 1944. február 22.)

Közben már zajlott a korszerű Hóvirág sportszálló építése is, amelynek alapkövét 1943 áprilisában helyezték el, ezt a létesítményt szánták az olimpiai falu központjának. Kivitelezés előtt állt a drótkötélpálya, és bár a síközpont vasúton, illetve országúton is jól elérhető volt, számos további infrastrukturális beruházást terveztek a könnyebb megközelítés érdekében. A tervek között természetesen további sportpályák, lelátók, úszómedencék, illetve újabb szállók, villák, éttermek és egy kaszinó kivitelezése is szerepelt.

Az Anikó menedékház felavatásának második évfordulóját az ismert történelmi okokból már nem lehetett megünnepelni. A remek alapok ellenére a magyar téli olimpiai álmot Romániának sem sikerült megvalósítania, igaz, a kommunizmus „álmodozása” csak a világ proletárjainak egyesítéséig, a mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint tézis álságos vizionálásáig terjedt. Borsafüreden sohasem folytatódtak a munkálatok, bár a következő évtizedek során rendeztek itt még jó néhány hazai és nemzetközi síversenyt, az ugrósáncot is használták – egyetlen fejlesztéseként a nyolcvanas években kisebb sánc is épült melléje. A menedékházakat azonban sorra átalakították vagy lebontották, helyükön szocreál szállodák épültek. Borsafüred pedig sohasem vált azzá a nemzetközi télisport-központtá, amelyre szépsége és adottságai alapján alkalmas lehetett volna: Kelet-Európa Garmisch-Partenkirchenévé.

Ha manapság arra járnak – amit amúgy mindenkinek melegen ajánlok –, ne keressék az Anikó-házat. 1944-ben látták utoljára: lángokban állt, a Máramarossziget környéki csaták során a bevonuló szovjet-román csapatok gyújtották fel. Ha viszont beleolvasnak Bodor Ádám egyik legfontosabb művébe, a Sinistra körzet című regénybe, vele együtt tekinthetnek szét a Radnai-havasok bérceiről. Rövidesen itt a tél, a sízők látványa és egy kis beleélés talán egy pillanatra képes lesz visszavarázsolni az erdélyi Garmisch- Partenkirchen álomképét. Ami adott pillanatban már-már a megvalósulás küszöbén állt.